A mostani napokban nyilván nemcsak én futok előre sokszor gondolatban: mi lesz majd a járvány után? De még ennél is jobban érdekel az a kérdés: hogyan lesz a járvány után? Sokan mondják, hogy ezután már nem lehet úgy élnünk, ahogyan eddig. Például kevesebbet fogunk utazgatni a világban. Vagyis a társas érintkezésekben erősödni fog az óvatos távolságtartás, sőt, akár a gyanakvás is. Aztán gyorsan hozzáfűzik, hogy ha majd lesz oltóanyag, helyreáll a megszokott rend... Mások szerint: jobban odafigyelünk majd egymásra. A család és a szűkebb közösség lesz a domináns, politikai szinten pedig a nemzeti közösség. De hát ez eddig is így volt. Ha szertefoszlik a nemzetek-fölöttiség illúziója, az még nem változás. És akad majd helyette másik utópia. Megint mások szerint ezután több felelősséget követelhetünk meg a politikusoktól, és első számú ügy lesz az egészségünk. Egyetértek. Ámbár ezzel eddig is egyetértettem, minden választási kampány során. Mondhatni: tele a padlás ígéretekkel. Megint mások szerint természettudatosabban kell majd élnünk, mert úgymond, a járvány az ember által kizsigerelt természet figyelmeztetése vagy bosszúja. Jaj, bizony, kérdezhetném, hát eddig nem tudtuk vajon, hogy az élet az életből él, és hogy nélkülünk is jól megvan a világ?

Elnézést, hogy ezeket a felvetéseket csak így kiforgatom. De ezek a nagy és megfontolandó kérdések egyben jelzések is; jelzések arról, hogy miképpen élünk éppen most, a járvány idején. És bizony a felvetések nem azt mutatják, hogy most, a krízis kellős közepén valami jobbat remélnénk a korábbiakhoz képest. Valóban, más dolog jobbra várni, és megint más pusztán kivárni; kivárni, hogy elmúljon a rossz és visszatérjen az, amit természetes járandóságunknak tartottunk. Hogy milyen legyen a világ a járvány után? – nos, ezt annak előtte is hallottuk eleget. S lám, korábban is megvolt a lehetősége bárkinek lemondani a világjárásról. De nem tudom, ki akar majd megválni ettől szabadságjogától járvány múltán. A politikusok azelőtt is szerették, ha nagyobb felelősséget terheltek rájuk, eztán is szeretni fogják. A programokat azonban adóbevételekből kell megvalósítani; például az egészségügy elsőbbségét a turizmusból befolyó adókból lehetne biztosítani.  És ha már ígéretbe adták, előbb-utóbb lesz nevelési világprogram is a természettudatos életmód elsajátítására. Csakhogy ehhez kellene egy hozzáillő gazdasági környezet is, úgy, hogy közben biztosítva legyen az emberiség egyetemes jó közérzete: a korláttalanság, az önmegvalósítás és a végtelen bőség mennyországa itt, e földön. Akárhogy nézem is, nem lehet következmények nélkül kimetszeni az egyik vagy másik életigényünket a többi közül, és csak ahhoz ragaszkodni. De mintha most, járvány idején, elfeledtük volna ezt (vagy előtte sem tudtuk). S ahogy a régi mese mondja: előbb az apa ült a csacsira, aztán a fiú, aztán mindketten, aztán egyikük sem – aztán a végén ők kapták vállukra a jószágot.  Ilyen az, amikor úgy kombináljuk a lehetőségeket, hogy közben csak kivárjuk a rossz végét. Ezért pesszimizmus nélkül mondom, ha jól sejtem, nagyjából ugyanúgy fogunk élni a járvány után is, ahogyan előtte éltünk. Sőt, ha jól látom, most, az aggodalom idején is ugyanolyan hibásan gondolkodunk a lényeges dolgokról, ahogyan korábban. Hacsak...

Hacsak. Eddig szándékosan nem tettem fel egy mindenféle szempontból nyugtalanító kérdést: megtérünk-e Istenhez? Én ezt mélységesen kívánom, de nem illesztettem be a korábbi felvetések sorába. Legkevésbé toldom a sor végére csattanónak. Azért nem, mert a Szentírás realizmusa mást mutat. Az apokalipszis könyve azt mondja, hogy csapások idején az emberek káromolták Istent, és nem tértek meg, hogy neki dicsőséget adjanak (Jelenések 16,8). A rossz elmúlására várakozó, vagyis a kiváró ember éppen azért nem tér meg, mert csak kivár – de nem vár valami jobbra. Kivár, hogy folytathassa a régit – talán óvatosabban, vagy éppen hiányát pótló, habzsoló nagy dühvel. A megtérés azonban nem az esélyek latolgatását jelenti, a megtérés nem kombinatorika, hiszen az első mozzanata az a felismerés, hogy nincs esély. Hanem kegyelem van. A valódi remény ezen alapul. A megtérés odafordulás a jóhoz. A rossz ugyanis nem a jó felfüggesztése (nem afféle szükségállapot), hanem a jó teljes hiánya, vagyis következmény. Márpedig az éjszaka nem attól múlik el, hogy megígérem magamnak: másmilyen leszek majd, ha felkel a Nap. Nekem már akkorra másmilyenné kell lennem, mire felkel a Nap. Nekem már a rossz kellős közepén másmilyenné kell lennem. A rossz kellős közepén kötelezem el magamat a jó iránt. A rossz elmúltát elég kivárni. A jóra várni kell. Ez a megtérés és az Isten dicsőítése.

Bogárdi Szabó István

Elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsorának Lélektől lélekig rovatában, 2020. április 26-án.