„2015. december 24-e, szenteste van. Ma délután 4 órakor meghalt apa. Az édesapám."

Egy kedves barátom a következő sorokat küldte SMS-ben:

Az utolsó – kórházon kívüli – intenzív emlékem róla az, amikor november elsején a Káli-medencében voltunk kirándulni és Hegyestűnél csipkebogyót szedett. Lefotóztam, ahogy kemény tenyerében tartja a növényeket.

Azon a novemberi napon az igehirdetésemet így kezdtem:
„Az ókorban azt mondták, ha jól megnézzük a tenyerünk barázdáit, ráncait, akkor kiábrázolódik bennük egy-egy M betű. A két M betű jelentése latinul: Memento mori – Emlékezz, hogy halandó vagy! vagy más fordításban, Tartsd szemed előtt a véget!” 
Az egészséges apukám az első sorban ült, és hallgatta a prédikációt.

A halála után visszaolvastam néhány igehirdetésemet, amiket még akkor írtam, mielőtt beteg lett, és megdöbbenve ismertem fel, hogy mindegyik olyan témaprédikáció volt, amely az elmúlás, a fájdalom, a halál és a velük való szembenézés gondolatát járta körül. Ráébredtem, hogy Isten mindig egy lépéssel előttem járt.  Ő már az egész történetet látta, míg én csak egy szűkebb perspektívát, és közben készített, felkészített a tragédiára.

Arra gondolok, hogy bármilyen szörnyű volt is az a szenteste, én mégis akkor értettem meg, mi a karácsony lényege. Megérkezésre ugyanis csak ott van szükség, ahonnan valami vagy legfőképpen Valaki hiányzik. Abban az évben édesapám hiánya elementáris erővel járt át, és jár át minden karácsonykor azóta is. Ez a hiány viszont arra indít, hogy ne a nélkülözésmentes adventet hajszoljam a még több csillogással, még több programmal, hanem újra és újra legyen szemem meglátni életemben a hiányokat, a fájdalmakat, és emlékezzek arra, hogy a betlehemi gyermek, a Megváltó nem más, mint a hiányok betöltője.