Augustinus még erőteljesebben fogalmaz: „Bizonyára nem azért kérdezte, mert nem tudta, hanem azért, hogy szemrehányásával annak belátására figyelmeztesse: ott van ő, ahol Isten nincs." (Az Isten városáról 13.15.)

Az evangéliumokat olvasva azzal szembesülhetünk, hogy Jézus végső soron ugyanerről faggatja tanítványait – igaz, más módon –, amikor megkérdezi: „Ti kinek mondotok engem?" (Mk 8,29a). Nyilván nem visszaigazolást vár, nem azt akarja, hogy az apostolok küldetésében megerősítsék, hanem hogy önismeretre inspirálja őket. És ez adja meg az alapját annak, hogy voltaképpen a kérdés kijelentésként is értelmezhető legyen. Valahogy így: ott vagytok, ahogy válaszoltok.

Aszerint, hogy kinek mondják Jézust, akaratlanul is a hozzá való viszonyukat határozzák meg, és ebből adódóan lelki-térbeli helyzetüket is megfogalmazzák, tehát a válasz egyértelműen indikálja, hogy Jézushoz viszonyítva hol helyezkednek el. S a Kertben is az volt az isteni cél: ismerd föl, hogy hol vagy hozzám képest.

Az ember – akár tudatosan, akár ösztönösen – sokféle viszonyítási pontot talál, sőt nem csupán talál, kapcsolódik azokhoz, mi több, alkalmazkodik is hozzájuk. Talán fölsorolni sem kell – egyébként is ki volna erre képes? –, hiszen mindezt mindenki saját maga is láthatja. A ma használatos értékorientált kifejezés is erre utal. Olyan igazodási pontokra mutat, amelyek kihatnak rövid és hosszú távú terveinkre. S ha valaki még őszinte is önmagához, a neuralgikus viszonyulásokat is észreveszi, amelyek nemcsak meghatározzák, hanem igenis deformálják életét. És itt elsősorban lelki beágyazottságról beszélek.

Úgy véljük, hogy az élet bonyolultságából adódóan különböző tájékozódási pontokra van szükségünk – s ezt még csak nem is vitathatjuk –, így aztán nem csoda, hogy mindezek ott vannak hétköznapjainkban. Ám egy idő után bekövetkezik, de minimum bekövetkezhet a fordulat: mi vagyunk ott. Ott is, ott is, meg ott is. Vagyis már nem arról van szó, hogy rész szerint van ez is, az is, meg amaz is az életünkben, hanem arról, hogy a teremtésben kigondolt rendeltetés megsemmisül a sokféle megfelelésben. A viszonyítási pontok alkalmazkodási pontokká válnak. És ennek az állapotnak az elhatalmasodása – függetlenül attól, hogy egy-egy dolog korábban milyen előjelű volt – teljes eltávolodást eredményezhet az isteni értékrendtől és a hozzá való meghatározó viszonyulástól. És máris ott vagyunk, ahol a halál van. Nincs semleges állapot!

Ma is hangzik a kérdés: „Ti kinek mondotok engem?" Vajon nekünk milyen válaszunk van? Sokak számára Jézus ma is csak egy a sok próféta közül. Egy alternatíva. Opció. És – ugyancsak sokak számára – nem is kell, hogy több legyen. Így ugyanis továbbra is fönntartható a lelki választék, a kereslet-kínálat ördögi spirituális piaca. No, meg a szabadság, a „majd én eldöntöm", a vallási mixerek kínálatából szürcsölgetés. Különben is – már-már szlogen! – mi sem tudhatunk mindent, akár tévedhetünk is, nem vagyunk a kizárólagosság birtokában. Persze, való igaz, mi sem tudhatunk mindent – mindent csak az Isten tudhat –, de amit tudunk, vagy legalábbis tudhatunk, arról hihetjük, hogy az minden, amit nekünk, embereknek, tudnunk kell. Tudhatjuk, hogy milyen a helyzetünk Istenhez képest.

Jézus a lényeget kérdezi tőlünk. Ha tudjuk, hogy Ő kicsoda, akkor azt is tudni fogjuk, hogy kik vagyunk mi. Ebből adódóan pedig fölismerjük tényleges helyzetünket, s rádöbbenünk, hogy hol vagyunk. Nem tévedhetünk, amikor koordinátáinkat határozzuk meg. Ha Ő számunkra valóban Krisztus, akkor ebből minden levezethető, illetve meghatározható, ami az életünkre nézve fontos, sőt, igazán fontos.

Ha a válasz helyes, akkor ott vagyunk, ahol lennünk kell. De ha elvétjük a választ, ha hezitálunk vagy tudatosan kerüljük, hogy színt valljunk, akkor még messze vagyunk. Ezért igaz: Krisztus meghatározása egyben önmagunk helymeghatározása. Ha számunkra Jézus nem Krisztus, semmi közünk sincs sem hozzá, sem az Atyához. Az egyházatyára visszautalva: ott vagyunk, ahol Isten nincs. Ezért cseng egybe a két kérdés, az édenkerti és a jézusi. A két kérdés együttesen keres. Vagyis a hol vagy?-ra adott helyes és üdvözítő válasz csakis Krisztusban érvényes. Nélküle csak kiűzetés van, kívülmaradás és ítélet.

Ezt Ő tudja a legjobban. Ezért kérdezi újra és újra: „Ti kinek mondotok engem?" És erre mindenki válaszol – ki boldog bizonyságtétellel, ki tudatos vagy tudatlan tagadással –, mert senkinek sem adatik meg, hogy ne válaszoljon. Isten kérdez, és Ő – mert akarja – választ kap. Mert érti a választ. És Ő az örökkévalóságban mindenkit a válaszban adott helymeghatározása szerint helyez el.

Apostagi Zoltán