Dokumentarista iskolatörténetet írtál gyerekek számára az ő saját nézőpontjukból, ami merőben új megközelítés. Miért érdekelt az iskolatörténet? Miért tartottad fontosnak, hogy a gyerekek is átfogóbb képet kapjanak róla egészen korán?

Engem is az kezdett foglalkoztatni az anyaggyűjtés közben, hogy miért érdekel ez engem ennyire. Erre a választ ennél a könyvnél is az írás vége felé kaptam meg, amikor például észrevettem az ismétlődő mintákat a történetekben. Az ismétlődés sosem arról szól, hogy az írónak nincs más ötlete. Az egyik visszatérő motívum az egyház szerepe az oktatásban, az összes jó, meg rossz oldalával együtt. Van is egy mondat, ami ismétlődik a legutolsó, XXI. századi mesében – ez szerepel a legelső, 800 évvel ezelőttiben is. „fogadj szót a pap bá­csiknak, aztán ne legyen panasz rád”) És noha ezt a mondatot ma már nem lehet teljesen kritikátlanul olvasni, azt láttam, hogy mindkét történeté kontextusába tökéletesen illik. Az ismétlődés szomorúbb része, hogy azok az egyenlőtlenségek, amelyek nyolcszáz és négyszáz, sőt még száz éve is olyan természetesek voltak, most is velünk vannak.

Nagyon plasztikusan ábrázoltad a társadalmi egyenlőtlenségeket. Valós mintáid voltak?

Az utolsó fejezetet a magyarfülpösi Szivárvány Alapítvány videója inspirálta. (Ady István, magyarfülpösi református lelkész, a Szivárvány Alapítvány megálmodója és működtetője – a szerk.) A videót nézve engem is mellbevágott a kérdés: tulajdonképpen mi változott a gazdag és a szegény gyerekek esélyeire nézve? Miközben számtalan intézményünk és annál is több módszerünk van – mégis: egy rendezett és támogató háttérrel rendelkező gyerek és egy olyan gyerek valós életlehetőségei között, aki mindezt nélkülözi, nincs átfedés. Ezért is tartottam fontosnak, hogy minden mese végén soroljuk fel, hogy a különböző társadalmi rétegből érkező gyerekeknek milyen életmódra, foglalkozásra nyílik majd lehetősége az iskola elvégzése után. Persze, a könyv végén feloldom ennek a kettőségnek a feszültségét azzal, hogy a középosztálybeli család találkozik a rendezetlen háttérből érkező, zűrös gyerekkel. Kíváncsi voltam, hogy mit vált ki ez a találkozás a jómódú gyerekekből? Tudnak-e viszonyulni?

Az általad festett képben igen. De a valóságban szerinted tudnak?

Ennek az öt mesének – de nekem személyesen is az az őszinte reménységem, hogy igen. A saját családunkban is igyekeztünk tenni azért, hogy a gyerekeinket érzékenyítsük ezen a téren is. Lényegében ez találkozások kérdése. Ha a különböző rétegből érkező emberek nem elmennek egymás mellett, nem akadályt látnak a másikban, akkor ott megvan a változás lehetősége. Világos, hogy én azt szeretném, hogy minél többször történjen meg a találkozás, de a valóságot ki-ki a saját életén tudja lemérni.

A Gömb című ifjúsági regényed kapcsán neveztelek el magamban a kapcsolatok írójának, és ez nagyon jól rímel a „találkozásmániáddal”. Volt a fejedben olyan forgatókönyv, hogy mi történik, ha ezt a könyvet az általad ábrázolt, peremre szorult emberek olvassák?

Már az is különleges pillanat szerintem, hogyha ez a könyv eljut hozzájuk. Azt jelentené, hogy volt egy figyelő felnőtt, aki kézbe adta, aki fölhívta rá a figyelmet; akivel talán lehet is erről beszélgetni.

Számomra az utolsó fejezetben jelenik meg legvilágosabban az evangélium. Ez célzatos?

Nem akartam mindenáron megérkezni az evangéliumhoz. Az „éhes voltam, ennem adtatok, meztelen voltam, felruháztatok” gesztusa akkor is érvényes, ha valakinek meg sem fordul a fejében, hogy Jézusért vagy hitbeli meggyőződésből teszi. Engem jobban izgatott, hogy egy elkényeztetett, nagyszájú kamaszlányt meg lehet-e érinteni ezzel a történettel? Azt a pontot kerestem, amikor a másik lány életét látva, őbenne az igazságérzet fölágaskodik, és azt mondja, hogy álljon meg a menet, valami itt nincsen rendben! Ehhez viszont a mesében is kelletek a felnőttek döntései. Remény akkor van, ha van találkozás.

Említetted, hogy egy valós alapítványi iskolának a videója ihlette a szóban forgó fejezetet.

Azt a történetet például egy nevelő mondta el, hogy egy gyerek éhesen érkezett az iskolába, mert az apuka elment ugyan ételt venni, de egy üveg borral tért haza, mert minden annyira megdrágult. Ez annyira szívszorító volt, hogy bele kellett írnom, mert nagyon sok mindent megmutat. Az alkoholista ember önmentegetését és a gyerek naivitását is, aki ezt elhiszi és éhezik tovább.

Az alapítvány gyerekeinek megmutatnád ezt a könyvet?

Miért ne? Nem hiszem, hogy bármilyen trauma érhetné őket ezen keresztül… Ők már megéltek egy hatalmas törést a között, ami otthon van és a között, amit az alapítványi iskolában tapasztalnak – ahol van saját ágy és polc, van fűtés, vannak szerető nevelők és van rendszeres étkezés. Ők megtanulták már a két világ közti mozgást, és azt is tudják valószínűleg, hogy melyikben szeretnének élni. Persze nagyon ragaszkodnak a szüleikhez, de hogy melyik életkörülményt választanák, az nem kérdés.

Ez a szöveg mégiscsak két irányba szembesít. Létező gondolkodásmód, hogy a társadalom bármilyen okból peremen lévő rétegét ne szembesítsük a jobb kondíciókkal indulókkal.

Az ezirányú gondolkodás azért félelmetes szerintem, mert még nagyobb szegregációhoz fog vezetni. Attól félünk, hogy a peremre szorultak is kérnének akkor egy kicsit a jobb életből? A felzárkóztatás nem maradhat elmélet.

A nyolcvanas éveket megidéző mese az egyetlen, ahol nem jelent meg a szétnyíló társadalmi olló. Mi van az írói döntés mögött?

Kaptam is ezért kritikát, hogy a kommunizmusban is ott volt az a réteg, aki jelentősen egyenlőbb volt a többinél. Ennél a fejezetnél egyszerűen a rendszerrel való megküzdés dominált és az, ahogy egy gyerek feldolgozza a hozzá érkező információkat.

Az a legszórakoztatóbb epizód egyébként, viszont a leginkább Románia-specifikus. Nem tudom, hogy volt-e benned aggodalom, hogy ezzel szűkíted az olvasói rétegedet? Akár ezzel, vagy az utolsó fejezetben a reformátusság hangsúlyaival.

A nyolcszáz évvel ezelőtti iskolarendszernél meg nem is nagyon volt esély a katolikus egyházon túl mást megjeleníteni. De azzal is szembesülni kellett, hogy miről tudok írni. Hamis lett volna, ha felépítek egy mesterséges, budapesti identitást. Ugyanakkor például négyszáz évvel ezelőtti valóságot megjelenítő mesénél az én fejemben Sárospatak és környéke volt a történet kiindulási helyszíne. Akkor tényleg Kolozsváron volt a kor fontos pedagógiai műhelye Apáczai Csere János révén, tehát kár lett volna másról beszélni.

Beszéltél róla korábban, hogy teljesen érvényesnek látod Apáczai Csere János gondolatait.

Engem megdöbbentett, hogy ezek a több mint négyszáz évvel ezelőtt leírt pedagógiai gondolatok ma is milyen jól működnek. Akár a test felkészítése a tanulásra, akár az együtt tanulás, vagy a továbbtanítás haszna. Amit Apáczai leírt, azok az egyszerű elvek, melyeket a pedagógia újra és újra fölfedez.

Az alsós korosztálynak szóló mesekönyv öt fejezeten és százhúsz oldalon keresztül vezeti az iskolatörténet kezdeteitől napjainkig az olvasót. Minden mese alapszituációja az iskolakezdés, amelyet a szerző a gyerekek szemszögéből és nyelvezetével láttat. Meséken keresztül tudhatjuk meg, hogyan indult iskolába egy-egy jómódú és egy-egy szerény körülmények közt élő gyermek nyolcszáz, négyszáz, száz és negyven éve, s hogyan indul valaki manapság. A szerző a fejezetek végén megismerteti az olvasót azzal is, hogy pontosan mit viseltek a gyerekek, mi volt a táskájukban, hogyan telt egy-egy napjuk, és azzal is, hogy a tanulmányaik végeztével milyen jövő várományosai voltak.
Zágoni Balázs, Irány a suli! Régen és ma, Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2021.

Volt benned akár utópikus, akár disztópikus elképzelés arról, hogy amit az utolsó fejezetben „mának” jelenítesz meg, mennyire időtálló?

Erre nehéz válaszolni. Ez a fejezet a leginkább mélyen érintő, mert hogy mi volt nyolcszáz, vagy négyszáz évvel ezelőtt, arra könnyebb legyinteni, hogy elmúlt. Szembeszökő és húsbavágó a társadalmi különbség kérdése, amelyet valós elemek inspiráltak. Ugyanakkor ott van Jézus figyelmeztetése, hogy a szegények mindig velünk lesznek. Ezt a problémát nem fogjuk tudni teljesen megszüntetni, mégis folyamatosan kell dolgozni rajta, mert ez is jézusi parancs. Ennek a feszültségében kell a napi szintű jó döntéseket meghozni. Jézus a szegénység megszüntetését nem ígérte erre az életre – ez minden bizonnyal a második eljövetelével valósul csak meg – de ellene harcolni mindig aktuális. Akár könyvvel is.

Képek: Füle Tamás, Mészáros Péter