Fekete-fehérbe öltözött gyerekek és felnőttek álldogálnak szombat reggel a Köztelek utcában. Valaki még a reggelijét eszi, és van, aki a sorrendet állítja össze kottái között. Mindenki várja, mikor kezdődik el az Református Zenei Fesztivál idei kórustalálkozója.

Amikor kinyílik az iskola ajtaja, vegyesen tódul be rajta az ünneplőbe öltözött énekes tömeg, a szendvicset hozó futár és a kulcsokat lengető portás néni. Kis kavarodás után mindenki megtalálja a termét: kezdődhet a gyors beéneklés, a színpadi beállás próbája, majd maga a koncert. 

Én magam is kórustagként sodródom ide-oda társaimmal. Nem izgulunk – vagy ha mégis, másképp, mint máskor. Itt most szinte csak kórusok vannak egymás között. Tudjuk azt is, miért vagyunk itt, és azt is, miért jó kórusban énekelni. Ismerjük egymást.

A szombati találkozón a Benkő István Református Iskola kórusa énekelt elsőként. Nagyjából 25 kisgyerek állt a színpadon. Hallhatunk tőlük régebbi zsoltárokat, népdalokat és újabb énekeket is. Majdnem mindenki énekelt szólóban, vagy mondott verset. Saját verseket! Éneklésüket pedig közös imádsággal zárták.

Miután énekeltek, utánuk szaladtam az öltözőbe, hogy megkérdezzem karnagyukat, hogyan vezet az út egy ehhez hasonló fellépéshez. Zakarné Szarka Zsuzsanna válaszként rögtön beterelte a még szét nem széledt alsósokat az öltözőbe, és kérdéseimre egy újabb kiskoncert volt a felelet. De a válasz sem maradt el. Mint kiderült, a gyerekek nem énektagozatosak, de óráikon nagyon komolyan zajlik szolfézsoktatás, együtt írnak verseket és egyszerűbb dallamokat is. A karnagy szerint ez az egyik útja annak, hogy az egyházi zenéhez is közelebb kerüljenek – hiszen, „ha kinyitják az énekeskönyvet, egyből megtalálják a kottákat és elkezdik próbálgatni az ottani dallamokat” – mondta.

A Soli Deo Gloria Kamarakórus és a Nagyvárad téri Református Egyházközség Kórusának egyházi énekei után két gimnáziumi együttes következett. A Debreceni Református Kollégium Dóczi Gimnáziumának Kórusától és a Nagykőrösi Arany János Református Gimnázium Kamarakórusától már nem csak egyházi darabokat, hanem népdalfeldolgozásokat és egyéb énekeket is hallhattunk.

A szünetben a gimnazistákkal is beszélgettem. Egymás szavába vágva mesélték, hogy kórusuk igazából baráti közösség és vezetőjükre is barátként tekintenek. Nemhiába a Bodzavirág a kedvenc darabjuk, a hozzá kapcsolódó Mindenki című filmet is együtt nézték meg. 

Az utolsó együttes szintén visszatérő vendég volt: a felvidéki Te Deum Laudanum Kamarakórus Alistálról. Gyerekek és felnőttek együtt és külön énekeltek.

De miért működhet a kóruséneklés? És miért van szükség arra, hogy a kórusok – református kórusaink – találkozzanak egymással? 

„Azért tud ilyen szépen szólni, mert el is hisszük azt, amit éneklünk” – fogalmazta meg egy karnagy, amikor megdicsértem az egyik darabot, melyben az általa vezetett kórus tagjai egy szívvel énekelték: „Isten az én szabadítóm, Benne bízom, nem félek. Örömöm és énekem az Úr, megszabadított engem.” De hasonló gondolatot fejtegetett az egyik énekes is: „Legelőször nekünk segít az éneklés, de ha a hangunk és átélésünk nyomán másokat is megszólít, az még jobb.”

„Kórusban énekelni jobb, mint a hallgatóságban ülni” – mondta. „Ma, itt ezt a titkot mindenki tudta, hiszen egymás éneklését hallgattuk meg. Nekem elsősorban arról szól a közös éneklés – folytatta –, hogy miközben együtt, egységben a zene nyelvén kimondunk valamit: önmagunkon belül jön létre egyfajta kommunikáció. Az éneklés pillanatában még inkább rádöbbenünk arra, hogy igen, mi tényleg hiszünk abban, amiről itt szó van.”

Ebben az évben egy dolog másként alakult, mint azt eddig megszokhattuk, ugyanis nem volt délutáni egyesített kar a múzeum lépcsőjén, mivel a múzeumhoz tartozó parkot felújítják. A szervezőknek pedig több kísérlet ellenére sem sikerült új helyet találniuk, mégsem maradt el a közös éneklés. Bódiss Tamás karnagy kilenc olyan éneket tanított az együtt lévőknek, melyeket az év végére várható új református énekeskönyv is tartalmaz. Az énekeskönyvet előkészítő Liturgiai és Himnológiai Bizottság titkára az énektanítás előtt elmondta, nehezebb, kevésbé ismert darabokat hozott a kórusoknak, hiszen ők azok, akik a gyülekezetekbe mint közvetlen hírnökök viszik majd az új énekek hírét, és az átálláskor nagy szükség lesz rájuk az  új énekek tanításában. 

Bódiss Tamás minden énekhez történeti kommentárt fűzött. Így beszélt egy ír imádság, a Hadd látlak Téged... kezdetű ének történetéről, de az általunk egyébként jól ismert Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt... kezdetű, szövegében módosított énekünket is új keretbe helyezte. „Tartsd az erődöt, már jövünk” – látta a zászlójeleket egy várat védő katona, amikor társaival végső kétségbeesésében már feladta volna az erődítményt – ez ihlette meg az ének íróját. Más lelkülettel énekeltük a jól ismert éneket az elmondottak után.

Az Ádám Jenő Zeneiskola nagyterme végig színültig telve maradt, szinte senki sem szaladt el saját fellépése után. Együtt tanultuk az új énekeket, és együtt osztoztunk a kóruséneklés és a közben megtapasztaltak fentebb emlegetett közös titkában.

Zila Teodóra

Képek: Zila Teodóra