Mit jelent ma hiteles keresztyénnek lenni egy fiatal számára?

Őszinteséget és önazonosságot. A hitelesség azért is kulcsszó ma, mert rengeteg látszatdolog és hazugság vesz körül minket. Sőt, sokáig az egyházban lévő emberek is azt gondolták, hogy az az elvárás, hogy tökéletesek legyenek. Keresztyénként hatalmas lépés, hogy fel tudom vállalni a hibáimat, hogy nem vagyok tökéletes, és másoknak feltűnik, ha ezt bátran vállalom nem keresztyén közegben, ha merek bocsánatot kérni és beszélek arról, hogy milyen változás történik az életemben.

Képviselhetik-e Krisztust a tizenévesek evangélizáció nélkül, például jó cselekedetekkel, olyan apró tettekkel, melyek a „világ” szemében is pozitívnak számítanak?

Nem mindig kell beszélni ahhoz, hogy látszódjon a különbség, de egy adott ponton muszáj lesz. Nagy dilemma, hogy az ember felismerje a megfelelő időt: ez változik egy baráti kapcsolatban, amikor rendszeresen kapcsolatban állok valakivel, vagy amikor egyszeri a találkozás: például egy vonaton történik egy beszélgetés. Ez utóbbinál nem nagyon van lehetőség arra, hogy az emberek a cselekedeteken keresztül jöjjenek rá, miért vagyunk mások, de tudunk olyan vigasztaló szót mondani, amiből kiderül. Más egy osztálytárs, egy barát, akivel együtt járunk edzésre, zeneórára vagy bulizni. Egy buliban például hamar kiderül, hogy hogy van jelen egyik vagy másik ember: mennyit iszik, tudja-e, hol a határ, vagy ha át is lépi a határt, érez-e megbánást és akar-e változtatni.

Főiskolásként voltam önkénteskedni a Sziget Fesztiválon olyan csoporttársakkal, akik nem voltak keresztyének. De tudták rólam, hogy én az vagyok és a teológiára készülök. Hajnal 3 körül, egy koncert után a mosdónál várakoztunk, körülöttünk dübörgött a zene, a lábunk alatt remegett a föld, mellettünk dülöngélő és bulizó fiatalok, és akkor feltette az egyik csoporttársam azt a kérdést, hogy „Lilla, te tudod, hogy mi van a halál után?” Miért ott, miért így, miért most? Talán kellett számára, hogy lássa, én is ember vagyok, de keresztyén vagyok, és egy számára ismerős közegben – nem a templomban – szembe mert nézni élete egyik legkomolyabb kérdésével.

Mik a legfőbb kísértések, melyekben irányt téveszthet egy fiatal élete – vagy amelyek folyamatosan elveszik a fókuszt az evangéliumról?

Szerintem ez nem sokat változott az elmúlt évtizedekben. A párválasztás és szexualitás témája mindenképpen ilyen. Generációkkal ezelőtt 18 évesen már házasodtak és gyermeket vállaltak az emberek, a szexuális tisztasággal nem kellett sokáig várniuk. Ma viszont, amikor 25-35 év között történik mindez, nagyon embert próbáló a várakozás. Ez pedig utat nyit annak, hogy bár a kereteket igyekeznek betartani, de megjelennek a titkos bűnök, melyek nem látványosak, de becsorognak az életükbe. Ott a pornográfia: ha akarjuk, ha nem, a képernyő ott van velünk. A másik ilyen hangsúlyos terület a munka és a pályaválasztás. A felnőtteket, szülőket látva a fiatalok sokszor azzal az üzenettel találkoznak, hogy a munkahely stresszes, nagy a nyomás, nem szívesen mennek be a felnőttek, alig várják a hétvégéket. Nincs örömük a munkában. Ebből fakad az a gondolat, hogy hogyan lehet minél kevesebb munkával több pénzt keresni. A sok pénz reményében kísértésként megjelennek a kiskapuk, a számlaadás elmaradása, a kisebb-nagyobb csalások. Becsületes marad-e a keresztyén munkavállaló, jelen van-e a hétköznapokban a hite, vagy csak a templomban gyakorolja? A fiatalok mindezeket látják és érzékelik, így nehéz megmaradni abban a keretben, amire a Biblia tanít.      

A világ kinyílt, minden elérhető az interneten, és a globalizáció hatására már jelen vannak a városokban, falvakban különböző vallások képviselői. Az látom, hogy vannak, akik a keleti vallásokból, és az ezotériából válogatják ki a nekik tetsző tanokat, elkezdik megkeresni önmagukat vagy a belső hangjukat, de ebből nem lesz más, csak spirituális katyvasz.  

A pszichológia, az önismeret-fejlesztés is hatalmas népszerűségre tett szert az utóbbi évtizedekben, könyvtárnyi anyag érhető el a laikus olvasók számára is. Ennek örülök, mert nekem is fontos területem. Viszont nagyon sokan gondolják azt, hogy ezzel kipipálták a spiritualitást és csak évek után veszik észre, hogy hoppá, ez végig önmagamról vagy maximum a családomról szólt, és hol van ebben Isten? Bármennyire kutatjuk, egy pszichológus nem fog úgy megismerni minket, mint ahogyan Isten ismer.

Napjaink egyik legnagyobb kihívása, hogy hogyan állunk az LMBTQ-kérdéshez. Isten elfogad minden embert, feltétel nélküli szeretetet és kegyelmet tanúsít. De világos rendet és kereteket szab, pont az ember és az emberiség védelme érdekében. Mindkét állítás igaz, és megfér egymás mellett. Az egyik a kegyelemről és az üdvösségről szól, a másik pedig az életvitelről. Nagy félreértés, amikor a keresztyén ember kirekesztőnek van bélyegezve, amikor kimondja, hogy Isten milyen rendet tervezett. A fiatalok gyakran találkoznak ezzel a témával világi barátaik között, és ha ki merik mondani azt, amit megértettek a Bibliából ezzel kapcsolatban, akkor sajnos nehéz helyzetbe kerülnek, mert rögtön letámadják őket. A regények és filmek tele vannak a témával, nem lehet kikerülni a mai tiniknek ezt a kérdést és az állásfoglalást.

A keresztyén erkölccsel vagy a saját identitásukkal kapcsolatban merülnek fel kérdéseik?

Aki biztonságos családi háttérből jön és az önbizalma is rendben van, szerintem ott az identitással kapcsolatosan kevésbé merülnek fel kérdések. Inkább a keresztyén erkölcsben jelennek meg a kérdőjelek, a baj csak az, hogy a téma annyire fel van nagyítva, annyira ki lett emelve a bűnök közül, hogy nem keresztyén erkölcsi, hanem üdvösségi kérdést csináltak belőle. Nagyon fontos lenne meglátni, igen, vannak keretek, és van, amire Isten azt mondja, hogy ne csináld, de mégis a kegyelmével jön felénk. Tágabb értelmezésben is az ifimunka egyik legnagyobb nehézsége a keretek elveszítése, hogy semmire sem lehet azt mondani, hogy eddig menj és ne tovább, mert bajba kerülsz. A keret védelmet jelent. Nagyon sok fiatal veszíti el a biztonságérzetét amiatt, mert mindent szabad és nincsenek határok.

Mire van ma szüksége egy tizenévesnek?

A körülmények változnak, de az, hogy mi a legnagyobb szükségletünk, az mindig ugyanaz. Leginkább arra van szükségünk, hogy szeretve legyünk és hogy valaki meghallgasson minket. Teremtettségünk része, hogy szeretetkapcsolatra vágyunk és legyenek valódi, ne pedig látszatkapcsolataink. A legnagyobb félelmünk az, hogy ilyenek nincsenek, melynek következtében magányosak leszünk. Minden generációban megvan, hogy ezt a hiányt hogyan és mivel tudja pótolni.

Máshogy lehet-e megszólítani egy fiatalt ma, mint téged anno? A keresztyén élet hogyan válhat vonzóvá számukra 2025-ben?

Egy kis faluból származom, ahol nem sok alternatíva állt a rendelkezésünkre. Bár sport, zene, néhány dolog elérhető volt helyben vagy a közeli kisvárosban. De egy fiatal lelkészházaspár kezdett szolgálni nálunk, amikor én kamasz voltam, és mindenféle módon el akarták érni a fiatalokat, biciklitáborba mentünk, körbetekertük a Balatont, izgalmas programokat terveztek, mi pedig ugrottunk minden lehetőségre. De ez csak az első lépés volt, amivel igazán megfogtak bennünket, az az volt, hogy a keresztyénségüket hitelesen tudták képviselni előttünk.

Ma már nem biztos, hogy egy minőségi program meg tudja szólítani a fiatalokat, pláne egy nagyvárosban. Szerintem a fiatalok hétköznapi életén nagy hangsúly van a misszió kérdésében. El tudom-e hívni a barátomat, osztálytársamat, edzős haveromat az ifire, vagy egy nyári táborba? Azt, hogy hova hívjam, a legtöbb helyen adott. De maga a meghívás a nagy kérdés. Véleményem szerint a személyes megszólítás erőteljesebben tud hatni, mint egy szórólap átadása. Ha a fiatal hívja a fiatalt, és mesél arról, hogy milyen számára az ifi, mit jelent az Isten-kapcsolat, átéli az elfogadást, az együttérzést az ificsoportban, az lehet vonzó a barát, ismerős számára. Én is sok vonzó ifis programot szerveztem, amikor jól érezték magukat a fiatalok, szalonnasütést, sportot, palacsintasütést stb. De ezek inkább csapatépítésként hatnak a már meglévő csoport számára.

Ha újakat akarunk megszólítani, akkor fel kell készíteni az ifiseket arra, hogy hogyan adják át azt az örömhírt, ami az ő életükben is jelen van.

Beszélni kell erről, és megfogalmazni az ő saját küldetésüket, ami a személyes, hétköznapi kapcsolataikban valósul meg.

A keretek mellett az egészséges szülői minták is folyamatosan fellazulóban vannak – egymástól nem függetlenül. Hogyan tudja ma egy szülő irányba állítani tizenéves gyerekét?

Szerintem még mindig a szülő van a legnagyobb hatással a gyermeke útkeresésére. Ha kisgyermekkorban őszinte, válaszkész kapcsolata volt a szülővel, akkor tiniként is megmaradhat a bizalom. Nemrég történt, hogy két gimnazista lányt hallottam beszélgetni: az egyik épp azt ecsetelte, hogy a ChatGPT-vel tud a legjobban lelkizni, mert annyira együttérző és megértő, és bármit ír neki, azonnal tudja, hogy mit válaszoljon. Aztán kifejtette, hogy az összes kapcsolata közül a mesterséges intelligencia tudja legjobban megvigasztalni. Felmerül a kérdés, hogy miért?

Az AI egy pillanat alatt leveszi, hogy mi az a stílus, ami neked bejön, sőt a generatív mesterséges intelligenciák minden választ kérdéssel zárnak. Az ember pedig bevonva és fontosnak érzi magát.

Vajon nem azért, mert az emberi kapcsolatokból pont ez marad ki? Megmondjuk, hogy te ilyen vagy olyan vagy, vagy hogy mit csinálj, de keveset kérdezünk: mélyebbre menni annál, hogy hogy vagy, esetleg megkérdezni, hogy te mit gondolsz erről, és nem kioktatni, amikor valamit elrontott, hanem együttérzően mellette lenni.

És ha a keresztyén hitre való nevelésről beszélünk?

Egy keresztyén családban nagy eséllyel lesz a gyermek hittanos és később konfirmál is majd. Más kérdés, hogy konfirmáció után egy ificsoport meg tudja-e tartani. Ha a család nem hívő, az is csoda, ha egy gyerek egyházközelbe jut. Bárhogy is, a logisztikai kérdés mindig fent fog állni: hogyan szervezi az életét a család, hogy az ifióra vagy az istentisztelet ne ütközzön más programmal.

Egy ifinek, a gyülekezetnek milyen feladata van abban, hogy a hiteles keresztyén életre felkészítse a fiatalokat?

Az első lépés az ifivezető vagy a lelkipásztor hitelessége. Vállalja őszintén azt, hogy ő is volt fiatal, hogy neki is voltak, vannak problémái. Aztán haladjon a korral. Az egyházban gyakran futunk a történések után. Vigye be az ifire azokat a témákat, amelyek a fiatalokat érdeklik. Még a legújabb témákban is meg tud születni, hogy egy adott kérdésre mi Isten válasza. Ha a lelkésznek nincs elég ideje a tájékozódásra, kérjen meg néhány rendszeres ifire járót, hogy ők dobjanak fel témákat, beszéljenek azokról. Sokkal több felelősséget adhatnánk az ifiseknek. Lelkészként nagy a kísértés, hogy mindent mi vezessünk, mindig mi beszéljünk és mi mondjuk meg a jó válaszokat, de gyakran a fiataloknál vagy a többi gyülekezeti tagnál találjuk meg azokat.

Melyek a hitbeli érettség ismérvei egy tizenévesnél?

A rendszeres közösségbe és ifibejárás mindenképpen, mert arra időt kell szánni – egyúttal megharcolni a már említett kihívásokkal, hogy ez fontos-e nekem. Hitbeli érettség az imaközösségben való részvétel, ez viszont függ a közegtől, az elfogadástól, az őszinte és támogató légkörtől, hogy el tudom-e mondani az esetlen imádságomat vagy sem. Ha valaki hozzászól az ifi témájához, abból nagyon lehet érezni, hogy hol tart. Amit viszont nem lát az ifivezető, az az, hogy az alkalmon túl, a hétköznapokban hogyan viselkedik a fiatal. Több olyan ifist láttam már, akinek két arca volt: egy az ifiben, egy pedig máshol, a világi barátai körében. Ez az állapot azonban nem tartható fent sokáig. Előbb vagy utóbb el kell döntenünk, melyik csapatba tartozunk és kik vagyunk: farkasok vagy bárányok?

Képek: Aladi Lili/REFISZ, Erdőkertesi Református Egyházközség