A létezés filmje

Filmes szempontból az egyik legsikeresebb évet zártuk 2016-ban, hiszen A Saul fia kapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat februárban. Bár Röhrig Géza húsz éve publikál, a nagyközönséghez mégsem verseivel, hanem Nemes Jeles László rendező filmjének főszereplőjeként jutott el. A Saul fiáról úgy fogalmazott Jakus Ágnes kolléganőnk, hogy tudta, hogy el kell hordozni a filmet, de azt is, hogy nem lehet. „A legtöbben, akik beülünk a moziba, csak az auschwitzi kerettörténetet ismerjük, de az áldozatok történetét nem. Azokét, akiknek a halála napjával korai és tragikus véget ért egy önmagában egységes egész. Ahogy arról sem lehet fogalmunk, mit jelenthetett idegen nyelvű utasításra sietve meghalni. Már ha sietségnek lehet nevezni az akár húsz percig is tartó haláltusát a lezárt gázkamrában. Hogy mindez milyen hangokkal járt; hogy a megérkezés, az egymástól való elszakadás, a kétségbeesett tudakozódás és a halálba kergetés iszonytató másodperceiben ruhájuktól és személyazonosságuktól egyaránt megfosztva, vadidegenek között lökdösődve próbáltak szilárd pontot találni emberek. Hogy személyükben még csak nem is a holtakat fosztották ki, hanem az élőket. És hogy a hívő zsidókat a hamvasztás a földi életen túl is megrabolja.”

A létezés filmje

 

Első lépés, második vonal

Bencze János lelkész, a Bethesda Kórház diakóniai igazgatója kapta idén a Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díjat. A kitüntetést februárban adták át a Németajkú Református Gyülekezet templomában. Bencze János a Parókia portálnak adott interjúban így fogalmazott: „Valahogyan meg kell fogalmaznunk a magunk számára, hogy mi a küldetésünk. Engem mindig letaglóz, ha valaki céltalan, vagy arról panaszkodik, hogy nem számít rá senki, nincs feladata. Lehet, hogy sokszor túl nagyban gondolkodunk és túl sokat szeretnénk letenni az asztalra. De csak akkor épülhetnek fel nagy dolgok, ha az ember képes egymásra tenni a kis köveket, téglákat. Hogyha az ember el tudja fogadni, hogy nemcsak nagy horderejű feladatokat kap, az meghozza majd az eredményt, és értékelni fogják. Azt gondolom, hogy a huszonöt éve folytatott munkámnak különleges elismerése volt a Dizseri-díj. Persze fiatalnak érzem magam az elismeréshez, hiszen én még nem tekinthetek vissza nagy életműre, de ez az év úgy tűnik, mégis évfordulókról szól: ötvenéves lettem, huszonöt éve szolgálok az egyházban, tizennyolc éve koordinálom a Bethesda Kórház alapítványt, és a legkisebb gyerekünk is elérte a nagykorúságot. Mindez olyan mérföldkő az életemben, hogy ha nem akarnék is, kénytelen lennék visszatekinteni.”

Első lépés, második vonal

 

A normalitás ketrece

A tudománynak nincs hiteles válasza az ökológiai válság megoldására. A külső sivatagok azért terjednek el, mert belül is sivatag van – hangzott el a Közös gondolkodás a jövőnkről – Konferencia az ember és környezete egységéről című felekezetközi tanácskozáson. Tihanyban két napon keresztül arról értekeztek a szakemberek, hogy pusztul a bolygónk és helyrehozhatatlan sebeket ejtettünk a Földön. Steinbach József dunántúli református püspökkel a megoldás lehetőségeit vizsgáltuk a teológus szemszögéből. A normalitás ketrece című interjúnkban az egyházvezető arról is szólt, hogy a moralitás is a megtérés következménye, önmagában morálról nem beszélhetünk. „Nem is szeretem, ha az egyház moralistaként lép fel, és elmondja, hogy ezt nem szabad, azt nem szabad. A megtérés az, ami látszik az életünkön. Külön előadást lehetne arról tartani, hogy megjelenhet-e a moralitás a nevelésen túl a gazdaságban, a politikában, a kommunikációban, vagy akár az egyházban a szentség, mert ugyanarról van szó: a megtérés látható valóságáról.”

A normalitás ketrece

 

Családban marad

Az előző évekhez hasonlóan az idei Református Zenei Fesztiválon is számos kincset fedezhettünk fel, és fürdőzhettünk a jobbnál jobb zenékben. Budapesten fellépett a kárpátaljai BorzsaVári Zenekar is, melynek alapítója Kovács Sándor hitoktató, kántor a kétezer lelket számláló mezővári református gyülekezet presbitere. A négy gyermekes családapával és gyermekeivel is váltottunk néhány szót. A kilencéves Tamás határozottan kijelenti, hogy csak a népzenét szereti, majd elmeséli, hogyan jutott neki a nagybőgő. „Amikor apa megalapította a zenekart, Bartha Öcsi volt a bőgős, de őt elvitték katonának. Öcsi után Ignácz Krisztián következett, de ő másik zenekarban is játszott, és nem tudott mindig jönni. Akkor mondtam apának, hogy én „szívesen megtanulok bőgőzni, ha akarod”. És apa megtanított. Persze a nagybőgő tényleg nagyon nagy, nem értem fel, így először sámliról bőgőztem, majd apa csináltatott nekem egy „kis színpadot”, ezen álltam, és úgy játszottam. Később Pál István Szalonnától kaptam egy „kisbőgőt”, most ez a hangszerem – meséli a kilencéves kisfiú.”

Családban marad

 

A szó, ami kimond engem

Idén eljutottunk Erdélybe a csaknem három évtizedes múltra visszatekintő Koinónia táborba is, ahol a keresztyén hit értelmére és jelentőségére kérdeztek rá. A tábor fő témája az idén: „Ki az ellenségem?” Visky András író, a tábor egyik házigazdája örömmel válaszolt a Parókia portál nehéz kérdésire is. Visky András úgy véli „a nyugati kultúra most nagyon is viharzó vizén ugyanakkor nemcsak elment hajók vannak, tehát elszalasztott lehetőségek, hanem érkező hajó is van, ami valószínű, hogy magát a visszatérő Messiást hozza közénk. Számomra ez jó hír. Ha abból közelítjük meg a kérdést, hogy mi a várakozás gyermekei vagyunk, vagyis mi arra várunk, hogy helyreállíttasson a teremtés és a megváltás teljességre jusson, akkor ebből a nézőpontból talán boldogan is tekinthetnénk arra a kihívásra, amit az Úristen szerez nekünk. És itt nagyon lényeges azt mondanom, hogy a Krisztus egyháza vagy a bibliai beszédmód elsőre mindig arra kérdez rá, hogy mit akar Isten cselekedni velünk.”

A szó, ami kimond engem

 

A különbség: ég és föld

Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza. Hogy mennyire szerethető a hely, és milyen fontos szerepet tölt be a református közösségek életében, arról Varga László református lelkipásztor, a ház építtetője, és Somogyi Péter lelkipásztor is beszélt a Parókia portál mikrofonja előtt. A kommunizmus évei alatt a lelki otthon csodával határos módon épült fel és csodák színhelyévé vált – állítják, akik ott szolgáltak, vagy ott kapott új erőre az életük. A Kecskeméttől 15 km-re fekvő ház az Emmaus nevet kapta, hiszen – mint az építtető Varga László lelkipásztor mondta – küldetése van. „A feltámadás után Jézus Emmausba tartott, és a félelemmel teli tanítványok bizonyosságot szerezhettek a feltámadásáról. Mi is azt szerettük volna, hogy akik a városból fáradtan, szomorúan mennek oda, találkozhassanak Jézussal, és vele megújulva, örömmel térhessenek haza.” Somogyi Péter lelkipásztor pedig úgy fogalmazott: az Emmausban minősített időt lehet eltölteni az Úrral, elkülönítve a hétköznapok világától. Hasonlóan ahhoz, mint amikor valaki nem a háziorvoshoz, hanem szanatóriumba megy, hosszabb távú, mélyebbre ható terápiára.

A különbség ég és föld

Engedély nélkül

 

Élek többé nem én

Az élek többé nem én, valamint a Mit nem hiszek magamról? című írásunkban Horváth Levente kolozsvári református lelkipásztor osztja meg gondolatait a Parókia portál olvasóival. A két részes beszélgetés olyan nagy kérdésekre keresi a választ, mint például: Mit jelent Krisztussal együtt meghalni? Ha megváltott a bűntől és a haláltól, miről kell nap mint nap lemondani? Horváth Levente szerint az imádság nem pusztán a szavakat jelenti. „Nem azt jelenti, hogy megmagyarázom Istennek, miben kéne segítsen, mert szegény amnéziás az utóbbi időben, nem érti a helyzetet, nem lép közbe. Az imádság az, hogy még ha tudom is, hogy mit tegyek, azt is visszaadom Istennek, és azt mondom: ezt én így tudom, de hátha a te Lelked másképp vezet. Lelki szegénység, önmegüresítés ez. Nem ott kell imádkozni csak, ahol nem tudok, hanem lehet, hogy még hevesebben ott, ahol nagyon úgy érzem, hogy tudok.”

Élek többé nem én

Szerkesztette: Fekete Zsuzsa

A cikkeket Jakus Ágnes és Fekete Zsuzsa írta.