Milyen volt Szabó Gábor kisfiúként?

A zene érdekelt, de nem volt zeneiskola a faluban, Alsósegesden. Apám ötven forintért vett egy kivénhedt hegedűt, nagybátyám tanított. Kiderült, hogy abszolút hallásom van.

Jó emlék, hogy 1954-ben konfirmáltam, meghívtam a diáktársaimat a konfirmációs istentiszteletre, többségük akkor járt először a református templomban.

Engem sehova se javasoltak felvenni a családunk vélt reakciós nézetei miatt. Aztán mivel édesapám a csurgói refi igazgatótanácsának tagja volt korábban, a kapcsolatai elégnek bizonyultak, hogy végül ott érettségizhessek. Emlékszem, 18 éves koromban vezették be az áramot a parókiára, ahol felnőttem.

1958-ban kezdtem a teológiát. „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged” (Jn 17,3). Ez az ige adott indítást és bátorítást, mert nem mertem volna állítani, hogy teljes mértékben ismerem az Urat.

Emlékeim című könyvében azt írja, hogy csőszi lelkészsége alatt tábort szervezett, amellyel kivívta a kádári hatalom ellenszenvét.

Igen, 1966 volt, amikor saját balatoni nyaralónkba szerveztem hitmélyítő tábort konfirmált fiataloknak. Valaki feljelentett. Arra hivatkoztak, hogy nekem „semmi közöm a magyar szocialista ifjúság neveléséhez.” Szerintem csak rám akartak ijeszteni.

Aztán egy gyűlésen a püspökének – a dunántúli Bakos Lajosnak – nem tetsző felszólalást tett, felesége védelmében. Miért?

Kénytelen voltam, mert a feleségem nem kapott tanítói munkát. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) munkatársa árulta el, hogy az a gond velem, hogy nem állok mellettük. Úgyhogy nyilvánosan felvetettem ezt a problémát a Hazafias Népfront megyei lelkész konferenciáján 1973-ban. Elmondtam, úgy érzem, lelkészként hátrányos megkülönböztetés ér bennünket. A püspök felháborodott, fenyegetett, hogy „világvégi” gyülekezetbe helyez. Azon a héten felkeresett az ÁEH megyei előadója a megyei tanácselnök-helyettessel, hogy vonjam vissza, amit mondtam, de nem tettem.

Később Kiskunhalason volt református lelkész, ekkor került Dunántúlról Dunamellékre, a Bács-Kiskunsági Egyházmegyébe. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

Aggodalommal mentem, mert ekkoriban heten éltünk együtt, négy gyermekünkkel és az anyósommal, és úgy tűnt, nincs ott megfelelő lakhatási lehetőség. Mégis életem legszebb szolgálati időszaka volt a halasi. Ott tanultam meg több lelkész között szolgálni. A kántorizálás csodálatos volt, minden vasárnap volt furulyás, fuvolás vagy más hangszeres gyermek az orgona mellett. Itt is sok kirándulást szerveztem, nem is akartam elmenni, amikor felmerült, hogy esperes legyek.

Önben merült fel?

Nem, soha! Túl nagy tehernek tűnt az esperesség. Tóth Károly püspök hívatott, én pedig szabadkoztam, hogy „ejtőernyős vagyok”, a Dunántúlról jöttem, ráadásul priuszom van – a hitmélyítő tábor és a Hazafias Népfront-felszólalásom. Feltételnek szabtam, hogy ha megválasztanak esperesnek, legyen az egyházmegye székhelye a város, ahol szolgálok, Kiskunhalas. Tóth Károly három hónap múlva keresett, hogy ezt nem tudja elintézni, az állam nem engedi, muszáj Kecskemétre költöznöm. Ezt voltam kénytelen elfogadni.

Félelem töltött el. Nagy bátorítás és erő volt számomra a 100. zsoltár második verse: „Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel!” Ekkor fogalmazódott meg bennem a három „H” üzenete: Hittel, Hűséggel, Humorral! Mert csak úgy van áldás a munkámon, ha azt hittel és hűséggel végzem. Illetve, látva a sok nyomorúságot, hangsúlyos lett, hogy szolgálatomat szívbéli derűvel, humorral tudjam elhordozni, és tudjam az evangélium örömüzenetét valóban örömmel hirdetni.

Esperesként, a rendszerváltozás előtt is volt „baj” Önnel?

Az első, súlyos konfrontáció 1986 tavaszán történt: Fülöpszálláson volt lelkészbeiktatás. Utána többen hívtak, hogy a tanácselnök és a téeszelnök fenyegeti azokat, akik azon részt vettek. A püspök Ausztráliában volt, a főjegyzővel tudtam beszélni, ő azt mondta, ne avatkozzak bele. Hívtam a megyei tanácselnököt, ő azt mondta, ne csináljak ebből presztízskérdést. „Ebből csak azt tudok csinálni, hiszen az alkotmány értelmében szabadon gyakorolhatják a vallásukat a presbiterek” – mondtam neki dühösen. Három hónap múlva hívott a megyei tanácselnök, hogy leváltották a tanácselnököt. Meghökkentem, mert ezt nem kívántam.

Sosem próbálták beszervezni, jelentésre bírni?

Egyszer egyedül voltam, amikor két bőrkabátos ismeretlen férfi jött be hozzám, és a nemzeti felelősségről meg hazánk védelméről kezdtek beszélni. Rádöbbentem, hogy beszervezni akarnak. Sietnem kellett, mert a kántort is én vittem a temetésre, így hát mondtam, hogy megbocsássanak, mennem kell. Többet nem jöttek. Mások sem kerestek.

És kecskeméti lelkészi idejéből mire a legbüszkébb?

Nincs leg-, annyi csodában volt részünk. Templomot építettünk a katonatelepi városrészben, 2004-ben szenteltük. Felújítottuk a belvárosi templom orgonáját, ami óriási élmény, mert ez volt az egyetlen nagyobb beruházás, amelyet az egyházközség hiánytalanul összeadott, összesen 30 millió forintot.

A református gimnázium újraindítása is felemelő volt, az első osztályba járt Gábor fiam, amikor még bérelnünk kellett nekik tantermet, mert az iskola épületét, az Újkollégiumot csak később kaptuk vissza az államtól.

Megépítettük például az internátust, megépült az Emmaus Ház. Felépítettük a Pálma Hotelt, ott kötelező volt a mélygarázs, adósságunk is lett, aztán a délszláv háborútól kezdve éveken át tele volt... Sokan irigyeltek minket, amiért végül jól ment a hotel, a garázs.

A tanítóképző egykori épülete után örökjáradékot kapott a gyülekezet, ezt a szerződést én tárgyaltam ki az akkori kormányzattal. Komoly, többmilliós bevételt jelentett ez minden évben az egyházközségnek. Hálás vagyok, hogy az Úr terveinek részesei lehettünk.

A rendszerváltozás után újraválasztották, pedig nem volt általános, hogy a szocializmus alatt beiktatott esperes viheti tovább a szolgálatot.

Igen, akkor egy zsinati döntés értelmében minden egyházkerületi és egyházmegyei elnökség lemondott, új választást írtak ki. Rajtam kívül még egy esperest választottak meg újra. Egy gyülekezeti főgondnok felállt a jelölő közgyűlésen, és azt mondta, „elég sokáig volt már esperes, még egyszer ne válasszuk meg.”  Hogy miért állt mögém mégis szinte az egész egyházmegye? Úgy érzem, azért, mert látták, hogy mindig is elszánt voltam az egyházért.

Hegedűs Lóránt püspök úr utasítása szerint az átvilágítási okiratomat is bemutattam.

A beépített emberek óriási teológiai tévedése az volt, hogy együttműködésükkel védik az egyházat. Az Anyaszentegyház védője az Úr, és inkább vele kellene kapcsolatban lenni, semmint az ellenségeivel. Ezt így gondoltam egész életemben.

Hogyan fogadták az új esperesek?

Volt egy frissen megválasztott esperes, aki eljött hozzám, kérte, hogy tanítsam meg, hogyan kell esperesnek lenni. Elmondtam neki, hogy semmi különös, a megye összes gyülekezetének lelkésze az esperes, egyúttal a megye összes lelkészének szerető lelki atyja, barátja. Ezen felcsattant, hogy ő biztos nem így áll majd a többi lelkészhez, aztán elment.

Milyen volt a viszonya a politikusokkal, tanácselnökökkel, polgármesterekkel esperesként?

A rendszerváltozás után ugyanazt mondtam el a politikusoknak, mint korábban a tanácselnököknek. Nem volt nagy különbség a tanácselnökök és a polgármesterek között. Mindenhol elmentem a hivatalba és igyekeztem elmondani, hogy miért fontos az egyházközség szolgálata az ő településén. Volt részem elutasításban, de sok helyi gyülekezet iránti jóérzésű tanácselnökkel, polgármesterrel is találkoztam. Sokszor elmondtam: „sok mindent tudok Önről, tudom, hogy Ön a mennyei atyánk teremtett gyermeke – remélem, meg is van keresztelve, hiszen akkor már szövetséget kötött vele.” Azt is elmondtam nekik ilyenkor, hogy „megváltásra szorul az élete, és azt is tudom, hogy ki a megváltója.” Egyébként sohasem tettem, és nem is tehettem volna különbséget a politikusok, párttagok vagy az őket támogató emberek között, hiszen az úrvacsorát mindenki elveszi a kezemből, legyen az párttag vagy egy diakonissza, akit kisemmiztek. Amit én mondok a szószéken, az nem az enyém, hanem az Úr Istené, én csak a száj vagyok, akin keresztül elmondja.

Önként mondott le 2005-ben. Miért?

Azért, mert 1992-ben egy szívós nyirokrákkal küzdött meg a szervezetem, és megértettem, hogy egy vezetőnek egészséges embernek kell lennie. 2005 márciusában szívműtétem volt, szó szerint ki kellett venni a szívemet a mellkasomból, egy acélrugót és egy spirált ültettek be, mert a mitrális billentyű nem zárt jól. Az aznapi ige az volt, hogy „Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” (Ézsaiás 46,4) Ez az ige megvigasztalt, hogy meg fogom érni az öregkort. A műtét után május végén mondtam le a rendes évi egyházmegyei közgyűlésen, húsz év esperesi szolgálat után.

Sosem bánta meg?

Nem, sőt! Már hamarabb le kellett volna mondanom. Éreztem, hogy nem tudok már felpörögni, és egyre terhesebb volt, ahogy átszőtték a számítógépes rendszerek az adminisztrációt. A lemondásom idején topon volt az egyházmegye, ezért úgy érzem, nem hagytam romokat az utódomra, Hegedűs Bélára. Jó volt a lelkészi közösség, a munkaközösség, a lelkészkörök. A hittanóradíjak minden visszatartás nélkül megérkeztek a lelkészekhez. Esperesi szolgálatom utolsó előtti évében minden egyházközségnek számítógépet vett az egyházmegye a megfelelő szoftverekkel.

Mire tanította a betegség?

Édesapám igéje lett hangsúlyos, miszerint „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4,14) Mindig volt, akitől kérhettem és kaptam is segítséget. Varga László például sokat segített kecskeméti gyülekezeti ügyekben. A kórházban pedig óriási élmény volt, hogy a magam nyomorúságában is mindenkinek beszélhettem Istenről. A debreceni kardiológiai osztályon a főorvosnőt például emlékeztettem, hogy nálunk konfirmált Kecskeméten, nagyon figyelt rám, amíg ott gyógyultam.

Van bármi, amit megbánt?

Egyszer esperesként meg voltam róla győződve, hogy egy lelkésznek az ideiglenes helyéről át kellene mennie egy kiszemelt gyülekezetbe. De nem jól sikerült ezt kommunikálnom, és a lelkész egy másik egyházmegyébe menekült. Bocsánatot kértem, az úrvacsorában elrendeztem ezt, de a gonosz időnkét eszembe juttatja ma is ezt az esetet. Ekkor egyedül döntöttem, pedig sose döntöttem egyedül, mindig figyelembe vettem az illetékes gondnokok, presbiterek véleményét. Itt elfeledkeztem róla, hogy ki is az igazi Főnök. Ha pedig valaki engem hívott főnöknek, felháborodva emlékeztettem, hogy a Főnök a nagykegyelmű Úr Isten.

Beszéljünk a családjáról!

Érdemen felül házasodtam, a feleségem sok mindenben bátorított. Amikor gyenge voltam, erősített. Együtt mentünk az úton. 57 közös esztendő van mögöttünk, hálás vagyok érte Istennek! Sokat imádkozunk együtt, mostanában egyre több olyan testvérünkért, aki megözvegyült. Azért imádkozunk, hogy ők megtalálják a helyüket, küldetésüket az életben, hogy lássák, van értelme az életüknek.

Négy gyermekünk, tíz unokánk, három dédunokánk van, hála mindannyiukért!

Az egyik unokája lelkipásztor lett. Mit szól hozzá?

Örülök neki! Nem gondoltam, hogy a tíz unokám közül bárki lelkész lesz majd, úgyhogy őszintén meglepődtem. Úgy érzem, komolyan veszi a dolgát. Időnkét kikéri a véleményemet, sok teológiai könyvemet már nekiadtam. Hamarosan esküvője lesz.

Mivel telnek most a napjai? Vállal lelkipásztori szolgálatot?

Igen, évek óta van szerdán online bibliaórás csoportom, főleg olyanok látogatják, akik elszakadtak Kecskeméttől: volt tanítványaim, konfirandusaim, van, aki külföldön él, például Finnországban. Ők kértek, és szervezték meg, hogy vállaljam el ezt a szolgálatot. Örömmel teszem.

Térjünk vissza a zenére. Ott is okozott bajt?

Kevesebbet. Azért eszembe jut 1982, az egyházzenei nyári tábor Kölkeden, amit először az Állami Egyházügyi Hivatal betiltott, aztán mégis engedélyezett.

Szerintem nagyon fontos a gyülekezeti éneklés, mert gyülekezeti tagok így tudnak aktívan bekapcsolódni az istentiszteletbe. Már teológushallgatóként két budapesti énekkarnak tagja voltam, kántorizáltam. Lelkészként ifjúsági zenei táborokat szerveztem, szervezője és tanára voltam a helyi kántorképző tanfolyamoknak. 15 évig szolgáltam a Debreceni Református Kántorképző Tanfolyam zenetanáraként, lelkipásztoraként és közel tíz évig a kántorképző zsinati jegyzője voltam.

A zene, az éneklés Isten ajándéka, visszatükröz valamit a mennyországból. Aki templomban, stadionban vagy bárhol énekel, akár egy betegágyon elsuttog egy zsoltárt, az bekapcsolódik a mennyei istentiszteletbe.

Sajnos egyre többször tapasztalatom, hogy a gyülekezeti tagok nem énekelnek az istentiszteleten, remélem, az Úr csodálatos ajándékát nem dobja el magától népünk. Én ma is énekelek, és akár egy fél zsoltároskönyvet is eljátszom a magam kedvére.

Fotó: Kapás Csilla

Kapcsolódó cikkünk: 
A királynő és a mennyei királyság
„Felhívott az akkori polgármester, hogy fogadjam a királynőt a plébánossal együtt. Amikor aztán személyesen találkoztam az uralkodóval, édesanyám jutott róla eszembe. Hasonló szelídség áradt mindkettőjükből” – így emlékszik Szabó Gábor egykori esperes II. Erzsébet brit királynőre. Az uralkodó egyetlen magyarországi látogatásakor Kecskemétre is elutazott, ott találkozott papokkal, lelkészekkel. Az új király, III. Károly szintén járt Kecskeméten, és ő kifejezetten a reformátusokat kereste fel. A nemrégiben elhunyt királynőre emlékezve felidézzük a látogatásokat.