A Pest megyei településen könnyen megtaláltuk a református templomot. Az épület házakkal körülölelt parkban áll, meglepetésünkre a parókia is ugyanitt található. Kicsiny helyen, de valóban „minden” együtt van, és a délegyháziak először tapasztalják meg, hogy lelkészük helyben lakik – parkból kialakított, frekventált helyen, ahol minden szem lelkészükre és családjára szegeződik.

Sáska Attila és felesége, Bernadett természetességgel, nyitottsággal és barátsággal fogadtak bennünket. Elsőre nem gondoltam volna, hogy ilyen kis helyen ennyi impulzus ér minket, hiszen a gyűszűnyi parókiaudvarban nyúlketrec, barbecue-sütő, tűzhely és barkácsolásra is alkalmas garázs van, ahol befejezetlen méhkaptárokat „rejtegetnek”. Valójában nem rejtenek el semmit, jó értelemben nincs takargatnivalójuk, őszinték, nyíltak és készségesek. Nagyon sok erőt, időt fektetnek szolgálatukba, de sokan segítenek nekik, látják munkájukat, hozzáállásukat és szolgálatot vállalnak mellettük. Meglévő gyülekezetet vettek át, mégis, mintha új közösséget vezetnének.

Életrevalók
A házaspár először tapasztalja meg, mivel jár a parókus lelkészlét. „Nekünk kellett megteremtenünk az otthonunkat, megérkezésünkkor még kerítés sem állt. A feleségemmel elsőgenerációs értelmiségiek vagyunk, egyikünk családjában sem voltak lelkészek. Betti szülei cukrászok, édesanyám virágkötő, édesapám mezőgazdasággal foglalkozik. Családom egyház-közelben él Bugyin, édesapám munkáját egy az egyben átvehettem volna, én azonban lelkész lettem, mégis megjelenik a családi háttér az életünkben: nyulakat tartunk, méhészkedünk. Betti nemcsak szülésznő, hanem aranykalászos gazda is.”

Ők is ilyen mintát szeretnének adni a gyermekeiknek.  A lelkészházaspár tudja, tetteiknek, szavaiknak súlya van, szolgálatukért és megélhetésükért áldozatot kell hozniuk és felelősséget kell vállalniuk. „Ha édesapám nem veti el a magot és az nem nő ki, akkor nagy a baj. Minden gyermek előtt minta a szülő. Mi azt szeretnénk, ha a gyermekeink látnák: ha mindent jól végzünk, még akkor is lehet baj, főleg, ha egyébként sem a legjobbra törekedünk. Lehet hibáznunk, de ennek vállalni kell a következményeit is.”

Hitvallásuk része
Délegyházán, mint kiderült, nem mindenki vette jó néven, hogy a település egyik jól látható helyén parókia épült, és missziói gyülekezet jött létre. Ez a hozzáállás azonban nem töri meg a fiatal lelkészházaspárt. „A világban minden keresztyén idegenként él. Az evangélium másik éle, hogy üldöztetést is kell vállalnunk érte. Hitvallásunk része, hogy itt vagyunk a park közepén, és ez komolyan szemet szúr némelyeknek, zavarja őket, hogy templomunk nem csak vasárnapoként van nyitva. A jelenlétnek óriási szerepe van. Az, hogy látnak füvet nyírni, horgászni, hallják, hogyan vitatkozunk a feleségemmel, mind jelenlétet jelent. Nem merül ki ebben, de a lelkészkép befolyásolja a gyülekezeti létet.”

„Hiszünk abban, hogy egyszer lesz templomunk”
A délegyházi gyülekezet Dunavarsánynak volt szórványa, a településen soha nem létezett önálló református közösség. A gyülekezeti „státuszranglétrán” jelenleg a missziói egyházközségnél tart, ahogy Sáska Attila fogalmazott, jelenleg ez a legmagasabb szint, amelyet története során elért. Az előző lelkészek Dunavarsányból, Kiskunlacházáról jártak ki, 1992 előtt házi istentiszteleteket tartottak, saját közösségi helyük nem volt. Némelyeknek a hitgyakorlás annyit jelentett, hogy karácsonykor átkocsiztak Kiskunlacházára, hogy részt vegyenek az istentiszteleten, de más módon nem élték meg reformátusságukat.

Sáska Attila a templomépítésről is beszélt, amelyet elődje, Bóna Zoltán indított el. „Az elődök csak annyit mondtak: hiszünk abban, hogy egyszer lesz templomunk. Ennek azonban semmilyen feltétele nem volt adott, abban hittek, hogy Isten egyszer majd létrehoz gyülekezetet Délegyházán. Elődöm alapítványi munkát végzett, amerikai és nyugat-európai segélyből próbált pénzt szerezni, minden követ megmozgatott.”

Az épületnek végül a település egyik központi parkja adott helyett, ahol eredetileg ökumenikus templom épült volna – tudtuk meg a lelkésztől. „Ez nem valósult meg, a mi templomunk 1992-ben, a római katolikusoké 2000-ben épült fel. Kicsi, szűkös helyen vagyunk, de szükségesnek látták, hogy legyen templom, gyülekezeti terem és imaház. Ezek végül megépültek, a pincében és a templomtérben alakultak ki termek. Istennek hála, parókia is épült, ahol jelenleg lakunk.”

Templomot és gyülekezetet felújítani
A református közösség tehát szó szerint a semmiből vágott bele a templomépítésbe. A lelkész azt szeretné, ha ez a „szent tűz” a misszióban lobogna tovább a gyülekezeti tagok szívében. Mint mondta, a szórványhelyzet nehéz körülményeket jelentett az elődök számára, az elmúlt huszonöt évben nem tudtak érdemben foglalkozni az épülettel.

Sáska Attila a felújítás fizikai, közösségi és lelki igényével és terveivel érkezett Délegyházára 2016-ban. Az egykori állapotokhoz képest ma felnőttkonfirmáció, bibliaóra, babamamakör, énekkar is működik, a lelkész próbálja behívni a helyieket a templomba, gyülekezetbe. „Azt a gondolkodást szeretnénk megerősíteni, hogy családosan csatlakozzanak a reformátusokhoz és legyen számukra természetes, hogy vasárnap templomba mennek. Sokan érkeztek a településre Kelet-Magyarországról, a költözés fejetlenségében számukra a templom és az istentisztelet otthonosságérzetet ad. Miközben missziói egyházközségként újítani próbálunk, rájuk is gondolnunk kell, hiszen ők a biztonságot keresik és látják a református gyülekezetben.”

„Lesz itt ilyen valaha?”
A lelkészházaspár a cserkészetben tanulta meg a korosztályi sajátosságra való építés módszerét. „Arra koncentrálunk, hogy inkább több és kisebb csoport legyen, hogy minden korosztály megtalálja a magának valót. Amikor három éve ezzel a szándékkal léptem fel, falakba ütköztem, hiszen ez teljesen új megközelítés volt a gyülekezeti tagoknak. Az első néhány héten kinevettek, mert bibliaórákat hirdettem meg. „Attila, maga szerint lesz itt ilyen valaha?” – kérdezték.”

„Volt, hogy egyedül üldögéltem az altemplomban, várva, hogy jöjjenek a meghirdetett lelki alkalmakra. Most minden hónap első szerdáján van presbiteri óránk, csütörtökön időseknek és fiatal felnőtteknek egy-egy bibliaóra, pénteken feleségem tart két óvodai hittant, én pedig kisebbeknek és nagyobbaknak tartok egy-egy ifit. Minden hónap első szombatján egész napos gyermeknapot tartunk, ahol feleségem vállalja a lelki részt.”

Tükör és minta Délegyházán
A lelkész elmondta, egyszerre kell motiválni, lelkesíteni a gyülekezeti tagokat és elfogadni azt is, ha valami nem működik. Ő szót tud érteni a különféle korosztályúakkal, vallja, hogy személyes kapcsolatokat kell építeni és keresni, ez nem csak a gyülekezet-lelkész kapcsolatra igaz. „Ahogy élünk, tükör és minta a délegyháziaknak, megmutatja, milyen egy lelkészházaspár. Szoktam horgászni, ahol könnyedén kapcsolódom másokhoz, nem lelkészként vagyok jelen, mégis gyakran alakulnak ki komoly beszélgetések köztünk. Mi elsősorban fiatal család vagyunk, akik lelkészként, hitoktatóként szolgálnak. Délegyházán sok fiatal él, a település növekszik, sorra épülnek a sorházak, jönnek az emberek. Ez feladatot jelent, sokszínű, folyamatosan betelepülőkkel gazdagodó községben kell szolgálnunk.”

Sáska Attila emlékszik rá, hogy pályakezdőként mindent előre eltervezett, aztán, mint mondta, szembejött vele a valóság. Bár csak három éve szolgál gyülekezetvezető lelkészként, látja a változásokat saját családjuk és a gyülekezet életében. „Mindig jön valami új helyzet, amit kezelnünk kell. Gyermekünk érkezése ilyen volt, most pedig a második babát várjuk. A gyülekezeti és családi szálakat nem lehet szétválasztani, ezzel együtt alapvetően hívő, családos keresztyénnek tartom magam, aki egyébként lelkészként szolgál. Mind a családi, mind a gyülekezeti létet jól próbáljuk megélni és összehangolni, az idő dönti el, hogy sikerült-e.”

Képek: Füle Tamás, Sáska Attila