A kora újkorban a reformáció egyfajta belső felfedezés volt, amely ugyanolyan mértékű átalakulásokat eredményezett, mint a földrajzi felfedezések – hangzott el a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Glossza című podcastsorozatának februári adásában, amelynek vendégei Tóth Zsombor, a HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, és Fazakas Gergely, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének oktatója, a Tiszántúli Református Egyházkerület presbiteri főjegyzője voltak.



Tóth Zsombor a műsorban kifejtette: a korabeli hitviták nemcsak dogmatikai kérdések körül forogtak, hanem az identitásképzés fontos eszközévé váltak. Az erdélyi fejedelemtől a vargákon át a piaci asszonyokig mindenki arról beszélt, kinek volt igaza a hitvitákban és kinek nem. „A hitvita egy multimediális performansz, nyilvánosság előtt előadott esemény, ahol magát a teológiai érvelést kevesen értik, de lehetőség nyílik arra, hogy felzárkózzunk a jó oldalon. A hitvita a teológiai üzeneten túl lehetőséget adott arra, hogy az individuum beilleszkedjen egy ideális közösségbe, hogy újra megerősítse azt, hogy ő a normalitást képviseli, hogy a másságot beazonosítva attól távol tartsa magát” – fogalmazott.

„Izgalmas kérdés, hogy a hit vagy a közösség az, ami összetart” – kapcsolódott a felvezető gondolathoz Fazakas Gergely, elismerve, hogy időnként valóban fontosabb az összegyűlés maga, mint az, hogy ott miről beszélnek, a közösségteremtő erő pedig minden vallásnak lényegi eleme. Felidézte, hogy Péter Katalin református történész egyszer megkérdezte budai gyülekezetében magasan kvalifikált testvéreit, hogy miről szólt az istentisztelet, és csak 10-15 százalékuk tudott érdemben válaszolni. Ennek fényében kérdéses, mit lehet a 16. századi parasztok prédikációhallgatásával kapcsolatban megállapítani – ez volt Péter Katalin A reformáció: kényszer vagy választás? című könyvének egyik kiindulópontja.

Szóbeliség és írásbeliség
Bár a reformáció írott szövegei nem voltak könnyen emészthetők az átlagember számára, és megértésük gyakran mediációt igényelt részükről, ezek a művek mégis megtalálták a maguk olvasótáborát. Tóth Zsombor szerint kifejezetten széles igény mutatkozott például a hitviták leírt változatára, amelyek a maguk vulgáris diskurzusaival részévé váltak a kor populáris irodalmának is. Ezek a szövegek a történeti kontextusból kiragadva még a 18. században is képesek voltak arra, hogy reakciókat váltsanak ki az akkori olvasókból – a hitviták leiratai tehát évszázadokkal később sem számítottak halott szövegeknek.

Fazakas Gergely – Andrew Pettegree könyvtörténész kutatásai nyomán – azt emelte ki, hogy a hitviták során a szóbeli, retorikai meggyőzésen volt a hangsúly. A templomi szószékről elhangzottaknak vagy a kocsmai vitáknak jóval nagyobb szerep jutott a 16. században, mint a könyveknek. Bár Luther és Kálvin is a könyvek fontosságát hangsúlyozta, de mindezzel együtt a legtöbb ma is ismert gondolatuk szóban hangzott el, és ezek csak azért maradtak fenn, mert volt, aki gyorsírással feljegyezte őket. Krisztustól magától sem maradt fenn egyetlen általa írott szöveg sem, az egész kereszténység szóban kezdett el terjedni, az apostoli levelek pedig már fennálló gyülekezetek problémáira reflektáltak.

A hugenotta prédikátorok nem akarták kiadni a prédikációikat, ők a szóbeliséget preferálták. A nagy reformátorok apparátussal voltak körülvéve, akik lejegyezték az elhangzottakat, ez pedig az együttműködő szerzőség gyönyörű példája – tette hozzá Tóth Zsombor. Őt irodalomtörténészként a leírt prédikációk szerzőségének a kérdése izgatja a leginkább. Ezekben az esetekben nem beszélhetünk végső szövegről, ami instabilitást jelent a teológia területén, ahol a jelentésárnyalatok hatalmas következményekkel bírhatnak.

Magyar példát is ismerünk olyan műre, amely mások által feljegyezve maradt fenn: Tofeus Mihály erdélyi püspök zsoltárresolutióját két névtelen tanítványa írta le, és abból készült a nyomtatott szöveg – igaz, azt a püspök maga is átnézte. A tehetség is korlátozást jelenthet a tekintetben, hogy mit volt érdemes kinyomtatni. „Nem mindenki mert annyit prédikálni, mint Kálvin, mert nem mindenki volt annyira tehetséges” – fejtette ki Fazakas Gergely.

Magyarországon még a 20. században is fontos szerepe volt a lejegyzett szóbeliségnek: a szocializmus alatt például sok prédikációt leírtak és begépeltek vagy magnóra vették, majd így terjesztették őket. Ezeket sokan olvasták vagy hallgatták, még azok a hívek is, akik alapvetően a templomban hallhattak prédikációt.



Kéziratok és nyomtatványok
A reformáció idején rengeteg nyomtatott könyv született, de ezekből kevés jutott el a Magyar Királyságba és az Erdélyi Fejedelemségbe. Sokuk viszont kézzel lemásolva terjedt el, a kéziratos könyvek között pedig olyan is akadt, amelyet többen birtokoltak egyszerre – mondta Tóth Zsombor. Nemcsak külföldi művekkel tettek így, de magyar nyomtatványokkal is, a korabeli magyar egyháztörténeti művek például kéziratos korpuszként terjedtek el.

A kegyességi irodalom is jó példája annak, amikor a terjesztéshez nincs elég nyomda, ezért kézzel kell lemásolni őket a nagyobb példányszám érdekében – fűzte hozzá Fazakas Gergely. Ez a jelenség egyébként a 17. és 18. századra is jellemző volt. A nyomtatott magyar nyelvű Szentírás is csak a 18. században kezdett érdemben elterjedni, addig kevesekhez jutott el.

Tóth Zsombor szerint nagyon érdekes ugyanannak a műnek a kéziratos és nyomtatott szövegeit összevetni, mert vele előfordult már, hogy olyan jellegű és mértékű eltéréseket talált közöttük, amelyből arra következtetett, hogy a kéziratos másolat nem a nyomtatott kiadvány alapján készült, hanem egy másik kéziratos példány lemásolásával. „Elkezdődött a szöveg folklorizációja” – írta le ennek folyamatát az irodalomtörténész.

Mindez Fazakas Gergely szerint középkori örökség, a középkori szövegekről szokták ugyanis azt mondani, hogy azok lényege a variabilitás, és nincs eredeti, teljes mértékben autentikus szövegük. A kora újkori szövegeknél ez elvileg nem teljesen igaz, mert a legtöbb szöveg rekonstruálható eredeti formájában, de a gyakorlat olykor mégis a középkori szerteágazásokra emlékeztet. Ezért érdemes a „hosszú reformáció” időszakát nemcsak a későbbi évszázadok fényében vizsgálni, hanem a középkori előzmények fényében is.

„A kéziratos nyilvánosság nem másodlagos nyilvánosság” – szögezte le Tóth Zsombor. Nem minden szöveg számára volt szükségszerűség eljutni a nyomtatott nyilvánosságba. A kéziratos könyveknek is voltak olvasóik, vitatkoztak róluk, és nagy részüket csak a 19. században nyomtatták ki, de többük már kéziratosan is „bestseller” volt.

Üldöztetés és megbékélés
A katolikus cenzúrának köszönhető a hazai reformáció kiadványainak egy sajátos jellemzője a kladesztinitás, azaz a titkosság. Sokszor csak úgy lehetett kinyomtatni bizonyos szövegeket, ha azok szerzőjét és fordítóját elhallgatták, emiatt ma sem tudjuk minden műről, ki fordította magyarra vagy ki írta. Tóth Zsombor arra hívta fel a figyelmet, hogy ennek két komoly következménye lett: egyrészt a cenzúra hozzájárult ahhoz, hogy a református művek egyfajta „underground” irodalomként működjenek, másrészt még a 18. században is gyakori volt, hogy ugyanazt a szöveget két ember is lefordította, mert nem tudtak egymásról.

Az üldöztetés kihatott a református egyháztörténeti felfogásra is, amely szerint az igaz egyházat a jelenben ugyanúgy üldözik, ahogy a római korban az ősegyházat, erre az üldöztetésre pedig tanúbizonysággal kell felelni. Az 1675-ben hamis impresszummal kiadott Mártírok koronája című mű az összegzése mindennek: a mártíromság 9+1 definícióját adja meg, ugyancsak kitágítva annak fogalmát, és ebből csak a kilencen felüli „plusz egy” a szűk értelemben vett vértanúság. Ez a mártíromságmegközelítés magyar sajátosságként idővel átkerül a politikai és hazafias diskurzusba is, ezáltal lesz a hűség politikai teológiájává. Az igaz hívők közössége fokozatosan az igaz hazafiak közösségévé alakul, a felekezeti értelemben vett hűség pedig a pátria irányába mozdul el – mutatott rá Tóth Zsombor.



Az üldöztetéstudat évszázadokon keresztül meghatározta a magyar református gondolkodást – értett egyet Fazakas Gergely. A kiegyezés ezt valamennyire lebontotta, de nem teljesen: mai maradványai – amelyek már nem a katolikus egyházzal szemben jelennek meg – reflektált módon jelen lévő narratívákban hatnak, nem prédikációkban, hanem más típusú szövegekben, beszédekben, újságcikkekben, politikai megnyilvánulásokban.

Fazakas Gergely presbiteri főjegyzőként feladatának tekinti, hogy valóban a megbékélést hirdesse. Úgy látja, hogy a 350 évvel ezelőtti protestáns gályarabság sok helyen még mindig része az emlékezetkultúrának. Ennek kapcsán felidézte II. János Pál pápa példáját, aki 1991-ben eljött Debrecenbe és a Nagytemplomban tartott szentbeszédet követően ő maga ment ki a gályarabok emlékoszlopához, noha ez nem volt vele előre egyeztetve. Az evangélikusok pedig a kassai mártírokért kértek bocsánatot a katolikusoktól. Ebben a folyamatban a főjegyző szerint minden érintett félnek részt kell vennie, hogy megbékélésünk mintául szolgálhasson a felekezetek feletti társadalom számára is.


A Glossza című podcast reformációról szóló adása ide kattintva hallgatható meg.


Képek: Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Wikipédia