Haragvó vagy kegyelmes?

Isten „csak arra jó”, hogy vigasztalódjunk, miután túltettük magunkat a Mikuláson és a fogtündéren? Vagy Ő csak a számon kérő szülők állandó hangja a lelkünkben? A kérdéssel Luther Márton is találkozott. Az ő istenképe folyamatosan alakult át, amely milliók életére van hatással mind a mai napig.

Seben Glória evangélikus lelkész, pszichológus tartott előadást a Kutatók éjszakáján az Evangélikus Országos Múzeumban, amelyben a szülők és az istenkép összefüggéseiről beszélt, Luther Márton életében is vizsgálva azt. Az előadó jelenleg doktorandusz, disszertációjában a bántalmazó istenképek hatását vizsgálja egyes bibliai történetek befogadása során. Ezeket az istenképeket pszichoanalitikus felfogásban veszi górcső alá. E felfogás lényege, hogy az apaképünk jelentősen meghatározza Istenről, istenségről alkotott képünket, ezt már az ókorban is megfigyelték még a kereszténység előtt.

Az előadó Jézust hozta fel példának, aki arra biztat minket a hegyi beszédben, hogy Istent mint szerető, gondoskodó atyát keressük. Ha mi emberként képesek vagyunk jót adni gyermekünknek, akkor a tökéletes Isten még inkább képes erre – ahogy ezt a Bibliában olvashatjuk. Ez alapján az isteni és a szülői gondviselésben vannak hasonlóságok, átfedések, ahogy erről Seben Glória beszélt.

Kiskorúak vagyunk, ha hiszünk?
Az előadásból kiderült, hogy a híres Sigmund Freud, a pszichoanalízis egyik megalkotója ateistaként nagyon negatívan látta az apakép-istenkép összefüggést. Szerinte a vallás, a hit csak egyvalamire jó: valamilyen módon kárpótolja a gyermekeket a saját, álomszerű világuk elvesztése miatt. Kisgyermekként ugyanis még azt gondoljuk, édesapánk tökéletes, mi magunk sérthetetlenek vagyunk. Freud szerint három- és hatéves kor között minden fiú krízisen megy át, amikor a fiúk beleszeretnek édesanyjukba, emiatt vetélytársnak látják édesapjukat.

Amikor ez a válságos időszak lezajlik, jó esetben a fiúk már leválnak édesanyjuktól és az apával kezdenek azonosulni. Kamaszkorunkra már túltesszük magunkat szüleink mindenhatóságán, már nem látjuk őket tökéletesnek. Freud szerint meggyászoljuk ezt az egykori tökéletességbe vetett hitünket, és ekkor tud vigaszt nyújtani a vallás. Ebből az következik, hogy aki hisz Istenben, az kiskorú, mert a valóság az, hogy egyedül létezünk a világban – az osztrák pszichológus ezt a következtetést vonta le.

Kríziseket átvészelve
Tudnunk kell, hogy Freud legtöbbször a szélsőséges esetekkel találkozott: pszichésen beteg emberekkel foglalkozott, emiatt gyakran érte vád, hogy elméletei leszűkítették a valóságot. A pszichológus nagy hatást gyakorolt a pszichológiára, emiatt később nagyon nehezen változott meg a tudományos világban a vallás, a hit megítélése. Az áttörést Ana-Maria Rizzuto argentin származású amerikai pszichiáter, katolikus katekéta elmélete jelentette. Hittanosokkal foglalkozva figyelte meg, hogy nem csak az apa, de az anya is jelentősen meghatározza istenképünket. Igaz, ez utóbbit sokkal nehezebben lehet vizsgálni.

Az édesanya gondoskodása, az, hogy táplál, felnevel, vigyáz ránk, már a magzati időszakban hatással van személyiségünkre, zsigeri alapon. Rizzuto elődje, Donald Winnicott brit gyermekorvos alkotta meg az „elég jó” szülő fogalmát. Elmélete szerint nincsenek tökéletes szülők, de a legtöbb anya és apa képes úgy gondoskodni gyermekéről, hogy az egészséges felnőtté válhasson. Az édesanyák önmaguktól is képesek kisbabájuk érzéseit visszatükrözni, ami nagyon fontos a személyiségfejlődés szempontjából.

Rizzuto elődje munkáit felhasználva azt állapította meg, hogy az apa-, anya- és istenképünk dinamikusan változik, ahogy az önképünk is. Ez a négy kép állandó mozgásban van, és szervesen hat egyik a másikra. Freud szerint Isten csak a szülői elvásárokat jelenti az életünkben, Rizzuto azonban azt mondta, Istenbe vetett hitünk képes átvészelni a különféle kríziseket, túlélheti a gyermekkor után megszűnt fantáziavilágot, emiatt pozitívan hathat a fejlődésünkre.

Luther és az „elég jó szülő” képe
Luther Márton neveltetése szintén jelentősen befolyásolta önképét, hitét, és a reformáció egyik „felfedezését”: a kegyelmes, szerető Isten képét. A reformátor egy helyen azt írta, szülei nagyon keményen bántak vele, édesanyja egy alkalommal véresre vesszőzte őt, amikor diót csent el. Az iskolában is hasonló élményei voltak: volt, hogy tanítói tizenötször csapták fejen egyetlen délelőtt alatt. Érzelmileg rideg fiatalsága miatt menekült a kolostor falai közé. Szerzetesként jött rá, hogy a fegyelmezést nem lehet szeretet nélkül tenni, mértéket kell tartani a jutalmazás és büntetés során. Luther elsőszülött gyermek volt, ezért óriási felelősség és nyomás terhelte őt a szülei részéről, akik rendszereresen fenyítették őt, ahogy az akkoriban teljesen általános volt.

Édesapja jogászt akart nevelni belőle, azonban a híres viharélmény, amikor villám csapott be a földbe nem messze tőle, a teológia irányába terelte őt. Megrettent attól, hogy megtérés nélkül fog meghalni, ezért a kegyelmes Istent kereste. Seben Glória úgy látja, Luther valószínűleg jobban félt a haragvó, számonkérő, elítélő Istentől, mint az édesapjától, aki ezt a képet testesítette meg.

A reformátor lelki atyja, Johann von Staupitz sokat segített abban, hogy Luther istenképe meváltozzon Seben Glória szerint. Maga Luther is arról írt lelki atyjának szánt levelében, hogy a sötétségben az evangélium Johann Staupitz által ragyogott fel a reformátor lelkében. Seben Glória úgy látja, a két férfi közötti kapcsolat jelentősen korrigálta Luther szeretet-felfogását, hiszen a lelki atya egyszerre volt gyengéd, kegyelmes és határokat erősen meghúzó.

Megváltozott kép a reformációban
Az előadásból kiderült, a szigorú szeretet, ami Luthert körülvette lelki atyja által, a Donald Winnicott által megfogalmazott elég jó szülő egyik fontos ismérve. Seben Glória szerint a reformáció alapvető téziseiben megtalálható az az istenkép, amely a megváltozott szülőképből alakult ki Luther Márton életében. A reformátor felismerte a Bibliában található kegyelmes Istent, ezt azonban meg kellett hogy előzze az apakép megváltozása Lutherben.

Az Ágoston-rendi szerzetes istenképe erősen Szentháromság-központú, amelyben a mindenható Atya feláldozza saját Fiát értünk, a Szentlélek pedig ezt teszi egyértelművé a hívek szívében, ezzel növelve az egyházat. Luther Márton életében az ördögről alkotott kép is megváltozott, hiszen a sátánt már nem tartotta legyőzhetetlennek. Tudjuk, hogy a reformátornak nagyon komoly kísértés-élményei voltak, azonban Luther felismerte a minden kísértést legyőző Krisztust, aki egyaránt vele volt a haragvó és a szerető Isten képével való harcában.

 

Szöveg és képek: Somogyi Csaba