A tékozló fiú története… – mondogatjuk magunk is – olykor hivatkozva, egy-egy eseménnyel párhuzamba állítva, mintha csupán egyetlen személyről szólna, miközben nagyon jól tudjuk, hogy a példázatnak három szereplője van. Három, és mindegyik egyaránt fontos és nélkülözhetetlen, valódi három karakter. Személyiségükről igazán sokat lehetne beszélni, de nem teszem, hiszen előttem már sokan – főként prédikációkban –, sőt, sokkal jobban szóltak róluk, mint ahogy én tehetném. Aztán itt van a történet dramaturgiája mint figyelemre méltó szempont. Kozma Zsolt a következőképpen látja: „…két felvonásra és három-három jelenetre tagolódik. Az első felvonásban a kisebbik fiú áll az előtérben, a nagyobbik csak kontrasztfigura, de hogy ez utóbbi ott van, azt csak azért tudjuk, mert ismerjük a második felvonás tartalmát. A másodikban az idősebb lép színre, öccse csupán hivatkozási alapként van jelen.” (Jézus Krisztus példázatai, Iránytű Alapítvány, 2002) Mindehhez csupán annyit tegyünk hozzá, hogy a két testvér mellett a központi alakot nyilvánvalóan a mindkét felvonásban szereplő apa testesíti meg.

A példázatot olvasva fölmerül a kérdés: minek a történetét kell látnunk, mi az, ami az elbeszélt eseményen túl valami felé mutat, és mi ez a valami? Általánosan elfogadott nézet – és leginkább ez érvényesül az igehirdetésekben is –, hogy itt megtérésről és bűnbocsánatról van szó. Sokan úgy gondolják, hogy ebben ki is merül a példázat üzenete. Lám-lám – mondják –, ha visszamegyünk az atyai házhoz, ő megbocsát, ő készségesen visszafogad, mert ő maga a Szeretet. Éppen ezért – folytatják – gondold át dolgaidat, döbbenj rá tényleges helyzetedre, hozz jó döntést – hiszen rajtad múlik –, és menj az Atyához, már amúgy is ott áll és vár a kapuban, hogy mihamarabb magához ölelhessen. Térj vissza, ő jóságos, nem kell a disznók vályújánál maradnod, asztalt terít neked, s majdan ott lehetsz a mennyei menyegzőn is. Igen – ha nem is pontosan így –, ez is benne van, bár úgy vélem, ez inkább egy bevett evangelizáló, meggyőzni akaró homiletikai gyakorlat következményének tekinthető. No persze nem vitathatjuk el e magyarázat mozgósító, vagy ahogy Cicero után Augustinus mondja, megindító erejét (Cicero: A szónok 21.69.; Augustinus: A keresztyén tanításról: 4.27.), fönnáll annak veszélye, hogy a kegyelemből teljesítmény-keresztyénséget csinálunk, ami, példának okáért – csak mellékesen jegyzem meg – az egyházatya szándékával merőben ellentétes. A gond az, hogy ekkor az üdvösség elérésére nézve csupán egyetlen, mégpedig földi színteret ismerünk el, és a parabolát puszta élet- és erkölcsteológiává alakítjuk, és azt mondjuk: értékeld át eddigi életed, ismerd el, hogy ki is vagy valójában, cselekedj helyesen, és minden rendbe jön. Lásd, a tékozló fiú esete is ezt példázza. És mi van azzal, aki mindezt nem teszi? Az bizony kint marad, miként – vélhetően – az idősebb testvér is. Hát csupán ennyi volna? Ez volna?

A napokban ismét elolvastam a példázatot. Bevallom, a történet másodlagos lett. Nem vált lényegtelenné, de inkább csak illusztrációt láttam benne, mert a valóságos és a lényeges esemény ennél sokkal nagyobb és több, mindez pedig a 24-ik, majd az ismétlésben, a 32-ik versben van megírva: „…meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott”.

Hogyan? De hát miről is van szó? Hol van az leírva, hogy a fiatalabb fiú meghalt volna? A példázatban csak azt olvashatjuk, hogy kikérte jussát, és elment, hogy – immár mint felnőtt – jogaival élve kedvére élhessen, hogy belevethesse magát a nagybetűs életbe. Sok pénz, cimborák, nem éppen a jó erkölcsöt erősítő szórakozóhelyek, tivornyás éjszakák és természetesen nők, nők és sok nő. Mindaz, ami egy életerős, az életet élvezni, habzsolni akaró fiatal férfiúnak a vágya lehet, mindaz, amit a jó erkölcsre és vallásra hivatkozva megtagadtak tőle, mindaz, amit éppen ezért – dacolva az atyai előírásokkal – mindenáron meg akart kapni. Hol van itt halál? Nyilván úgy gondolta, mi több, meg volt győződve róla, hogy ő él, sőt, most – mióta az atyai szigor nem érvényesül fölötte – él csak igazán. Igaz, mi már látjuk a végét, láthatjuk, hogy az ő esetében ez hova vezetett, de azt mégsem állíthatjuk, hogy meghalt. Nem vett részt véres utcai verekedésekben, sem szerelemféltésből fakadó párbajokban, és végül ő ment haza, bár a leírás szerint senki sem invitálta. Talán legyengülve, de a távoli vidékről mégiscsak hazaért, haza tudott menni. A hosszú út láthatóan nem merítette ki annyira, hogy holtan rogyott volna össze, és csodás, isteni erővel – ahogy azt más evangéliumi történetekben olvashatjuk – föl kellett volna támasztani. És nem mentek utána hintóval, még csak szekérrel sem, hogy fölkutassák és hazavigyék. Az apa nem futott magánnyomozói irodákba, hogy sztárdetektíveket küldjön fölkutatására, mi több, ő maga sem kereste, ahogy a bárányt kereső pásztor, vagy az elvesztett drahmáért mindent tűvé tévő asszony.

Nincs itt valami ellentmondás? Hol van itt az atyához való önkéntes, saját elhatározású fiúi odafordulás, különösen a teológiai értelemben vett megtérés? Az, hogy egyáltalán elindult és hazament, nem belső, hanem külső hatásra, egzisztenciális nyomásra történt, mindössze túl akarta élni azt a helyzetet, amelybe könnyelmű életével belesodorta magát. Próbálkozik ugyan – még kanásznak is elmegy! –, de eredménytelenül, végül az atyai ház jóságának emléke kényszeríti rá, hogy otthon keresse a megmenekülés, az életben maradás egyetlen lehetőségét. Az érvelés nyilvánvaló: „Az én atyámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, és pedig itt éhen halok!” (17b) Bár általában úgy értelmezzük a tékozló fiú szavait, hogy az maga a bűnbánat és bűnvallás – „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek…” –, ámbár ha a föntieket figyelembe véve jobban meggondoljuk, inkább az idő előtt kikért juss által kiváltott jogos jogkövetkezmény elismerése és elfogadása. Nem véletlen, hogy így folytatja magában: „…tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.” Ebből is látszik, tisztában volt avval, hogy fiúságát elveszítette, s ezért nem is akar többet kérni, minthogy béres lehessen. Elhatározása szerint nem kegyelmet kér, hanem állást. Igaz, az álláskérés megérkezéskor nem hangzik el, de ez csupán annak tudható be, hogy az atyában már meglévő megbocsátó akarat – mintegy félbeszakítva – nem engedte (nem akarta megalázni!), hogy sor kerüljön rá.

Mindezek után úgy gondolom, érdemes hangsúlyozni, hogy a narrátor – jelen esetben Jézus, de bárki lehet, ha dramaturgiailag adjuk elő – és az atya nyilvánvalóan két külön személy. Mindketten ugyanazt a történetet mondják el, Jézus meglehetős részletességgel – ahogy ezt egy elbeszélőtől elvárható –, míg az atya, a példázat szereplője, csak summázza a történetet, megragadva annak lényegét, esszenciáját. A történet tehát csak eszköz – ahogyan az más példázatokban is –, hogy kifejezze azt a bizonyos valamit. Elveszettség, megtalálás, halál és föltámadás – így összegzi az atya, s ad az egésznek értelmet. S mindezt azért foglalja így össze, hogy rádöbbenjünk: az Atya, vagyis az Isten nélküli élet – legyen az bármilyen élvezetes vagy sikeres – nem csupán más életvitelt, egy opciót a sok közül, hanem bizony, elveszettséget, sőt halált jelent. A fiú ugyan nem hal meg, és mégis halott. Az atya úgy emlékszik vissza, mint tényleges halottra. Az evangélium pedig az, hogy bár az isteni törvény szerint valóban halott volt, ám a kegyelmes Atya számára nem volt az. Az Atya jósága utolérte és megtalálta és hazavitte, hogy megbocsátásával föltámassza. És föltámasztotta. Újjászületett, és adoptálta. Ezért mondhatta: meghalt és feltámadott. Mit jelent ez, mire mutat? Arra, hogy Isten másként definiálja a szavakat, és amit mi életnek és halálnak gondolunk, nem az az élet, és nem az a halál. Az élet azt jelenti, kegyelem alatt lenni, s a halál pedig mindazt, ami a Szentháromság Istenen és az ő kegyelmén kívül van. A tékozló fiú élte a maga életét, ahogy mi is, de valójában halott volt, ahogy mi is. Ahhoz azonban, hogy bemehessen az atyai házba, föl kellett támadnia. Élt, és mégis halott volt; nem halt meg, és mégis föltámadott. Ilyen a keresztyén élet. Ilyennek kell lenni a mi életünknek is. Bár azt mondjuk, élünk, mégis, az Isten megkereső kegyelme által föl kell támadnunk, mégpedig már ebben az életben. Mert ahogy Augustinus mondja: „Az első föltámadás az irgalom műve, a második az ítéleté.” (Az Isten városáról 20.6.)

A tékozló fiú példázata erre mutat rá. Az elveszettségre, amely maga a halál, ugyanakkor a megtaláltatásra, a föltámasztásra is. És mindez nem emberi döntés alapján történik, hanem isteni végzés szerint a minden kiérdemlő okot mellőző és kizáró kegyelemre nézve. Ez az igazi esemény. Az idősebb testvér – nem mellékesen! – valóban kontrasztfigura. E példázat – számomra – kétségkívül a bűnös ember halálának és a megtalált fiú föltámadásának története.

Képek: Füle Tamás