„Minden szabad, de nem minden használ.” Az alkoholfogyasztásra is igaz ez az igevers?

Az alkohol nem az élet nélkülözhetetlen része. A baj az, hogy annyira beépült a kultúránkba, hogy azt hisszük, nem működik nélküle az élet. De igen, az élet működik alkohol nélkül is.

Pedig Jézus első csodatételeként borrá változtatta a vizet a kánai menyegzőn.

Akkor igyunk úgy, mint a zsidók! Lehet jobban járnánk. Magyarországon nincs alkalom alkohol nélkül. Engem védőnőként is itattak volna az újszülött egészségére, lelkészgyerekként pedig mi kísértük a legátust a faluban a presbiterekhez, mert ha mindenütt megivott volna egy pohár bort, másnap nem tudott volna felállni a szószékre.

A Református Iszákosmentő Misszió – Magyar Kékkereszt Egyesület elsősorban dömösi otthonáról és több mint negyven, az ország egész területén működő utógondozó csoportjairól ismert, de megkockáztatom, jóval szélesebb körben lenne szükség a gyógyító szolgálatra…

Egyszer végiggondoltam, hogy mi történne, ha mindenhová elhívnának. A Dömösön szolgálóknak sokat és sokfelé kellene mennie. Ajándék számomra, amikor elhívnak egy-egy gyülekezetbe, egyházi alkalomra és bizonyságot tehetünk a munkánkról, hiszen évekig nem hívtak egy közösségbe sem.

Miért?

A rendszerváltás mást is hozott a Református Iszákosmentő Misszióba, nem csak a Kékkeresztet: a lelkészek és a gyülekezetek ezer és egy lehetőséget kaptak társadalmi missziós tevékenységre. Anno akartunk lelkészképzést, igyekeztünk utat törni az iskolákba, de tapasztaltuk, hogy az egyházi iskolák más, szakmailag elfogadott programot keresnek, mint például a rendőrséget, ahol ismeretet kapnak, vagy egy filmmel próbálják elrettenteni a fiatalokat. Nekünk nem a félelemkeltés a célunk.

Hanem?

Annak a szabadsága, hogy nem fogyasztunk alkoholt. Megosztani bizonyságtevők életén keresztül, hova vezet az a külső-belső kényszer, ami a kontroll nélküli ivászatba torkollik, és hova segít a Jézus Krisztusban kapott szabadság. Lehet örülni ennek az életnek, élvezni másként lehet józanul mindazt, amit ebben az életben Isten nekünk ajándékozott. A bódulat elhomályosít.

A társadalmi missziók célja a világban hirdetni Krisztust, de elengedhetetlen, hogy ez visszahasson valahogyan a gyülekezeteinkre. Miért látni mégis kevés példát erre?

Engem mindig is izgatott, hogyan lehet kapcsolódni a gyülekezetekhez, hogy a társadalmi és gyülekezeti missziónak miért nincs köze egymáshoz? Részben a csoportjainkon keresztül tudom – de enélkül sem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy lássam –, hogy az alkohol a gyülekezeteinkben is jelen van. Egyébként mi is azt tekintjük a rehabilitáció utolsó szakaszának, amikor valaki gyógyultan megtalálja a gyülekezetét és abban a feladatát. Nem a sajátjai között, akik hasonló problémával küszködnek, vagy hozzá hasonlóak, hanem mindenki mással – és ami szintén fontos, hogy a gyülekezet is velük. Azt gondolom, ebben nagy ajándékok vannak.

Mi a feladatunk, ha a gyülekezetünkben felüti a fejét az alkoholprobléma?

Fontos megjegyezni: a hívőből is lehet alkoholista, ha a hitre és az Isten-kapcsolatára úgy tekint, hogy azokhoz élete bizonyos területeinek nincs köze. Ehhez hasonlóan élhetik sokan azt, hogy hiszek és a paráznaság is, a lopás is belefér, csak én másként értelmezem, mint a többiek. Az észrevételhez először is olyan kapcsolatra van szükség, hogy érezzem, itt valami nincs rendben – vagy az érintettel, vagy egy hozzátartozójával. Az egyik legfontosabb az elfogadás, mert az alkoholistát még ma sem fogadják el szinte sehol. Vagy kap felmentést, hogy beteg és gyógyítsa meg, aki tudja, vagy azt mondják rá, hogy rossz, mert így él és bántja magát és a családját, és tesz tönkre mindent maga körül.

Alapvető, hogy az érintettel ne beszéljünk az alkoholról, mert egyből hárítani fog. Ha kialakul vele egy bizalmi kapcsolat, akkor már magától is el fogja mondani, hogy baj van. Ha a gyülekezet ezt a szeretetközösséget meg tudja élni és nem kiveti az illetőt, hogy te más vagy mint mi, és elhiszi, hogy megváltozhat, sokat segít. Meglepő, de még gyülekezeten belül is nehéz elhinni, hogy egy alkoholista meggyógyulhat Isten szeretetében. Alapvetően kevés ilyennel találkoztam, de előfordulhat az, hogy a lelkész azt mondja, nem tud az illetővel mit kezdeni. Isten elhívása az is, hogy valaki szívügyének érzi az alkoholbetegek felé való fordulást. Gyakran vágytam rá és az imádságaimban is ott van, hogy milyen jó lenne, ha minden gyülekezetben lenne olyan testvérünk, aki felvállalja ezt a missziót!

És ha a lelkész az érintett?

Ha az alkoholizmus tabutéma a gyülekezeti tagok számára, akkor az egyházban a lelkészek és családjaik számára még inkább. Azt meg kell érteni, hogy a lelkész, mint „szakember”, otthon családtagként van jelen, és ha bármilyen probléma adódik, akkor nem feltétlenül szakemberként reagál. Mindazonáltal több lelkészgyerekkel találkozunk Dömösön, mint lelkipásztorral. A lelkész is ember, és ma sokféle lehetőséget keres, kínál az egyházunk, hogy segítsen. Mi magunk is odaállunk, megértéssel, elfogadással, anonim módon. Nyitottan a beszélgetésre, segítségre. Van olyan lelkész, aki tudna bizonyságot is tenni arról, hogy járta meg ezt az utat a szabadulásig. Isten szeretetét kérem, hogy legyenek, akik kinyitják az ajtót előttük.

Férfi és női alkoholizmus között van különbség?

Az egyenjogúság jegyében ma már nincsenek túl nagy különbségek. A dömösi gyógyítóban általában fele-fele, vagy kétharmad-egyharmad arányban vannak férfiak és nők. A magyar ivási kultúrában az ivás férfias dolog, ugyanakkor a férfiak könnyebben kérnek segítséget. A női alkoholizmus még mindig elítélendőbb, ezért a nők között sok a zugivó, akik titokban fogyasztanak alkoholt. Az a tapasztalatom, hogy a nőknek nem csak bevallani, de maguknak megbocsátani is nehezebb.

A családi kapcsolódásokra milyen hatással van, ha a férfi, vagy ha a nő iszik?

Az apai, illetve anyai szereptévesztés a leggyakoribb. A nő átvállal a férfi feladataiból – erre látunk a legtöbb példát –, de a férfi is átvállal a nőéből ellenkező esetben.  Az alkoholizmus tulajdonképpen rendszerbetegség, a kapcsolati rendszer betegszik meg, és sokszor a megbetegedett kapcsolati rendszerre iszunk. Amikor az alkoholbetegség okait kezdjük kapargatni, nagyon gyakran kiderül, hogy komoly mértékű társfüggőség áll a háttérben. De nem csak a társunktól függhetünk: függhet az anya a fiától, a lányától, vagy az apa a gyerekeitől és így tovább. De az is kapcsolati probléma, ha valakit elveszítek, ha meghal vagy otthagy, és ennek feldolgozására nincs más eszközöm, mint az alkohol, amely könnyen hozzáférhető, bármikor megvehetem és azonnal oldja a feszültséget. Az alkoholfogyasztással pedig még jobban megbetegednek a kapcsolatok, felerősödnek a problémák és a hazugságok is, hiszen egyre nehezebb fenntartani a „minden rendben” látszatát. Mindezt miért? Mert egy egész életen át teljesítési kényszerben vagyunk: számokat és mennyiségi növekedést kell mutatni, valamit le kell tenni az asztalra. Az, hogy boldog vagy, kit érdekel?

A gyerekeknél hogyan csapódik le a szülők alkoholizmusa?

Nem tud gyerek lenni gyerekként, átvállalja a szülői szerepeket, részt vesz abban a hazugságjátszmában, ami a szenvedélybeteg családját jellemzi. Ezt az életmódot látja követendőnek, mintákat vesz át – ha más nem, viselkedés terén. Van, aki a bűnbak szerepét vállalja magára, mondva, „apu vagy anyu miattam iszik”.

Törvényszerű, hogy a függő szülő gyermeke is függő lesz?

Nincsenek törvényszerűségek ebben, de gyakoribb, hogy igen. Többnyire más függőségbe esik bele, de az is előfordul, hogy ugyanazt csinálja, amit a szülei.

Az alkohol rabságából szabadultak esetében fennáll egy másik függőség veszélye?

Sokan játékfüggők lesznek, de nagy csapdát jelentenek a viselkedésfüggőség különböző formái, melyeket nagyon nehéz felismerni. Ha egy részeg embert látok, egyből arra gondolok, hogy alkoholista, de pl. egy kapcsolati függőségben szenvedőt miről ismerünk meg? A munkafüggő jó alkalmazott, a társfüggő hősszerelmes, nemde?

Mi jelentheti az első lépést az alkoholbetegségtől tisztább társadalom felé?

Merjünk beszélgetni, kérdezni erről minél többet! Ne csak a súlyos alkoholbetegeknek mondjuk, hogy szabad nem inni alkoholt. Próbáljuk ki, hogy a szolgálatunkért, a szenvedélybetegekért egy kortyot sem iszunk, aztán tegyük fel a kérdést magunknak: működött az életünk? Jelzésértékű. Nem működött? Szintén van jelentősége. A missziótól mindig lehet segítséget kérni.

Képek: Dezső Attila