Hogy ne veszítsem szem elől a célt

Paplányból papné. Barthosné Szaszák Borbála kamaszkori könyvespolcáról szívébe íródott a misszionáriusok életútja, amely most saját sorsával fonódik össze.

2012 nyara volt, amikor Szaszák Imre törökbálinti lelkipásztor a hévízgyörki lelkészt eskette. Amikor arra került sor, hogy a menyasszony is fogadalmat tegyen, a ceremóniát vezető lelkészt valahogy nem vitte rá a lélek, hogy a hivatalos szöveggel szólítsa fel erre. Azt mondta egészen pontosan: most mondjad Te is, Borikám!
A lány, aki négy különböző parókián nevelkedett, ezután költözött az ötödikbe, ahogy az édesapja átadta egyik kincsét egy fiatal lelkész „kezébe”. Így kezdte el a maga helyén folytatni Bori a szülői házban látott szolgálatot.

A kenyér háza
Most érkezett két kisborjú a hévízgyörki parókia nyáron épült istállójába. Jól hallották, nem még több lelki irodalom, hanem borjak.
Ott pipegnek a fürjek és ugrálnak a nyulak is a borjakkal ellentétes sarokban egyébként. Az istálló és a kiskert között pedig tyúkok kárálnak, libák totyognak. A templomon túl legelnek a kecskék. Ez a mozgalmas, betlehemi hangulat nem azért alakult ki, mert a lelkészéken elhatalmasodott A farm, ahol élünk nosztalgiája.
Önfenntartó missziós házat, csendesheteket látott maga előtt Barthos Gergely hévízgyörki lelkipásztor, amikor helyet készített a borjaknak.
Amikor rákérdeztem elárulta, hogy ezeket már a missziónak nevelik – amiből még csak az elkötelezett szívekben látszik bármi is. A gyülekezet támogatásánál azért akad fontosabb egy lelkész életében: a felesége tapintatos, bátorító jelenléte.

Mert háttér nélkül nincs szolgálat. Meg kecskék sincsenek. Borjak meg különösen nem.

A parókia konyhájába a kiskert felőli ajtón lehet belépni, az ajtó előtt szép rendben sorakoznak a család gumicsizmái. Ez a csendélet nem az esőről, hanem az életmódról beszél: kicsiknek, nagyoknak mindennapos feladatai vannak odakint is.
A kávémba friss kecsketejet kapok, Bori saját sajtját teszi elém kóstolónak. Nyár óta készíti, kéthetentként. Tíz liter tej kell csak hozzá – mondja, meg hogy nem is hinném, milyen egyszerű.
Nem árt hozzá azért a célra szegezett tekintet sem – gondolom én. Mert a sajtkészítést is azért tanulta meg, hogyha egyszer lesz itt missziós ház, ha majd megnőnek a borjak, a rutinnal már ne legyen gond. Ragyog, amikor mondja:
„Most még csak magunknak készítem a sajtot; tíz liter tejből egy kiló lesz és nem bonyolult, nem nehéz és nem lehetetlen. Ha Isten kinyitja a kapukat a missziós ház létrejöttének, az a célunk, hogy az bizonyos mértékig önfenntartó lehessen.”

A lelkészgyerek automatikusan üdvözül?
Bár vidéki parókiákon cseperedett, Bori nem a családjából hozza a "sajtgyártás szeretetét". Így fogalmazza meg, ami a lelkészcsalád életformájából először érzékelhető volt a számára: „Az, hogy papcsaládban nőttem fel, természetesebbé tett olyan életeseményeket, mint a temetés és pontosan megvolt nálunk az ünnepnapok rendje. Tizenkét évet éltünk Dömsödön, majd tíz évet Veresegyházon, azután Törökbálinton szolgált édesapám. Ez utóbbi gyülekezetbe nagyon beépültem, nem volt könnyű Hévízgyörkre jönni. Bár az életem rendjében mindig benne volt, hogy az ünnepek nálunk nem a feltöltődésről, hanem a szolgálatról szólnak, gyerekként ezt mégsem éltem meg problémának. Elfogadtam, hogy nekünk, gyerekeknek akkor is ott kellett lennünk a templomban, ha éppen nem akartunk, később, gimnazistaként már azért mentem, mert belső szükségem volt rá. Sokáig azt gondoltam egyébként, hogy mivel én lelkészgyerek vagyok, automatikusan üdvözülök.”
De Bori életében is eljött az a pont, amikor meg kellett értenie, hogy ez nem ilyen egyszerű. Így mesél erről:
„A gimnázium után eltávolodtam Istentől. Ezzel együtt bennem volt, hogy elővettem a Bibliát, ha problémám akadt, de ahogy rendbejöttem, félretettem. Persze a vasárnapi istentiszteleteket nem hagytam ki ebben az időben sem, de valahogy az volt az érzésem, hogy az életem valahogy nincs a helyén, bár nem tudtam megmondani, hogy pontosan miért nincs. Szerettem a munkámat, ügyvezetői asszisztens voltam egy mérnöki irodában, de valahogy mégis azt éreztem, hogy ez kevés. 2008-ban, fiatal felnőttként talán éppen ezekért az apró nyugtalanító érzésekért vágytam egy csendeshétre, ahol döntést hoztam Jézus mellett, és ez a változás az egész életemre kihatott. A látványos fordulat az volt, hogy végre tudtam hangosan együtt imádkozni a szüleimmel – ez egészen addig nem ment – és egyszerűen vágytam a szolgálatra. Olyannyira, hogy felrémlett előttem egykori gimnáziumi osztályfőnököm bátorítása, hogy menjek hittanoktatónak – rögtön láttam, hogy mi az, ami fontosabb lenne az akkori munkámnál. Az életem újabb fejezete ezután kezdett kibontakozni: a felvételire már Gergő kísért el.”

Részei egy nagyobb tervnek
Azért Bori bevallja, felnőttként sokkal nehezebb volt megélni egy lelkészcsalád mindennapjait – sok buktatóval kellett szembesülnie, amit gyerekként nem vett észre. Például, hogy egy papné milyen sok estét van egyedül az újszülöttel. Mégis, egy esküvővel, egy hitoktatói diplomával és négy gyerekkel később Bori szembenézett a küzdelmeivel.

„Nem lehet úgy élni, hogy nem vagyok elégedett. Képtelenség elégedetlenkedve támogatni a társamat. A gyerekek gyorsan születtek egymás után, nagyon kimerült voltam – ami részben természetes, de amikor már csak a panasz és az aggodalom jött belőlem, arra kértem Istent, hogy vezessen ki ebből az állapotból, hadd tudjam élvezni ezt az időszakot is. De évekbe tellett, mire valóban élvezni tudtam a kisgyerekes kort. Annak a felelőssége, hogy a lelki szolgálat ebből az otthonból indul, talán inkább a férjem köszönetéből, hálájából épült.”

A házaspár csiszolódása mind a mai napig tart, ahogy a hitbeli fejlődésük, változásuk is. De a világjárvány hozta azt a változást, ami most kezd kibontakozni az életükben. Pedig Bori csak egy kis paradicsomot szeretett volna ültetni. De nem szerettek volna magányos paradicsomtövet, így lett egy kis konyhakert – először.
Aztán a tyúkok. Meg a nyulak. Meg a kecskék. Mindez – amellett, hogy a gyerekeik számára is adott felelősségi területet és napi feladatot – imádságba fordult a lelkészházaspár életében. Azt kérdezték: ez csak a miénk lenne, vagy Istennek van nagyobb terve is?



„Tudom, hogy nekem milyen fontos volt annak idején, hogy kiszakadhassak a megszokott környezetemből egy hétre, ahol elindulhattam a hitben. Ilyen lehetőségre óriási szüksége van az embereknek ma is. Ha megnézed milyen könyveket olvastam kamaszként – ezek mind a misszióról szóló igaz történetek.

Ezeknek a nőknek az életén látom, hogyan munkálkodott bennük Isten, és ők hogyan tették kockára önmagukat Jézusért.

Molnár Mária, Corrie ten Boom sorsa annyi erőt adott már nekem, akárcsak a megbocsátáshoz is! Ahogy ő szemtől szembe meg tudott bocsátani annak az őrnek, aki verte és megalázta a koncentrációs táborban… Még ha nem is ilyen mélységből indulok, de a megbocsátás hozzátartozik az én életemhez is. Ezek a történetek segítettek mélyebb Isten-ismeretre. Aztán megtapasztaltam, hogy Isten nem csak az ő életükben, hanem az enyémben is ugyanúgy tud munkálkodni. Itt van Joni Aereckson Tada élete – ami vele történt, azt csak hitben lehetett elhordozni. Az ő története viszont már sokkal személyesebben érintett, különösen amikor kiderült az autoimmun betegségem. De most nem akarok sírni.”

Várva a csodára
2021-ben ijesztő tünetekkel Bori hosszabb időt töltött kórházban – ennek során sclerosis multiplexszel diagnosztizálták. „Ezt csak Istennel tudtam feldolgozni – és csak belé tudok kapaszkodni azokban a helyzetekben, ha előjön egy tünet. Az elején többször kerültem vissza a kórházba, mert nem a megfelelő gyógyszert kaptam, de mindig úgy mentem be, hogy Uram, hadd mutasson ez Rád! Mindig azt mondta nekem édesanyám, hogy ez nem a véletlen műve, velem Isten a kórházban is akar tenni valamit. Bár a betegség megállított az életben, de szorosabb is lett a kapcsolatom Istennel. Mélyebben megértettem Joni gondolatát: „Addig nem érthetem meg a saját életem értelmét és célját, amíg komolyan nem veszem Isten létezését és istenségét. Az életemnek csak akkor van értelme, ha Istent dicsőítem.” Ebben a helyzetben ezt a dicsőítést úgy tudtam és tudom megélni, hogy szolgálok, végzem a munkám – nem azon őrlődöm, hogy mi lesz velem, mert nem tudom. De itt és most hűségesen szeretném tenni, amit Isten rám bízott.”

Bár vannak ijesztő és kevésbé ijesztő tünetei – az orvos utasítása alapján Bori kisebb zsibbadással nem foglalkozik. Mégis, amikor egy ilyen érzet napok óta gyötörte és úgy indult hittanórát tartani, csodáért imádkozott. „Uram, a csodáidról fogok most beszélni – kérlek, tégy csodát velem is, add, hogy elmúljon a zsibbadás, hadd beszéljek úgy a Te csodádról! Amikor megszűnt a tünet, egészen mély meggyőződéssel tudtam mondani a gyerekeknek, hogy Isten ma is tesz csodákat” – meséli Bori az átélt ima meghallgatást.

„Egyelőre mindent el tudok végezni, de az az imádságom, hogy bármilyen állapotban is vagyok vagy leszek, azt lássák rajtam, hogy Jézusé vagyok és tudom Őt dicsőíteni. Persze volt, amikor kétségbeestem, hogy ez egy gyógyíthatatlan betegség, de szinte azonnal ott volt a megnyugvás is: én Jézusé vagyok és ez a bizonyosság olyan, mint egy hatalmas ölelés Istentől.
Nem önmagamtól mertem beállni a misszió gondolata mögé, a férjem mellé.
Egyelőre látom a tíz liter tejet kéthetente, amiből sajtot készítek – visszanézve pedig tudom, hogy mit jelent egy csendeshét annak, aki keresi az Istent.
Ennyit kérek mindig az Úrtól, hogy hadd lássam a célt, és addig ami adatik, hadd végezzem örömmel.”
 

Képek: Bach Máté

Barthos Bori