Szerette a hűvös hajnalokat. Ilyenkor nem kellett keresnie a csendet, a jóleső magányt. Ez a napszak magában hordozta mindezt. És még valamit. Jobban mondva Valakit. Oly egyértelmű volt számára a jelenléte ezekben a percekben, mint semmikor máskor. Nem szóltak egymáshoz. Ez volt a szavak nélküli, meghitt együttlét ideje.

Ma nem kellett mennie sehová. Félve, hálával, megilletődve mondta ki magában ezt a szót: „ráérek”. Halkan kibújt az ágyból. Odalopózott a könyvespolchoz. Hosszan nézte a kínálatot. Aztán óvatosan levette a kedvenceit, készített egy bögre forró kávét, és kiült a teraszra. Szabadnak érezte magát és gazdagnak. Puha takaróként magára terítette a kedvenc kardigánját és maga alá húzott lábakkal csak ült és várta a napsugarakat. A napsugarak majd megcirógatják, levetetik vele a kardigánját, és magukkal hozzák, gyengéden ráadják a szerepeit.

De addig még volt ideje. Lenni és olvasni.

Lassan kezébe vette a könyveket. Egyiket a másik után. Megsimogatta őket, ujjai közt végigfuttatta a lapokat. Nem tudta, hogy mire vágyna.

A huszadik századi írót akkor szerette olvasni, amikor elszürkült a világ, amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább jelzők, ízek, színek nélkül.

A mély lelkiséget csak ritkán engedte meg magának. Bár nagyon jólesett a lelkének ennek a zöld könyvnek, amit következőnek kezébe vett, minden sora, de egy-két oldal után mindig letette.

A távoli kontinens gondolatvilágát közel hozó férfinak hálás volt. Mennyi fogalom, történet! Mennyi együtt töltött szép perc! Olvasta tóparton, otthon, ebédszünetben… Magához ölelte a könyvet, de aztán visszatette az asztalra ezt is.

A lelki vezetője következett. De számára is meglepő módon, most nem akart vele találkozni. Talán még túl hangosan visszhangoztak a benne a legutóbbi alkalommal olvasott sorok, oldalak, szavak: közösség, önbecsülés, önértékelés…

Ma nem akarta, hogy kérdések ébredjenek benne és válaszokat sem akart kapni. Simogatásra vágyott. Szólítsa meg valaki a lelkét lágy, tiszta, szép, puha szavakkal.

Még egy könyv hevert az asztalon. Amikor a félhomályba borult nappaliban válogatott, véletlenül ezt is magával hozta. Kinyitotta. Keményfedeles borítójára belülre valaki kézzel egy imádságot írt. Érett szerzetesi gondolatok. Szép, bölcs, szent(eskedő) mondatok – csukta be a könyvet kicsit csalódottan. Aztán a szemét is egy pillanatra. Elképzelte ezt a hosszú, barna ruhás férfit. Miért ír ilyesmit? Honnan ismeri ezeket az érzéseket? Lehet, hogy ő is vigasztalásra vágyott és megértésre és szeretetre. Nagyon vágyhatott erre. Még az is lehet, hogy ügyetlen volt, és valahogy nem jól jelezte ezt a társainak. Így nem kapta meg. Biztos, hogy nagyon szomorú volt és kétségbeesett. Először azt érezhette, hogy nem törődnek vele, nem szeretik. Talán még kisebbségi érzése is volt. Lehet, hogy ő is képekben érzett és azt érezte, hogy áll egy kör közepén, körbevéve a nagyokkal, akik fontosak, különlegesek, áldozatosak, hűségesek, élvonalbeliek, elköteleződésre képesek és készek...  szóval áll ott középen az arca elé tett karokkal, és fél. De senki nem értette őt, így nem lépett oda senki, nem tette a karjára a kezét, nem ölelte meg és nem mondta neki, hogy „Nem értelek, de szeretlek. Nézd, mi szebbek, jobbak, okosabbak vagyunk, de Isten téged is szeret.” Aztán sok-sok idő múlva, vagy talán egy pillanat alatt összeszedte magát és így imádkozott:

„Uram, segíts, hogy ne arra törekedjek, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak, ne arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek, ne arra, hogy szeressenek, hanem arra, hogy én szeressek.”

Kinyitotta könnybe lábadt szemeit. Most már értette az imát. Csak azt nem értette, hogy miért van az elképzelt jelenetben a kör közepén álló alakon az ő kedvenc hosszú, barna szoknyája? Összehúzott szemöldökkel megrázta a fejét. Majd kezébe vette újra a könyvet, olvasni kezdett. Észre sem vette, hogy mikor vette le a kardigánját, csak ült ott sokáig a felébredt város zajában a csendben, és olvasott.

Rácz Kornélia