Nem ez az első látogatása nálunk…
Nagyon sokszor jártam már Magyarországon. Szeretek itt lenni. Budapest és Debrecen különösen is nagyon kedvesek számomra. Megtiszteltetés volt, hogy lehetőségem volt már prédikálni a debreceni nagytemplomban is. Sokszor elmondtam már, hogy a magyar–lengyel barátság a DNS-ünkbe van kódolva.

Tavaly nyáron a Magyar Református Egyháznak szintén a Ráday Házban tartott közös Zsinatán is részt vett, bár technikai akadályok miatt a köszöntőjét levélben küldte el. Ebben úgy fogalmazott, hogy Lengyelország vallásos (katolikus) országból nem hívők ország lett. Ön szerint mi vezetett ehhez? Szükséges az egyháznak, a keresztényeknek változniuk valamit, hogy valóban só és világosság lehessenek ma is a világban?
Távolabbról kell kezdenem a kérdés megválaszolását. Általános tendenciának gondolom, hogy szekularizálódó világban élünk. Több száz elemzést olvashatunk arról, hogy e mögött milyen okok állhatnak. Én úgy látom, hogy az intézményes kereszténység – tehát az egyház mint intézmény, nem pedig mint közösség –, elszalasztott egy fontos lehetőséget a társadalmi változások közepette. Hiszen már nem a feudalizmuban élünk, ahol az egyház uralja a társadalmat, hűséget követelve az emberektől. Szabad világban élünk, ahol nem büntetnek többé azért, mert elhagyod az egyházat.

A másik, amiben változtatnunk kell – és ebben nekem is elmaradásom van – az az egyházban használt nyelv. Szóhasználatunk, szókincsünk is a múltban ragadt. Hatalmas különbségek vannak az én generációm és mondjuk, a fiam generációja között. Mégis mit látunk, ha körülnézünk? Azt, hogy a gyülekezeteket idősebbek vezetik inkább, nem a fiatalabb generációhoz tartozók. Így még mindig azt a nyelvet beszéljük, amely számomra aktuális és inspiráló is, de a fiatalok számára már nem érthető. Az egyháznak komoly felelőssége van abban, hogy megálljon és legalább egy pillanat erejéig vizsgálja meg és értelmezze a világ megközelítéseit a különböző társadalmi kérdésekről.

Nem gondolja, hogy meg kell húzni valahol a határt a között, hogy modernizáljuk az egyházat és mindenáron vonzóbbá próbáljuk tenni magunkat, valamint aközött, hogy ragaszkodjunk az Igéhez, a bibliai tanításokhoz?
De, ebben egyetértünk, azonban nem gondolom, hogy a Bibliát félelemkeltésre kell használni. Annak felülvizsgálata, hogy milyen nyelvezetet használunk, azt jelenti, hogy alázatosak vagyunk és képesek arra, hogy elsősorban magunkat változtassuk meg, s csak ezt követően másokat is. A kereszténység Isten szava iránti alázatosságot jelent. Ezért is gondolom azt, hogy fontos megpróbálni megérteni mások érvelését a különböző vitákban. Ez a hozzáállás megváltoztatott engem, a véleményemet, a hozzáállásomat. Gondoljunk csak a semper reformanda mondatra, mely azt jelenti, hogy folyamatos megújulás! Nem tudjuk a körülöttünk lévő világot megváltoztatni, anélkül, hogy magunk is változnánk, „megreformálódnánk”. Természetesen a határ mindig Isten szavánál van meghúzva.

Nemzedékünk számára rendkívüli társadalmi megpróbáltatások közepette kezdte meg püspöki szolgálatát – koronavírus-járvány, háború Ukrajnában, társadalmi feszültségek országainkban. Melyek a legnagyobb kihívások és legfontosabb feladatok az Ön szolgálatában?
Az elsődleges feladatom, hogy hirdessem Isten Igéjét. Mert ez a legfontosabb cél: hogy Krisztushoz vezessük az embereket.  Ez az egyház valódi feladata.
Másfelől, ahogy mondtam, az egyháznak nem kellene még mindig ugyanúgy élnie, gondolkodnia, beszélnie, mint 2000 évvel ezelőtt, mert ez már nem naprakész. Mindezt azzal a lelkülettel mondom, hogy azt is melléteszem, nem az a legfontosabb szempont, hogy aktuálisak legyünk.

Folyamatosan csökken a keresztények, a reformátusok száma országainkban. Azonban, ha jól értem, akkor Ön szerint nem az a szolgálat legnagyobb terhe, hogy sokan hagyják el az egyházat…
Nem. Mindig is voltak terhek, megpróbáltatások. Ha ránézünk a történelemre, azt láthatjuk, hogy a keresztények száma akkor növekedett a leginkább, amikor üldöztetésnek voltak kitéve. A szenvedések segítenek abban, hogy a legjobb helyen, Istennél keressünk menedéket.

Beszéljünk kicsit az Ön által is oly sokszor említett lengyel–magyar barátságról! Két éve, püspökké szentelésén fontosnak tartotta, hogy magyar püspök, Balog Zoltán is részt vegyen az istentiszteleten és áldást mondjon Önre. Mit tud hozzátenni a magyar—lengyel barátsághoz az, amikor keresztyének kapcsolódnak?
A barátságnak egyházi szinten két meghatározása van. Van egyrészt a személyes kapcsolat azokkal az emberekkel, akikkel földrajzilag vagy másként közel állunk egymáshoz. De van egy másfajta barátság – mint a barátságom Balog Zoltán püspökkel –, ahol a közös történelem, a hit jelent szoros köteléket. A barátságnál is fontosabb, hogy mi, lengyelek, magyarok egymás testvérei vagyunk.

Lengyelországot és Magyarországot sokszor nevezik a kereszténység védőbástyáinak: saját hazáikon túl mit adhat a lengyel és a magyar keresztyénség Európa számára – ami ma már egy misszionálandó kontinens?Először is szerintem félreértelmezzük, másképp is definiáljuk ezt a kifejezést. A hit nem azt jelenti, hogy harcolnunk kell mások ellen, hanem hogy követnünk kell az Egyet: Jézus Krisztust, aki megbocsátó, kegyelmes, maga a szeretet. A hitnek az evangélium terjesztéséről, Isten Igéjének a hirdetéséről kéne szólnia…És pontosan ezt kell tennünk szavakkal és cselekedetekkel, és azáltal, hogy tanúbizonyságot teszünk hitünkről, például, amikor az Ukrajnából menekülők között szolgálunk.  

És arról, hogy megvédjünk valamit…
Mit kell megvédeni? Félsz a hitedben? Félsz, hogy elveszíted az identitásodat? Félsz attól, hogy valaki elveszi a hitedet? Én nem. Miért kellene a hitnek a védekezésről szólnia? Miért kellene militarizálnom a gondolkodásomat? Az a kapcsolat, amelyre Istentől meghívást kapunk, teljes mértékben a békén alapul, nem a harcon.

Kisebbségi létben élnek reformátusként hazájában. Kérem, beszéljen nekünk kicsit a lengyel reformátusok helyzetéről!
Vannak dolgok, amelyek jobban működhetnének. De újra csak ismételni tudom magamat: a kereszténység akkor növekszik, ha annak gyümölcseit megosztjuk egymással. Ha így teszünk, akkor a kisebbségi lét és az üldöztetések sem állítják meg ezt a folyamatot. Ha elfogyunk, akkor nem azért fogyunk el, mert elnyomnak bennünket, hanem a hit hiánya miatt. Ha van elég hitünk, akkor semmi okunk a félelemre.

Képek: Füle Tamás

Az alábbi képek valamelyikére kattintva tekintse meg galériánkat!