A budafoki gyülekezet Rózsakerti Demjén István Református Általános Iskolájában már évek óta hagyománynak számít, hogy a hetedikes évfolyamot egy hétre Erdélybe viszik osztálykirándulásra. Ezt a hagyományt nem is szeretnénk megszakítani, mert az egyhetes erdélyi utazás alkalmat teremt arra, hogy az ismeretszerzésen túl olyan emberi kapcsolatokat fedezzenek fel, amik meghatározó élményként épülnek be a fiatalok hátralévő életébe.

Az előkészületek

Utunkra talán egy térkép alapos szemügyre vételezésével is elindulhatunk volna, de egy útmutató papirusz önmagában nem pótolta volna a lelkesedést, a tanulási vágyat és a hasznos ismeretszerzés sokszínű formáját, amit tanítóink kreatív vezetésével, vetélkedőműsorokat megszégyenítő izgalmakkal vezettek fel a gyerekeknek. Már hónapokkal az indulás előtt megalakultak az öt- és hatfős csoportok, amelyek tagjai a fantázianeveik mellé nemsokára valóságos tudást szívtak magukba a jól felépített projektmunkák által. Így például a Toroczkói Medvék, a Tordai Hasítók, Békás-szoros Gyöngyei, a Hágó Királyai, és az Erdélyi Gatyástyúkok pontos ismeretek alapján tudták, hogy amikor Erdély országba lépnek, a szemükkel hol és mit keressenek. Hosszú hetek kitartó munkája után következett a jól megérdemelt utazás.

Az egyik előzetes feladat volt, hogy a budapesti Magyarok Házában tett áprilisi látogatásról készített fotóból montázst készítsenek. Íme a Toroczkói Medvék összeállítása.

„Indul az utazás, csak erre vártál”

Az iskola falai közül kiszabadulva határtalan izgatottsággal és kíváncsisággal vártuk az utazás minden egyes állomását. Nagyvárad, Körösfő, Kolozsvár, Mezőpanit, Marosvásárhely, Torda, Segesvár, Szováta, Székelyudvarhely, Békás-szoros, Szászrégen, Marosvécs, Szék csak néhány fontosabb helyszín azok közül, amelyeket rövidebb-hosszabb ideig keresztezett utunk. Petőfi Sándor költőnk felkiáltásával vágtunk neki az útnak: „Oh, természet, oh, dicső természet”.

„Az otthon”

Erdélyi utunk leghosszabb része a budafoki református gyülekezet testvérgyülekezetének falujához, Mezőpanithoz köthető, ahol három éjszakát is töltöttünk. Amikor a helybéli lelkipásztor a templomba lépve köszöntött bennünket, az egyik legfontosabb gondolat, amit a gyerekek szívére helyezett, így hangzott: „Soha ne felejtsétek el, Erdélyben otthon vagytok”. Nem kételkedtünk benne, hiszen őszintén mondta. De mitől is érzi magát otthon ma egy tizenhárom éves átlagos magyarországi tanuló Erdélyben? A szavak önmagukban minden bizonnyal nem lennének elegendők ehhez.

A köszöntő után kissé még fészkelődve a paniti általános iskolájába mentünk, ahol nem vörös szőnyegen, nem népi zenekarral fogadtak bennünket, de a Kádár Márton Általános Iskola tanulóinak tiszteletet mutató és befogadó sorfalával. Nagy volt az izgalom, sokat készültek a gyerekeink a találkozásra, zavarban is voltak, valahogy nem érezték (még) otthon magukat.

Majd az iskola hátsó udvarán felvonulva jöttek a jól begyakorolt énekek, táncbemutatók, ajándékátadások. Aztán egyszer csak előkerült egy foci, a fiúk játszani kezdtek, a lányok egymás haját, ruháját nézegették, és közös fényképeket készítettek. Egyik leányunk az iskolaudvaron a fűben ülve sírva fakadt, ijedten kérdeztük tőle, baj van-e tán? De baj nem volt, csak annyit mondott: „boldog vagyok” és örömében sírt tovább. Mert jó volt ott lenni. Egy másik fiunk, Levi (7.b osztályos tanulónk) pedig úgy fogalmazott, amikor az iskolások közé készült, sok mindenre számított. „Azt hittem, hogy itt csak népviseletben lévő gyerekek lesznek, és mindenki tájszólással fog beszélni… Ehhez képest ugyanolyan természetűek, mint mi.” A felejthetetlen együtt töltött vacsora és este után nehéz volt tovább menni. Panitban tényleg „otthonra” és barátokra leltünk. 

Amikor Jézus azt mondta búcsúzásában a tanítványoknak, hogy „én vagyok az út”, talán sokféle útra gondoltak a hallgatók. A kilométerekben számolható utakra, amiket Jézus mellett vándorolva tettek meg. Az időben mérhető útra, amit nem másra áldozva Jézussal együtt töltöttek. S talán felismerve gondoltak Jézusra magára is, aki később melléjük lépett, társuk volt, ugyanolyan természetű, mint ők. Az otthon talán ott van, ahol befogadják Őt. Isten otthona lehet a szívünk, ezek a világon pedig mi az Ő vendégei. Határtalanul.