Ülök az istentiszteleten. Énekelnem kellene, dicsőítenem Istent a gyülekezettel együtt, ehelyett töprengek. Próbálom megérteni, s közben arra gondolok, az az utolsó idők biztos jele, ha éneklés közben az énekszövegen kell töprengenem. Így épp a dicsőítés élményétől fosztom meg magam. Vagy foszt meg ez a félresikerült énekszöveg. Miért ezt a szót, ezt a képet használja? Mit mond ez az ének nekem vagy a mellettem éneklőnek? Vagy annak, aki csak betéved a templomba? Nem értem. De csak én keresek a kákán is csomót, vagy mások sem értik? És egyáltalán: miért van bennem ez az ambivalens érzés az énekekkel kapcsolatban? Mi bántja a fülem?

Néhány éve írtam egy cikket a gyülekezeti éneklés és identitás témakörében.[1] Ebben a dicsőítő éneklést és énekeket – amiket olykor tévesen ifjúsági énekeknek neveznek, és amiket jobb megjelölés híján alább új, újabb énekekként fogok címkézni – védelmembe vettem. Szokásom szerint a véleményem mellett kitartok. Ám itt az érme másik oldala.

Az új énekek népszerűségének számos oka van. Talán a két legfontosabb a fiatalok és nem egyházban felnőttek ízlésvilágához közelebb álló hangszerelés, szöveg- és dallamvilág. Az is világos, hogy az alább tárgyalandó kérdések e népszerűségben jó esetben is csak másodlagos szempontok. Mégis fontosnak tartom, hogy olyan kérdéseket is feltegyünk énekeinkkel kapcsolatban, amiknek megvitatása gyümölcsözőnek bizonyulhat.

Az alábbiakban először az újabb, majd a hagyományos énekeket kívánom mérlegre tenni. Nyelvi, ill. néhány teológiai szempontból fogom énekkultúránkat vizsgálni, zenei kérdésekbe csak elvétve fogok belebocsátkozni. Bár lehet teológiai vonatkozása annak, hogy gitárral vagy orgonával, hagyományos vagy újabb énekekkel dicsőítjük-e Istent, ez jobbára kulturális kérdés. A vitákban elsősorban így jelentkezik, ezért erre nem fordítok külön figyelmet. Kritikai szempontjaim sajátosak. Énekeinket nem szoktuk abból a szemszögből vizsgálni, mennyire szólaltatnak meg közösségi, érzelmi vagy üdvtörténeti hangot. Biztos vannak ennél fontosabb szempontok is. Teológiai és himnológiai kánon híján így óhatatlanul szubjektívek lesznek kérdéseim, olykor pedig a megfigyelések is, amikre elemzésemben jutok. De nem mellőzhetők.

Szintén jórészt kulturális kérdés az időnként heves indulatokat kiváltó „dicsőítés” kifejezés. Valóban, fél évszázada még nem használtuk. Ám a szóhasználat nem szabad, hogy megzavarjon. A dicsőítés az éneklés azon módja, amikor dicsőítő énekeket éneklünk, akár hagyományosakat, akár újabbakat. Minden tisztességes énekgyűjteményben vannak dicsőítő énekek, még ha nem is ezen a néven, hanem pl. „dicséretek”-ként szerepelnek (Református énekeskönyv; RÉ). Nem kell a kifejezést használni, de azt teológiai alapon elutasítani balgaság, hiszen minden Krisztust követő dicséri Istent: hagyományos vagy újabb énekekkel, ülve vagy táncolva, gitárral, orgonával vagy a capella. Aki nem dicsőíti a Mindenhatót, annak nem kell tovább olvasnia. (A zárójeles számok a RÉ énekeit jelölik.)[2]

[1] „Zene és identitás”, Református Egyház 58 (2006) 190-93, mely a parokia.hu-n is olvasható.

[2] A „dicsőítés” kifejezés eredetileg a „worship” angol szó fordítása, mely egyaránt jelent „dicsőítés”-t és „istentisztelet”-et.