Hit
Napokkal ezelőtt kezem ügyébe akadt egy régészeti újságriport. Bár a feltárás egy különben mesés nevű és a maga valóságában is lenyűgöző szépségű földrajzi helyen zajlott, az első sornál jóformán teljesen elakadtam és a cikk további olvasásáról le is tettem. Ez a fontos szövegrész így hangzott: „… városától 12 napi járóföldre…"
Járóföldre. Ízlelgesd. Átállt a gondolkodásunk arra, hogy a távolságokat úgy mérjük: hogyan tudjuk őket a leggyorsabban megtenni anélkül, hogy tudnánk arról, hogyan kell őket valójában megtenni. Ha nincs semmi egyebed, mint a két lábad és az elszántságod, akkor bizony így, feltarisznyázva kell nekivágni. A külső és a belső időjárás is harmóniába kerül egymással. Tisztelhet-e téged ennél jobban egy út, sőt, tovább merészkedem: a saját utad? Tisztelhet-e téged ennyire a saját utad, hogy nem mehetsz azon gyorsabban, mint ahogyan arra valójában képes vagy? Gyors megoldásainkat elveszteni és sebességeinket elhagyni – érdemessé válna. Mert akkor legalább tudnánk, hogy ne várjunk magunktól – és mástól sem – többet és hamarabb, mint amennyit bírunk.
Jézus gyakran sétált. Szerintem ő tiszteletben tartotta magát.

Remény
Honnan fogom tudni? – körülbelül öt napja tettem fel ezt a kérdést, de mostanában olyan sokfelől hallom ismétlődni: Honnan fogom tudni, hogy mit döntsek? Honnan fogom tudni, hogy jó lesz-e így? Honnan fogom tudni, hogy ő az? Kismillió kérdésünk. Honnan így és honnan úgy. Hónapok óta egy igen zajos városrészben ingázom, ahol a legmeglepőbb hangerejű és forrásokból származó hangok – még ha csak érnének… – valójában zsibbasztanak. Pöfög, morog, zúg, tütül… – és itt mindenkinek a képzeletére bízom, hogy milyen izgalmas, hangokat kifejező szavakat tud felsorolni. Ehhez könnyű hozzászokni. Könnyű nem átlátni és nem áthallani. Egészen addig, mígnem ebben a szünetekben fukar morajlásban megüti fülem egy szélcsengő különben igen halk csendülésének hangja. Nem is értem, hogyan hallhatom meg. Azonnal keresni kezdem, hogy honnan érkezett. Más volt. Nem versenyez a hangerővel. Nem akar hallatszani, csak hangzik. Mit is tehetne? Attól szól erőset, mert a leghalkabban szól mind közül. Sokára az egyik ház emeleti ablakából egy kis billegő, sejtésnyi szerkezetet pillantok meg. Szóval azóta tudom, hol van. Nem mindig fúj a szél, de akkor mindig szól. Ez elég. Összetéveszthetetlen. A kérdésre térve: honnan fogom tudni ezt, vagy azt? Voltaképpen egész egyszerűen. Csak addig kell kibírni valahogy.

Szeretet
Elveszett tornazsákok, kisípolt telefonhívások és bizonyára a legfenyegetőbb helyzetekben lemerült készülékek. Motívumok sokasága hangzik el az asztalnál, ahol négy édesanyával ebédelünk. Még nem ismerem ezt az érzést. Ebbe bele kell születni. Nem az újszülött védtelen és sérülékeny, hanem a szülő. Onnantól kezdve a szereteténél fogva sebezhető, érzi a gyermeke fájdalmait és sokszoros aggódás az élete. Pedig nem is ma kezdték, még csak azt sem lehetne mondani, hogy ringatnának vagy karonülőkkel vajúdnának. Átlagosan több mint húsz éve ezek ők, anyukák. Az egyikük elkomolyodva mondja: „Felnőtt a lányom. De a mai napig, ha meghallom a folyosón, a boltban vagy az utcán, hogy „Anyaaa!”, azonnal odafordulok és keresem a gyereket. Nem tudom, ezt valaha el lehet-e felejteni. És tudod, mindig az enyém hangján hallom, akárki kiáltotta.”
Azonnal, érted? Rögtön. És örökre.
Olyan nincs, hogy az Isten ne hallaná meg a hangodat. Hogy ne hinné azt egy pillanatra, hogy korokon és időn átívelve, a világegyetem bármely szegletéből – végre Te hívtad Őt. A Karácsony a Fiú ünnepe. És a sebezhetővé vált Apa ünnepe is.

Öröm
Különös dolog az öröm. Néha teljesen az ész szava ellen megy. A legüresebb s legnémább helyzetekben, amikor szóra bírhatatlan, válaszokkal tartózkodó a Mindenség. Annak az öröme, ahogyan egy göndörfekete kislányka még nyújtja a kézmosást, elnézi kezecskéjét és a növekvő habtenger szivárványjátékát – örülni a habnak, a víznek, s a könnyű játéknak. Olyan ésszerűek, takarékosan szigorúak tudunk lenni! Annak az öröme, hogy egy zsemlye labradorkölyök orrában-fülében bukdácsolva rohan, csupa esetlen és csupa báj, magad sem érted, nem tudsz nevetetlen maradni. Örülni annak, hogy a téli hidegben a fejbúbig bekabátolt gyermekek járni tanulnak! Nem lehet nem megérintődni! Elrohansz..., ők meg járni tanulnak! Ki az, aki haragudni tud ezután?, bárkire, magára, világra... Örülni, hogy haza lehet sétálni, mint gyermekkorban, lassan, minden érdekességnél megállva, el is késve picit. Örülni annak a nagyon furcsa ténynek, hogy az év legjobban eső mondatát egy hajléktalantól hallottam, nagy tanítás volt. Örülni más örömének – irracionális, mert nem vagy benne, örülni úgy, hogy nem birtokolhatod, sem az örömöt, sem a másikat; lehet örülni annak, aki nem hozzád tartozik, nem is fog talán. Csak ráérezni a valóság mélyén lévő bőkezű eleganciára, a pazarlóan jókedvűhöz, eljutni a Nagy Kérdezőhöz, aki azért hallgat, mert a kérdőjel utáni szünetet tartja, s a kérdés az: „Látod"?
Nem bezárkózni. Hullámoztatni át magadon a Nagy örömet, az örömhírt. Mozgassa ki négy sarkából az ítéleteket, bélyegeket, gyászt, sérelmet, szakítást. Görgesse el, amit lehet, tegye finom kezét a sebekre, amit nem lehet.