A fáradságos felfelé haladás mellett az elém táruló tájra való rácsodálkozás is jócskán igénybe vette a lélegzetemet. A hőmérő jóval 35 fok fölött vette tudomásul aznapi értékeit. Minden kanyarral mást és mást láttam. Izgalmas volt a hegy takarásából egyszerre csak megjelenő tájat látni. Ahogy egyre feljebb haladtam, úgy vált világossá a cirkalmas úthálózat, amely a hegyre vezetett. “Ott jöttem” - nyugtáztam megelégedve. Aztán 100 méterrel feljebb “ott jöttem?”, némi hitetlenkedéssel. Egyre képtelenebbnek tűnt, ahogyan az utak sokasága bonyolódott, egyszersmind végtelenül egyszerűvé vált mögöttem. Döbbenet és nyugalom váltották egymást. Haladtam tovább. A hegyre így tudtam megérkezni: a bizalommal, amely minden lépésemmel előre - mélyült.

Érdekes dolog ez a hála. A hála útja - a mai fejemmel úgy találom - , olyan, mint egy kánon. Egyfajta zsinórmérték. Az a sorvezető, amely megmutatja, merre kell menned. Pontosan olyan, mint a katalán hegyekben. Az utak mentén, köveken, fából készült oszlopokon, fontos csomópontokon mindig vannak jelzések. Ezek könnyen megismerhető szimbólumok. Jó időben, rossz időben, bármikor jól kivehetőek. Egyértelműek. Hiszen azon halad a túrázó. Mindenkinek értenie kell őket, tehát egyetemesek. Az úton az igénybevétel és a nehézségi szint változó. Néha jobban bírjuk, máskor kevéssé. A hála, ahogyan én azt tapasztaltam, az a jelzés, amely mentén a mi életünk is halad. Minden esemény, minden találkozás, biztosak lehetünk abban, hogy a hála útján vezet. Ott van rajtuk a szimbólum. Rájuk van festve a jelzés. Még ha nem is tudunk róla.

Érdekes dolog ez a hála. Egy olyan térkép, amelyet biztosan csak utólag lehet megrajzolni, mégis jó előre sejteni engedi, hogy rajta fog keresztül vezetni az út. Sosem értettem, a Bibliában miért fektetnek akkora hangsúlyt arra, hogy felsorolják Isten tetteit, illetve azokat a helyzeteket, amelyekbe egyénként vagy csoportként jutottak. Arra jöttem rá, hogy sorolni fogunk. Így vagy úgy, de folyton ezt tesszük. Mindenki sorol. Hallgattam egy beszélgetést. Sokadszorra mondhatta már az illető. Sorolta, hogy ez is baj, meg az is baj. Nincs ez, nincs az, ez nem sikerült, az nem sikerült. A hosszú elbeszélésben egy elem volt állandó: a “nem”. Sorolni fogsz. Egy ponton, talán a következő öt percben meg fognak kérdezni, hogy hogy vagy, mi szél hozott ide, milyen volt az elmúlt félév, mi van a munkahelyeden, találtál-e már lakást stb. Te tudod, hogy miben vagy éppen. Választhatsz. Eldöntheted, hogyan beszélsz arról, ami van veled.

Érdekes dolog ez a hála. Vannak, akik nem szeretnek a múltjukkal foglalkozni. Fájdalmasnak, eltüntetendőnek vélik. Nem kevés erőfeszítéssel rejtik el, olykor saját maguk elől is a történetüket. Pedig ezek szép történetek. A fájdalmasak is. Vannak, akik bele tudnak ragadni a múltjukba, mintha folyton csak azzal foglalkoznának. Nagyon sok bölcsességet olvashatunk mind a kettőről. Kinek van igaza? A Montserrat-on, amikor haladtam és olykor hátranéztem: megnyugtató volt látni az utat, amelyen jöttem. Megerősített abban, hogy idáig elhozott valami (Valaki), és utat adott a talpam alá. Van vizem, a lábaim bírják, az idő nem vészes - jó menni. Jó volt gyönyörködni, ahogyan az alattunk levő tájra egyre jobban ráláthattam. Erőt gyűjtöttem és bizalmat. Erősített az elhatározásomban. “Felmegyek. A tetejére. Már tegnap kinéztem.” A múlt nem rossz. Nem kell vele csinálni semmit. Ott van. Az útvonal része. Az az érzésem, a múlttal annyiban érdemes foglalkozni, mint ahogyan a hegyre felfelé tartó túrázó a válla mögül néha visszatekint: hálával. Számomra felfoghatatlan, hogy a legmeredekebb helyzetek, legkritikusabb emelkedők milyen erőforrásunkká tudnak válni. “Ott hozott az út. Az utam. Az életem.” És ha erre ki tudom mondani, hogy jó volt így…

Érdekes dolog ez a hála. Sok gondolat és érzelem kísérheti. “Ott jöttem.” Mindenféle hangsúllyal és érzéssel a szívünkben kimondhatjuk ezt. Borzongva, remegve, az egészbe reszketve beleérezve. Meglepődve, elképedve, talán még mindig hihetetlennek találva azt. Együttérzéssel, megértéssel, végre abbahagyva az ítélkezést, a méltatást, a hibáztatást és az önvádakat. Ő nem ítéli meg. Te miért teszed? Kimondva egyszerűen, megállva és az Ég tágassága alatt vállalva: ott jöttem.

Fotók: Szabó Dóra Sarolta