Ott, ahol vagy – ez a jelmondata az idei Sófár református dicsőítő iskolának, amelyet ezúttal online tartanak a napokban. De vajon mit jelent megérkezni és jelen lenni Isten számára? A délutáni webináriumok egyikén erről osztotta meg személyes és lelkipásztori tapasztalatait Thoma László, a gazdagréti református gyülekezet vezető lelkésze.

Az előszoba
Mielőtt Istenhez kapcsolódnánk, vegyük számba, vajon tudunk-e a helyhez és saját magunkhoz kapcsolódni: ahhoz, ahol vagyunk és ahhoz, ahol tartunk? – tette fel a kérdést. Mint mondta, lépésekkel magunk előtt járunk, félünk, hogy le- vagy kimaradunk valamilyen élményből, de a lehetséges jövőben élő ember számára nehéz a jelenhez kapcsolódni. A ház képével érzékeltette a terek fontosságát és a jelenbe való megérkezés lehetőségét. „Lelki értelemben mintha elvesztek volna az előszobák, ami minden házban nagyon fontos, gyakran kettő is van belőle – egy fűtetlen és egy fűtött. Ezek azok a terek, ahol be lehet zsilipelni az otthonba, és ki is lehet zsilipelni onnan.”

Hogyan is kapcsolódunk?
Istenhez kapcsolódni nemcsak egyéni, hanem közösségi kérdés is – hangsúlyozta. „Nem törődhetek csupán azzal, én hogy kapcsolódom Istenhez. Ha nem törődöm a többiekkel, elmegyek a lényeg mellett.” Azt, hogy hogyan kapcsolódunk Istenhez, meghatározza, általában hogyan kapcsolódunk – tette hozzá. „Az első és legalapvetőbb emberi kapcsolatunk, az édesanyánkkal való kapcsolat meghatározó arra nézve, hogy nyitottan, odaadóan, vagy szorongva, a kapcsolatot féltve vagyunk jelen benne, esetleg bizalmatlanul, mert érezzük, hogy el is veszíthetjük a másikat. Valójában azonban Isten akar hozzánk kapcsolódni. Akkor és olyan formában akar minket elérni, ahogy mi azt talán el sem tudjuk képzelni.”

Miért is akarunk kapcsolódni Istenhez?
Alapvetően három motivációnk lehet arra, hogy Istennel kapcsolódjunk: a szokás, az érdek és az igény. „Általános emberi szokás Istennel jóban lenni, felé fordulni, ezt minden rendes ember gyakorolja, ha jót akar magának. Ha az Isten felé fordulásunk ilyen szokás, akkor üres lehet a vele való kapcsolatunk. Van, amikor egy nehéz helyzet előtt Isten elé borulunk, nagyon szeretnénk, hogy megsegítsen akár minket, akár másokat. Ilyenkor érdekünkben áll az Istennel való kapcsolódás, hiszen valami hiányzik, és szeretnénk, hogy Isten betöltse azt a hiányt a magunk vagy mások életében. Végül pedig, van, hogy szomjazzuk a kapcsolatot: az imádságot, a dicsőítést, az igeolvasást, a gyülekezetbe járást. Istennel kapcsolatban lenni jó, felüdíti a lelket, értelme van. Életünk nagy részében azt tapasztaljuk, hogy ez az igény nem feltétlenül erős.”

Fogadjuk el, hogy mindháromra szükség van – intett a lelkész. „A szokások, az ünnepek, a rítusok, a sákramentumok megtartanak, amikor nincs sem belső szomjúságunk, sem olyan szükségünk, amely Istenhez vonzana. Istennel ugyanakkor lehetünk őszinték, feltárhatjuk a szükségleteinket, és szabadok lehetünk arra is, hogy ha nem adja meg, vagy nem rögtön adja meg, amit kérünk, akkor sem adjuk fel a kapcsolatot.”

Korunkra jellemző a módszerfetisizmus, pedig nincsenek bevált, biztos módszerek arra, hogy Istennel kapcsolódjunk. „A módszerek iránti vágy annak jele, hogy még mindig szeretnénk irányítani a kapcsolatot Istennel, ami gyakran szorongásból fakad: kell valami, ami biztosan működik. Teljesen érthető, hiszen a legijesztőbb, legfélelmetesebb dolog, ha próbáljuk hívni Istent és nem válaszol – hasonlóan ahhoz, mint amikor egy csecsemő felsír, és nem jön az édesanyja. Isten ugyanakkor nem érdemeink szerint foglalkozik velünk, hanem mert megbánhatatlan, örök hűséggel szeret és Jézus Krisztusért fiaivá fogadott minket. Az éppen aktuális igényeinktől, szokásainktól, érdekeinktől függetlenül Ő lép kapcsolatba velünk.”

A kapcsolódás útja
Három bibliai ige alapján vizsgáljuk meg, mi is az Istennel való kapcsolódás!

• „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” – mondja Jézus. (Máté evangéliuma 11. rész, 28. vers)

Isten vár ránk, hív minket, ezt a kapcsolatot nem csak mi forszírozzuk – szögezte le a lelkész. „Isten tudja, hogy el vagyunk fáradva, gyötörve, ő megnyugvást, megbékélést ad nekünk.”
 

• „Közeledjetek Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek.” (Jakab levele 4. rész, 8. vers)
  
  „Az Istenhez való közeledésben nyilvánvalóvá válik, hogy a szívünk nem egy urat szolgál. Bálványaink vannak, a kezeink nem tiszták, azaz az életünkben van bűn. Félelmetes Isten szentsége: ha nem jött volna el a Megváltó, nem is mehetnénk közelebb hozzá, elsöpörne bennünket a szentsége. Ugyanakkor ez az, amiért csodálhatunk és magasztalhatjuk Őt. Egyszerűen magasztalni és dicsőíteni Istent a szentségéért – ez jó. Ez az imádat útja, amibe ha bekapcsolódunk, akkor valamit már megértettünk Isten lényéből, és kapcsolódunk hozzá."
   
• „Mindennap állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben…” (Apostolok cselekedetei 2. rész, 46. vers)
  
  „Mindenkinek ott, ahol van, meg kellett törnie a kenyeret, mindezt pedig kis közösségekben tették az első keresztények. Valószínűleg nem mindig volt mély szomjúságuk erre, de megvoltak azok az alkalomhoz kötött formák, amelyek teret adtak az Istennel és egymással való kapcsolódásnak. Sokan lebecsülik ma ezeket, mintha akkor elveszne a frissesség, pedig a rítus, a rutin nagyon fontos része ez az életünknek. Ha megvan a rendszeres ideje, kijelölt tere, formája az Istennel való kapcsolódásnak, az nem baj, azon áldás van.”
  
  A legnehezebb munkanapjain a reggeli értékes idő egy részében gyertyát gyújt, és csendben magasztalja Istent – árulta el a lelkész. „Ez nem varázsszer, de felajánlom a napom, ezzel a kis aprósággal kifejezem Isten iránti tiszteletemet, mert a számomra legdrágább időmből neki áldozok valamennyit. Másoknak egy erre a célra elkülönített tér biztosít helyet a napban az Istennel való időtöltésnek. Egy-egy ilyen térben is természetes módon tud megjelenni Isten szentsége. Ne becsüljük le a formákat, amelyek kapcsolatba lépésre indítanak Istennel! Az úrvacsorai közösségben például lehet, hogy távolinak érezzük magunkat Istentől, ha hittel mégis meg tudjuk ragadni a lényegét, az az Istennel való kapcsolatunkat erősíti. Az is megesik, hogy csak spontán, akár az utcán sétálva kezdünk el magunkban imádkozni, és hirtelen Isten ölelő karjaiban találjuk magunkat – vagy épp így, igeolvasás közben ér minket valamilyen előre nem borítékolható felismerés, megérintettség, személyes üzenet.

Ha egy kapcsolatban nincs spontaneitás, akkor az nem lehet élő.

Ám sokszor el tudunk billenni efelé, és szinte már semmi másból nem áll a kapcsolatunk Istennel, mint a spontaneitásból. Pedig ha az túlságosan előtérbe kerül, háttérbe szorul a tisztelet. Egyensúlyt kell keresnünk ezek között” – figyelmeztetett.

Hiány: a kapcsolat része
Isten kapcsolódhat hozzánk meglepetésszerűen is, úgy, hogy arra nem is számítunk, de az is előfordul, hogy várjuk a vele való kapcsolódást, és az mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket. „Csalódások sokszor akkor érnek, amikor nagyon várunk valamit, de nem az vagy nem úgy történik, ahogy várjuk. Nem olyan a zene a dicsőítő alkalmon, a lelkész olyan igéről beszél, ami nem érdekel. Léleksimogatás helyett a bűnről van szó, ami éppen nem vigasztal meg. Ilyenkor keresünk másik igehirdetést, összejövetelt, ami megfelelő – de nagyon vigyázzunk! Ha hisszük, hogy Istennel találkozhatunk, alázattal fogadjuk el, hogy annak a formája nem feltétlenül olyan lesz, amire vágyunk, vagy amire szerintünk szükségünk van!”

De még ezeket a csalódásokat is Isten elé vihetjük.

A kapcsolatban megélt hiány ugyanis része a kapcsolatnak.

„Tökéletes kapcsolódás a Mennyben lesz, ott nem lesznek korlátai ennek, addig minden kapcsolódás töredékes. Szabadok lehetünk arra, hogy elengedjük a vágyainkat, az élményt, és elfogadjuk, hogy úgy tudunk kapcsolódni most Istenhez, ahogy lehetséges. Kreatívan, ügyesen megtalálhatjuk a módját – ott, ahol vagyunk.”