Az evangéliumok titka. 

A jó hír. 

Rengeteg hírt kapunk. És mennyi történetet.

Talán azért hallgatjuk valamennyit, hogy végre megtaláljuk: ez az! Ezt a hírt kerestem. Úgy szerettem volna végre hallani! Hallani azt, hogy ez az élet élhető, értelmesen. 

Az evangéliumokban sok élet van. 

Tele olyan gyógyító történetekkel, amelyekben élni lehet. Amelyekbe bele lehet lépni. Oda lehet köréjük ülni. 

Akinek van füle, hallja. 

Akinek van élete, élje.

Nagyon szeretett a mindennapi példákból idézni. Madarakról és mezei munkákról beszélt. Utakról, városokról, lámpásról és sóról. 

Ha ma jönne el, talán ugyanilyen találékonyan szólna irodai nyomtatókról, a hosszú sorról a közlekedési vállalat pénztáránál és a tülekedésről a villamoson. 

Miattunk beszélt ilyen képekben.

Az evangéliumi tömegben találkozunk. Képzeld azt, hogy egy vagy ott. 

Az evangélium képein, az úton, az asztalnál, az ünnepen, a háztartásban, az előadáson. 

A legtöbb történetben semmi rendkívüli elem nincs. Minden normális volt. Normális olyan értelemben, hogy hétköznapi. 

A helyzetek számunkra is nagyon ismerősek lehetnek. Sőt, mindennap éljük őket. Még a nagy betegségek is, a zűrös családi szituációk, amelyekkel találkozott. Nem biztos, hogy egy megkövezésbe fogunk botlani az egyik fővárosi kerület utcáin sétálva … (bár, a világnak vannak nagyon elvadult, utcai erőszaktól uralt szegletei), de az internetes fórumok kommentháborúit olvasgatva a mi gyomrunk is görcsbe rándulhat..

Sokszor gondolkodom, hogy ezeknek a történeteknek vajon ki a hőse.

Mert azt mondják, a hős az, aki végigjárja a történetét.

A csodák nem öncélúak. 

Még az ilyen látványos csodák sem, mint ez. 

Ő ad. 

Ad magából. Kiárad.

Csoda az, ha szeretni tudsz. Ha még mindig szeretni tudsz. Ha egyszer már sikerült. 

Zsongó asztalok. Morzsák az asztalon. Fügék a tálon. Szőlőszemek, melyekből egy elgurul.

Beszélgetések zaja.

Korok, amikor nem lehetett terjeszteni az írást. Nagyon nagy szegénység lenne, ha ezek a történetek nem lennének nekünk. Az emberiség kincsei, amelyeket fenn kell tartani. Ezeket mondani kell. Életben kell tartani őket, hogy életben tartsanak. Mondani kell.

A kőkorsók is csak edények. Azok még mindig összetörhetnek.

A képesség az, a termőre fordulás, amely megmarad. A termő tő. 

Honnan érkezik a bor? A korsóból?

Nem. Attól érkezik, aki adja. Itt a legfontosabb szereplő a Vendég. Hogy egy olyan vendég van ott. Bármi történhet.

Itt a termés, az életre keltés, az átváltozás képessége a fontos.

Ott ülünk a forrásnál – és mi ezt nem vesszük észre.

A menyegző meghívottai vagyunk, és mi úgy üljük azt végig, mintha elfogyott volna a bor.

Itt vagyunk az életünkben, sőt, részt veszünk Isten életében, és mi mégis olykor nagyon idegenül tudjuk érezni benne magunkat. 

Istent nehezen tudjuk hova tenni. Nem értjük. 

Nem csak a nagy sorskérdéseket, vagy a híres talányokat, hogy miért van szenvedés, vagy mivégre való az élet. 

Nem értjük a jót sem. Legalább annyira értetlenül állunk a csodák és az áldások előtt. Mintha a legjobban attól jönnénk zavarba, hogy tulajdonképpen minden nagyon jól van.

Attól, hogy Istennek van miből adnia. Hogy Ő ad. Szívesen ad önmagából. 

Nagyon neki tudunk esni, hogy ő mindent csak elvesz. És annyira szűklátóak vagyunk, hogy nem vesszük észre, amikor ad. Nem értjük az áldásokat. Isten legalább akkora rejtély. Amikor hiányzik nekünk, és feltesszük a kérdést: hol vagy, Uram? – És legalább ennyire zavarba esünk, amikor ott van. Meglepődünk, amikor válaszol, kétségbeesünk, amikor valami jóra fordul, vagy lehetőség bontakozik ki előttünk. Mintha azzal is gondjaink lennének, hogy a jót miként tudjuk befogadni. 

Azt hiszem, sokszor az történik, hogy nem teszünk meg mindent, amit mond. 

Ezt egyébként Ő is megjegyzi. Parkolópályán állnak a szolgák. Nem fogják a kőkorsókat. Nem engednek bele vizet. Nem mozdulnak, nem indulnak. És így bámuljuk, bámuljuk az ürességet.

Bámuljuk azt, ami elfogyott. 

Vannak, akik úgy élnek, mintha a bor elfogyott volna.

Úgy, mintha a csoda meg sem történt volna.

Van, aki nem vette észre, hogy egy új, egy jobb bor került az asztalra.