Előbb a ház tetszett meg, a főutcára néző kis ablakszemeivel, az oromfalát szegélyező téglasorral, melyet macskalépcsőnek is hívnak. Előtte kerekeskút árnyat adó fával, mellette a terméskőből rakott kerítés, ami mögött buja, zöldben tobzódó kertet ígért néhány égbe nyújtózó fenyő és diófa lombja. Időtlen idill. Amikor beléptünk a nyikorgó fakapun, mintha valamelyik elfeledett ősöm portájára léptünk volna be, vagy inkább vissza, a múltba. Idegenként, mégis valahonnét öröktől fogva ismerősen, mint amikor hosszú útról, talán évek múltán, hazatér az ember. A házban még minden a helyén volt, kamrapolcon, konyhaszekrényfiókban, kamrában a sok apró, praktikus tárgy, nagyszobában a vetett dunnás ágy, öreg ruhásszekrényben a varrottas, a sok párna és ágyhuzat. Készen arra, hogy gazdájuk, egy idős néni bármikor elővegye őket a saját, jól kitalált helyükről. De a kertben már minden az enyészeté volt, vagy éppen hogy az életé? A kis virágágyást meghódította valami buja, magasba törő félvad növénytárulás, a falakra felkapaszkodott a vadszőlő meg a borostyán. A hátsó kert felé kanyargó ösvényt felverte a fű, a gyom, beborította a hulló gyümölcs. Mondhatni, visszavette a természet. Ami nem válogat hasznos és haszontalan, szép és rút, szelíd és vad közt, csak hagyja nőni azt, amiben erőt ébreszt a nap, az eső a szél… Elsőre beleszerettem. Ez maga az Éden, gondoltam! Mezítláb kéne felfedezni minden zugát! Szagos füveket dörzsölni az ujjaim közt, tavalyi diót feltörni, ép-e még legbelül, szamócát, szedret keresni sűrű bozótjaiban, megmászni a fáinak felém nyúló karjait, és meglesni az eget lombjai közül. Ártatlan gyerekként.



Aztán a mienk lett, mondhatni, ölünkbe hullott e földi paradicsom. Gazdája lettem a Kertnek. Emlékszem, ahogy először körbejártam, a birtokos büszkeségével és felelősségével. Szemügyre vettem a határait keresve, meddig tarthat. Igazi falusi telek ez, állapítottam meg, ősi, a mindenség rendjét is magában hordozó mikrokozmosz. Az utca felőli végéről már írtam, ott lép be minden jó szándékú lakója, vendége a birtoknak: oda néz a ház arca, homlok(zat)a, két ablakszemével, ott a kőből rakott kerítés is, hogy világos határa legyen, mi van bent és kint, és a kettő közt a kapu, aminek szárnyai vannak, akár az angyaloknak.

A telek két oldalhatára az első kertben még egyértelmű, egyiket a szomszéd ház fala jelenti, másikon meg a mienk van, de hátrafelé haladva ezek a határok fokozatosan elmosódnak, ide-oda tologatja az emberi szándék, a birtokolni vagy épp kapcsolódni vágyás. Kié a telekhatáron húzódó düledező fakerítés, burjánzó sövénysor, öreg körtefa, vagy az a kőkupac a szederindáinak mélyén? Generációk óta eldöntetlen, és bizony jószomszédi kapcsolatok múlnak rajta. Én is elbajlódtam vele, meghányva-vetve a tulajdonjogi kérdéseket. De ahogy ballagsz hátrafelé, fel a hegyre, mindez egyre kevésbé érdekes. Mert észrevétlenül felolvadnak a határok, és egy nehezen beazonosítható pontot átlépve eltűnik az enyém-tied: a telek vége beleszalad az erdőbe. Az égig érő tölgyek és akácok sűrűjében felfedezhetsz még egy-egy elvadult gyümölcsfát, vagy az egykori kerítés korhadó cölöpjét, de az őz már csodálkozva néz vissza rád, nem érti, hogy tévedtél ide, a vadonba.



Nagy lelkesedéssel és még nagyobb tervekkel vetettem bele magam a kert meghódításába és átformálásába: bozótot irtottam, fát metszettem, kerítést húztam fel, magaságyás készült. Elképzeltem, milyen is lesz az én szépséges, bőven termő, termelő kiskertem. Hogy szorítom vissza a betolakodókat, és adok teret az új és haszonnövényeknek. Csattogott a fejsze, sírt a fűrész, ástam, véstem, kalapáltam, sziklákat fordítottam ki a földből, és fatörzsek zuhantak a földre döngve, s kerültek újak: nemesek, szelídek az ültetőgödörbe. Nemegyszer vízhólyag nőtt a fizikai munkához nem szokott tenyeremen. A valóság nem várt ellenállása – a kőkemény, sziklás föld, a gyomnövények mindent gúzsba kötő gyökerei, a bozótos kíméletlen tövisei, a perzselő napsütés nemhogy nem szegte kedvemet, inkább még nagyobb erőfeszítésre ösztönzött. Győzni akartam. Ha nem is legyőzni, de legalább meggyőzni a kertet, hogy csalán helyett paprikát, paradicsomot neveljen, akác meg bozót helyett termő gyümölcsfákat, és ha már termettek a fák, gyümölcseikkel ne a kukacokat meg a madarakat etessék, hanem minket. A rét talpunk alá simuló puha pázsitot éltessen, ne pedig szöcskéknek és kabócáknak növesszen derékig érő, szélben zizegő fűrengeteget. Kevés sikerrel. A kert alig-alig hallotta meg, mit akarok. Vagy ha igen, kevéssé érdekelte.

Az elültetett drága facsemeték nagy része kiszáradt, vagy a kertbe be-betörő őzek törték le rügyeiket, a konyhakertet elnyelte a gaz, gyümölcsfáimról éretlenül potyogott le az a néhány kemény kis satnya gyümölcskezdemény, amit érlelni próbált, a pázsitnak nevelt gyepszőnyeget elöntötte az őshonos perjefélék szilaj tengere. A kert makacsul ellenállt. Nem értettük egymást.



Tikkasztó, nyári hőség zúdult ránk abban az évben. Nem az a mitikus szépségű, kabócacirpeléstől hangos, zsongó, nyári meleg, gyermekkorunk kánikulája, hanem az a kegyetlen, gyilkos forróság, amilyet csak az ezredfordulón túl ismertünk meg, és sajnos egyre gyakrabban szakad ránk. Szinte letaglózott a nap ereje, ahogy kiléptem a kertbe, szédelegve valami árnyékot kerestem. Arra gondoltam, hogy élheti túl ezt a pokoli hőséget és szárazságot bármi, ami él, amiből én perceket sem bírok ki. Csontvázzá aszott palántáimat böngészem, a felperzselt gyepet nézem, meg a szomjúságtól tikkadozó fácskáimat figyeltem. Egyszeriben belém sajdul a felismerés, milyen gyengék, sebzettek és kiszolgáltatottak ebben az ember teremtette, pusztító katlanban. Fáj nekik, és szenvednek. De nemcsak ők, az enyéim, hanem a ,,vadak”, a bennszülöttek is jajgatnak! A gaz, a dudva és a muhar, a csalános bozót, az ordas erdő. Minden, ami él. Szárazon sír-zizeg ott feljebb a kaszálni való fű, sóhajtozik a fák elaszott lombja, nyüszít a száraz ág, a hamuszürke levél a sikoltó, forró szélben. Egy kis ideig együtt izzadunk-szenvedünk odakint, én és a kert, a gyümölcsfák és a bozótos, a kabócák, a gyep és a gyomok, aztán elkomorulva behúzódom a ház hűvösébe. Bűntudattal vegyes aggodalom és fájdalom szorongat ott legbelül. Várom, együtt várjuk a megváltó esőt.

Azóta egyre ritkábban és kevesebbet dolgozom a kertben. Bár legalább annyi időt töltök vele meg benne. Inkább csak szöszmötölök, teszek-veszek. Türelmesen figyelem, mit fogad be, és mit taszít ki magából. Próbálom kitalálni, mit szeret, mit nem. Mire vágyik, mi az, ami éltetné. Öntözök, ha kiszárad, mulccsal, komposzttal próbálkozom, óvatosan metszegetem, amit muszáj, mielőtt felébredne a téli álmából. És legfőképp hagyom élni. Azt is, ami nem terem, de legalább lombja van és árnyat ad. A kerítésre felfutó félvad szedret is. A rétet meg az egykori veteményest jórészt visszakapták az őshonos vadfűfélék, a perjék, és persze velük együtt a lepkék meg a kabócák… A kőkupacot meg a farakást meghagyom hűsölni a gyíkoknak, siklóknak, a fa tetején a gyümölcsöt a madaraknak, bokor alján mogyorót a pockoknak, mókusoknak. A motoros fűnyírást is átadtam másnak, elég évente kétszer-háromszor, s csak ott, ahol barátaink nyáron sátrazni szoktak. A láncfűrész sem lett a barátom, úgyis mindig elromlott a kezem közt. Az elektromos változat meg gyengébb, mint jómagam. Maradtam az analógnál. Mértékletességre tanít. Kétszer meggondolja az ember, mit vág ki, ha csak egy kézifűrésze van. Örülök bárminek, ami mégis megterem, és ha nekünk, embereknek is jut belőle. Akárcsak a zöldből, a hűs árnyékból, a kert éltető erőiből.



Három lépés a kertben. Egy a felfedezni vágyó gyermeké. Egy azé, aki birtokolni akarja. És egy utolsó annak, aki élni szeretne benne.


Szabó György
Képek: Füle Tamás