Hogyan is kezdődött? Én 1928-ban, félévesen teljesen árván maradtam. A nyomorban élő szüleim halála után heten maradtunk árván. Közülünk öten árvaházba kerültünk. Én a felvidéki Béthel mozgalom keretében létesült árvaházakban: Marcelházán, Kiskoszmályon és Komáromban kaptam otthont, és ott neveltek fel 16 éves koromig. Az árvák gondozására azokat vették fel, akik önként, jókedvvel, fizetés nélkül voltak hajlandók ifjúságukat, egzisztenciájukat, testi-lelki erejüket Isten ügyének szolgálatára, az árvák gondozására fordítani. A Lélek sokakat indított jelentkezésre. Ők Istennek áldott gyermekei voltak.

Én különösen Balla Rebeka diakonissza testvér szeretetét éreztem meg igazán. Az elsők között jelentkezett az árvaházi szolgálatra a cselédlányként megtakarított pénzével együtt. Teljes szívvel és lelki erejével az árvák szolgálatára kötelezte el magát, mint diakonissza testvér.

Az én kis szívem leginkább őhozzá vonzódott. Arca állandóan sugárzott, mennyei fény áradt lényéből, mert Istennek teljesen átadott életű, áldott gyermeke volt. Nagyon szerettük őt, hallgattunk is rá. Szelíd egyénisége, szeretetteljes figyelmeztetései mindig nagy hatással voltak ránk. Édesanyánk volt. Esti történeteinek (Tamás bátya kunyhója stb.) olvasása közben az első álmunkban éreztük, hogy egy szerető szív homlokon csókol bennünket. Így igyekezett pótolni számunkra a hiányzó anyai csókokat. A vele való kapcsolatunk haláláig megmaradt. Az ő tanácsai segítették házastársi keresésünket.

Az árvaházból kikerülve, egy ideig szolgalegény voltam egy parasztcsaládban, majd könyvkereskedő segédlevelet szereztem. S mivel a háború után Felvidéken magyar iskola nem működött, a Dunán csónakkal szöktem át Magyarországra életveszélyek között 1947. áprilisában, és a pápai tanítóképzőben tanulhattam úgy, hogy egy kéttornyúlaki tanító család befogadott és onnan jártam be mezítláb a pápai tanítóképzőbe, naponként 10 km-t megtéve. A kéttornyúlaki reformátusok sorkosztot szerveztek számomra. A Református Egyházkerület anyagi segéllyel támogatott és nagylegátusi szolgálatokra is kiküldött, hogy a gyülekezetek is tudjanak anyagilag segíteni. Később helyet kaptam a tanítóképző kollégiumában, miután osztályfőnökömmel Pápán a fajadagot összegyűjtöttük.

A tanítási szünetekben viszont nem volt hová mennem. 1947. őszén, a lakosságcsere kapcsán Tessedik Kálmán, Negyed község gazdálkodó családját Felvidékről a Tolna megyei Mözs községbe telepítették át. Itt folytatták mezőgazdasági munkájukat. A négytagú családban két kiskorú leány is volt: Jolán 7 éves és Vilma 13 éves. Ezzel a családdal már Negyeden is találkoztam az árvanapok alkalmával, így jól ismertem a családot, s ők is engemet. A tanítási szünetekben mindig ők fogadtak be nagy szeretettel. Isten úgy alakította sorsomat, hogy ilyen szeretetteljes légkörben találkoztam későbbi feleségemmel, Vilmával.

Később Balla Rebeka diakonissza testvér is a családhoz került. A felvidéki diakonisszákat is áttelepítették Magyarországra. Ő egy ideig Debrecenben volt egy lelkész családnál, majd a mözsi Tessedik család fogadta be. Itt rendszeresen tartott bibliaórákat a helyi tanácselnök és a lelkipásztor engedélyével. Pápáról én is gyakran vettem részt a bibliaórákon, mint „befogadott családtag”, tanítóképzős növendék.

Örömmel töltött el, hogy Vilma is mindig ott volt a bibliaórákon és azt tapasztaltam meg, hogy mindketten Isten gyermekeként voltunk együtt. Állandóan mosolygó, ragyogó arca és bizonyságtétele szerelmet és lelki vágyódást ébresztett bennem. Úgy gondoltam, éppen ilyen kellemes, szép külsejű és lelkileg hasonlóan gondolkodó kedves leánnyal lenne jó megismerkednem, mert akkor én nagyon egyedül éreztem magamat. Szükségét éreztem annak, hogy legyen, aki szeressen, aki lelki társam legyen. Rebeka testvér féltő szeretettel figyelte mindkettőnk életét és arra figyelmeztetett: ne mi keressünk társat, hanem az Úrtól kérjük és fogadjuk el. Tisztában voltam azzal, hogy hívő család hívő leányával vagyok egy lelki közösségben, aki iránt én szerető, szerelmes vonzalmat érzek, és ezért szeretnék vele megismerkedni.

Beszélgetni kezdtünk egymással, s arra jöttem rá, hogy őbenne is ugyanilyen vonzódás van irántam. Ezért nem sok idő múlva létre is jött a közös elhatározásunk: elindulunk az ismerkedés útján. Mivel egy ideig még távolság választott el bennünket egymástól (ő Mözsön, én meg Pápán voltam), ezért ismerkedésünk levelezés útján indult el. Levélváltásaink elsősorban igen gazdag lelki tartalmúak voltak, de kifejezték egymás iránti szerelmes vonzódásunkat is. Örömmel számoltunk be a naponként olvasott bibliai Igéinkről, azok áldásairól, lelki tapasztalatainkról. Komoly erőforrás volt számunkra, hogy mindketten jártunk rendszeresen templomba és bibliaórákra, s az ott kapott áldásokról is beszámoltunk egymásnak. Mindezek lelkileg közelebb hoztak egymáshoz bennünket.

Időközben én Pápáról Szegedre kerültem és az egyetemen, matematika-fizika szakon tanultam, de rendszeresen eljártam a Kárász utcai egyetemi bibliakörbe, vasárnaponként a Honvéd téri református templomba. Ezt az egyetem politikai megfigyelője mindig fel is jegyezte, s emiatt berendeltek kihallgatásokra és lelki életem háromszor került kereszttűzbe. Emiatt ki akartak zárni az egyetemről, sőt fennállt annak a veszélye is, hogy az állami hatóság kezébe kerülök. Órák hosszat vallattak, hogy lebeszéljenek az „ilyen” helyeken való megjelenésekről. Én bátran megvallottam hitemet azok előtt, akik még nem tudták: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk.” Végül, Isten kegyelme folytán, az állandó kereszttüzek csodálatos fordulatot vettek. Felismerték árvaságom gondjait, és tetőtől talpig felöltöztettek az egyetem költségén. Az egyetemről nem zártak ki. Isten ilyen csodálatos módon megvédett!

Közben Vilmával folytattuk levelezésünket, minden szegedi eseményről beszámoltam. Gyakran volt lehetőségünk arról is levelet váltani, hogy Isten szerinti-e kapcsolatunk? Igéje világossá tette előttünk, hogy az ő útmutatása szerint kell ismerkednünk, a jövőnket tervezni. Ezért nagyon őszintén vizsgáltuk meg Jézussal való kapcsolatunkat. Tudtuk, hogy együttes életünk csak ővele lehet tiszta és áldott. Tisztázódott Jézushoz való viszonyunk és ez lehetőséget adott a közös gondolkodásra, a jövőnk tervezésére. Megismerve egymás belső lelki életét, meggyőződtünk arról, hogy közös a gondolkodásunk lelki dolgokról, közös a Jézussal való kapcsolatunk. Csak ezt követően döntöttünk, hogy az Úr útján járva kötjük össze életünket. E döntésünkhöz nemcsak Isten áldását, de a hívő szülők örömteli beleegyezését is elnyertük

Az Úr előtti felelősséggel megtörtént az eljegyzés. Vilma akkor a szekszárdi Garay Gimnázium harmadik osztályos tanulója volt. Boldogan adtunk hálát a mi Urunknak, hogy összehozott bennünket. Az eljegyzési idő komoly próbatételt jelentett mindkettőnk számára, de Vilma az érettségi után Szegedre került a Pedagógiai Főiskolára, így rendszeresen találkozhattunk. Ő a Főiskola Kollégiumában kapott helyet, én albérletben laktam.

Most már együtt jártunk templomba és a szegedi Kárász utcai egyetemi bibliaórákra. Így gyakran volt lehetőségünk beszélgetni arról, hogy valóban szerinte való-e kapcsolatunk? Isten igéje világossá tette előttünk, hogy az ő útmutatása szerint kell jövőnket terveznünk. Ezért nagyon őszintén tisztáztuk Jézussal való kapcsolatunkat. Tudtuk, hogy együttes életünk csak ővele lehet tiszta és áldott. Imádkozó szívvel tervezgettük jövőnket. Mindent aprólékosan megbeszéltünk. Azt is, hogy a szexualitás Isten kedves ajándéka, de csak a házaséletben áldja meg, mi ehhez tartani fogjuk magunkat. Közös megállapodásra jutottunk abban is: hogyan fogjuk anyagi ügyeinket intézni, legfontosabb lesz számunkra a család, 4 gyermek vállalását terveztük Isten áldásaként. Arra kértük egymást, hogy kapcsolatunk legyen Isten szerint való: őszinte, egymás terhét hordozó. Boldog közös egy évünk volt Szegeden.

Én 1954-ben befejeztem egyetemi tanulmányaimat, de egy évig még távol kellett lennünk egymástól. Én már középiskolai tanárként dolgoztam a tamási gimnáziumban, leendő feleségemnek viszont be kellett fejeznie a főiskolai tanulmányait Szegeden. Ez idő alatt különösen fontos volt számunkra az Ige összekapcsoló, erősítő ereje. A megőrzött leveleinkből egy kis idézet: „Kedves voltál nemcsak addig, amíg figyelemmel, szeretetben kísértem életedet, amíg úgy néztem Rád, mint akit talán Isten élettársul rendelt, hanem az óta még inkább. Megnyílik a szíved és tudod adni azt a meleg szeretetet, amit oly régen óhajtottam. Csak egyet kérek, hogy akkor is szeressük egymást, ha egyikünk elesik, megkísértetik a bűn által. Őrt állni, helytállni imádsággal. Ilyen módon áldottá tesz Isten minden percet életünkben.” E kényszerű távollét alatt is erősíteni tudtak az Úrtól kapott bibliai igék, amelyek gyakran meg is egyeztek. Isten megőrző kegyelme így készített fel bennünket a házasságkötésre. Erre sor került, még mielőtt menyasszonyom végzett volna a Főiskolán, mert különben nem kerülhettünk volna egy helységbe.

Házasságkötésünk Istentől megáldott, csodálatos és különleges eseménye volt életünknek. Erre a legszűkebb családi keretek között került sor, de lelki testvéreinket értesítettük készülő házasságkötésünkről. Levelünkben ezt írtuk: „Szeretnénk, ha összekapcsolt életünk Istennek szentelt élet lehetne, hogy tudnánk sugározni az Ő szeretetét az emberek felé. Szeretnénk egész életünkkel az Ő dicsőségét szolgálni.” Valamennyi levelünkre válasz érkezett, melyek csodálatos lelki erőt sugároztak felénk. Szinte egyöntetűen azt fejezték ki: „Legyen boldog, örvendező az életutunk és igazán Isten dicsőségét szolgálja.” A legszebb levél Mözsről érkezett. Két Igét küldtek: „Az Úrtól van pedig az értelmes feleség.” (Példabeszédek 19: 14) és „a hova te mégy, odamegyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg, néped az én népem, és Istened az én Istenem.” (Ruth 1: 16b) A levél így folytatódik: „Drága Gyermekeink! A minden áldások Istene fogadjon most kegyelmébe titeket, mikor elértek életetek fordulópontjához és ráléptek egy új élet ösvényére. Ebbe az életbe még nem láttok bele, csak a reménység sugara hatol előre, hogy halvány világosságot vessen a jövőbe. A szeretetnek Istene kösse össze szíveteket hűséges, szolgálatkész és soha el nem fogyó szeretettel, hogy így egymás kezét megfogva, egymás terhét hordozva, egymás örömeit megédesítve, hitben és szeretetben mehessetek tovább ebben az életben. Jézus Krisztus nektek Megváltótok és a Szentlélek, aki ezt az üdvözítő kegyelmet néktek kijelentette, tanítson meg arra, hogy megtagadva a hitetlenséget és e világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljetek e jelenvaló világban, várván ama boldog reménységet, és a nagy Istennek és a megtartó Jézus Krisztusnak dicsőséges megjelenését. A mi Urunk a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta, így fordítsa életetek minden keserűségét örömre. Ez a nap pedig legyen igazi örömnap számotokra, amelyre mindig hálával gondoltok majd vissza. Imádkozó szeretettel gondolunk rátok. Sokszor csókollak benneteket Rebeka nénétek.”

Milyen csodálatosak az Úrnak útjai! Annyi vigyázó szem kísérte készülő egybekelésünket. A láthatatlan imaközösségek 13 helyen, Somorjától Debrecenig imádsággal kísérték fogadalomtételünket és mind a 13 helyről levélben kívántak áldást együttes életünkre. Mindezek arról győztek meg bennünket, hogy igazán az Úrtól van házasságkötésünk. Somorjáról Csukás Zsigmond lelkipásztor, volt árvaházi nevelőm és lelki atyám egy kis rózsás lapocskát is küld ezzel az üzenettel: „Az Úr veled van.” (Lukács 1: 28) A házasságkötésre Szegeden 1955. február 21-én került sor, a polgári esküvő után a Honvéd téri református templomban. Legnagyobb meglepetésünkre, a legvadabb Rákosi időben, Vilma valamennyi évfolyamtársa is megjelent a templomi esküvőnkön és jókívánságaikkal halmoztak el bennünket. Ünnepi fogadalomtételünknek hívő egyetemista testvéreink voltak a tanúi. Az útravalóul kapott Igék (Efézus 5: 19-33) egész életutunkra megadták a programot. Ebből különösképpen a 19-21 verseket emeljük ki: „Beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dicséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dicséreteket mondván szívetekben az Úrnak. Hálákat adván mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának. Engedelmesek legyetek egymásnak Isten félelmében.”

Házasságkötésünk után még egy fél évet kellett várnom, hogy Vilma is bejezze tanulmányait. Az egymást lelkileg erősítő levelek egyre sűrűbben váltják egymást. Már 1955. április hónapot írunk, sűrűsödnek feladataink is. Nagy szükség van az erőre, az Isten iránti bizalomra. Ezért jelent nagy örömet Vilma április 9-i levelének sorai. Bíztat, hogy legyek türelmes abban az állapotban, amelyben vagyok, ahová az Úr éppen állított. Ő megtanít szeretetével a levelek türelmes kivárására is, és megerősíti hűségünket távollétünkben is. Olyan jó olvasni levelében: „Milyen boldogság is úgy nézni egy élet elé, hogy van vezérünk, aki nagyon szeret, aki mindvégig hű marad.”

Válaszlevelemben megköszönöm azt a máig őrzött gyönyörű préselt ibolyát, amit oly nagy szeretettel adott fel a postai levélben, hogy még a nagy távolság ellenére is ki tudta fejezni a küldő, igaz, őszinte szeretetét. „Hiába, a szeretet erős, mint a halál. A szeretet soha el nem fogy” írom válaszként az én drága feleségemnek, és arra gondolok, hogy éppen két éve este 7-8 óra körül szedtünk először ibolyát a mözsi kiserdőben, és örökre a legszebb virágunk maradt. Ekkor volt az eljegyzésünk napja.

Rebeka néni is imádkozó lélekkel kíséri mindkettőnk életét. A sűrűn érkező levelei nagyon fontosak. Egyik levelében arra figyelmeztet engemet, hogy „Éjt-napot egybetéve tanulsz és tanítasz, ez lelki életed rovására megy és mi lesz tovább? Józan légy mindenekben. Naponta meríts erőt a kegyelem forrásából, hogy tudjál imádkozni, és ki ne essél a lelki erősségedből, hanem növekedj a kegyelemben. A túlhajtott munka elveszi az ember lelki egyensúlyát.” A tanácsait elfogadtam.

Nagy örömünkre Vilma befejezi a főiskolai tanulmányait és egy évi gyakorlati időre, Tamásiban kap állást. Isten kegyelméből most már együtt lehetünk a Tőle kapott szép lakásban. A teljesen üres lakás igen szerény berendezésére került sor. Szüleinktől egy mözsi asztalosmester által használt bútorokból készített konyhabútort kaptunk ajándékba. Fekvőhelyül pedig egy vaságyat kaptunk otthonról. Majd rövidesen egy kétszemélyes rekamiét vettünk az első tanítási évem alatt összegyűjtött túlóra pénzekből.

Mivel már tudomást szereztünk arról, hogy Isten áldásaként várhatjuk első gyermekünket, megkezdtük a felkészülést a fogadására. Egy asztalos mesterrel készíttettük el a praktikus gyermekágyat és megvettük a babakocsit is. Közös imádságban kértük Istentől a gyermekáldást. Kettőnk fizetése 1900 Ft volt. Ebből kellett úgy gazdálkodnunk, hogy a legszükségesebbekre mindig jusson pénz. Megbeszéltük, milyen kiadások várhatók és ezeket tételenként borítékoltuk. Így tisztán látható lett az élelmezésre és egyéb létfenntartási szükségletekre elkölthető pénzmennyiség. Adóságunk nem volt, de ekkor megtakarítani nem tudtunk egy fillért sem. Megtanultuk, hogy nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel.

Feleségem helyzete egyre nehezedett. Kellő tisztességgel végezte iskolai munkáját, de nagy vigyázással gondolt mindig a leendő kisgyermekünkre. Segítségünkre sietett Rebeka néni, akit magunkhoz fogadtunk, mint lelki édesanyánkat. A naponkénti közös imaórák erősítették hitünket és együttes hálaadással dicsőítettük a mi gondoskodó, minden szükségest biztosító és lelki békességet adó mennyei Édesatyánkat. Ez adott erőt, a legnagyobb terhet hordozó feleségemnek (tanítás, kisgyermek várása, felkészülés az államvizsgára).

Az izgalmas várakozások után 1956. május 17-én Isten kegyelméből egészségesen megszületett Márta leányunk a pincehelyi kórházban. A hír hallatára a lehető leggyorsabban mentem a kórházba meglátogatni feleségemet és a született kislányt. Amikor megálltam Vilma ágya mellett és megmutatták kislányunkat, az örömtől kicsordultak a könnyeim. Csendben hálát adtunk Istennek, ezért a gyönyörű ajándékért és azért, hogy Vilmát is megőrizte, megsegítette a nehéz órában. Boldogok voltunk, Vilmikém édesanya lett, én pedig édesapa lettem. Micsoda öröm és felelősség ez! Hat nap múlva hazavihettem az édesanyát és kisgyermekünket. Rebeka néni a babakocsit feldíszítette ezzel a felirattal: „Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” (És valóban ez az áldás az ő életét a későbbiek során végigkísérte, Isten 5 értelmes, szép, egészséges gyermekkel ajándékozta meg.) Az édesen alvó Mártikát ebbe a kocsiba helyeztük el, mi hárman pedig egymást átölelve örömkönnyek között adtunk újra hálát Istenünk ajándékáért. E naptól kezdve a mindennapi életünk szebbé, boldogabbá, de nehezebbé vált. Az emberfeletti terhek hordozásához mindig megkaptuk a szükséges erőt.

Vilma sikeres államvizsgája után 20 hónap múlva a második gyermekünk, Évi is megszületett a pincehelyi kórházban. Ugyanolyan nagy örömmel fogadtuk őt is Isten küldötteként. A gondok szaporodtak, mert Rebeka néni agyvérzéssel a pincehelyi kórházba került, az orvosok már le is mondtak róla, de Isten még 5 évet adott számára a Budapesti Bethesda Kórházban. Beszélni már nem tudott, de sugárzó tekintetével, egyszerű lénye dicső fénnyel hirdette mindenki számára a mennyei békesség megnyugtató örömét. Mi pedig szerény lehetőségeinkhez képest rendszeres hozzájárulást vállaltunk ápolásához.

Közben Tolnára kerültünk, mert én az ottani gimnázium vezetését elvállaltam a három szobás szolgálati lakás miatt. Tamásiban a bekövetkezett kényszerű lakáscsere miatt olyan lakásból kellett elköltöznünk, amelynek oldalfalai kidőltek. Így ebben a kényszerhelyzetben Istentől fogadtuk el az újabb lehetőséget. A 9 évi tolnai igazgatásom alatt imádkoztunk a harmadik gyermekért, de érkezésére még 5 évet kellett várnunk. Laci fiunk, 5,2 kg-mal, életveszélyek között született 1963. május 27-én a szekszárdi kórház szülészetén. Isten kegyelme őrizte meg mindkettőjüket. Könnyes szemekkel adtunk hálát, hogy a megőrző kegyelem a másodperceken múló tragédiát nem engedte bekövetkezni. Népes család lettünk, s ezt örömmel vállaltuk. A legnagyobb teher feleségemre nehezedett, mert a három gyermek mellett még tanított is. Ezt csak belső lelki békességgel, Istenben bízva, az Ő segítségét kérve és elnyerve tudtuk elviselni. Áldott legyen az Úr, aki erőt adott mindkettőnknek!

Sokan csodálkoztak, hogy 3 gyermeket vállaltunk. Számunkra viszont nagy öröm volt az első, a második és a harmadik gyermek is. A negyedik fogadására már Isten nem adott lehetőséget. Nem tettük függővé jövetelüket jövedelmünktől. Amikor kaptuk őket Istentől, akkor fogadtuk tőle hálával és örömmel. Az anyagiakat ennek megfelelően osztottuk el. Nélkülöznünk emiatt sohasem kellett. Igaz, nem éltünk fényűzően, de ez csak a javunkat szolgálta, mert mindent megtanultunk megbecsülni. Itt már mindig volt tartalékunk, amit váratlan helyzetekre félretettünk. Szeretetünk mindig kötelezett bennünket arra, hogy oltalmazzuk, védjük gyermekeink testi épségét, egészségét.

Gyermekeink mindig egyszerű, de tiszta ruhában jártak. Nem engedtünk erőnk feletti fényűző életet az öltözködésben sem. Nem mentünk a divat után, nem akartunk erőnk felett másokat utánozni. Mégsem kellett öltözködésük miatt sohasem szégyenkeznünk. Harmadik gyermekünk születése után Isten gazdagon megsegített bennünket Hollandiából érkező szeretetcsomaggal, amelyben főként testre szabott ruhaneműk voltak. A feladó előttünk ismeretlen maradt, de tudtuk, hogy Isten küldte címünkre. Hálát adtunk az isteni gondoskodásért. A kisgyermekek fürdetését mindig közösen végeztük. Gyermekeink sohasem éheztek. Feleségem leleményessége és ügyessége a gyermekek táplálását szakszerűen látta el. A család együtt étkezett hálaimával. Egészségesen fejlődtek. Továbbra is Isten útján járva végeztük napi feladatainkat. A családon belül összefogva, egymást segítve és a nagyszülők segítségével, istenfélelemmel neveltük gyermekeinket, küzdöttünk meg a napi feladatokkal. Nyaranként sor került balatoni üdülésekre is szakszervezeti beutalók alapján.

A több mint félévszázad gyorsan elmúlt. Ez alatt annyiszor megtapasztaltuk mennyei Atyánk megtartó, megőrző, gyakran megbocsátó szeretetét. Erősítettük egymást, ha elcsüggedtünk; felemeltük egymást, ha egyikünk elesett, de mindig a mi mennyei Atyánk vigyázó szeretete kísérte közös életünket, szövetségünket. Még a problémák, a próbatételek nehézségei között is éreztük, hogy ő a mi javunkat akarja. Mindezeknek erőforrása a naponkénti bibliaolvasás volt. Mindezeken túl gyakran olvastunk evangéliumi könyveket is. Gyermekeinket igyekeztünk hitben felnevelni. A nehéz időkben vállaltuk egzisztenciánk kockáztatása árán is megkeresztelésüket, konfirmálásukat, de voltak erőtlenebb napjaink is, s ilyenkor lelki táplálékot kerestünk, gyakran áldozatok árán, távolabbi gyülekezetekben. Ezek mindig megerősítették lelki életünket.

9 évi tolnai iskolai működésünk után Szekszárdon kaptunk állami lakást. Feleségem matematika-fizika szakfelügyeleti megbízást kapott, engemet pedig tanulmányi felügyelettel és később a szekszárdi Garay Gimnázium igazgatói teendőivel bíztak meg, majd a Megyei Levéltárban főlevéltárosként tudományos munkát végeztem. Ennek eredményeképpen 1983-ban Szegeden, a Bölcsész Karon megvédtem doktori disszertációmat (summa cum laude).

Mindkettőnk nagyfokú elfoglaltsága miatt kevesebb idő jutott gyermekeink lelki nevelésére. Ennek ellenére gyermekeink szorgalmasan tanultak és volt hozzá tehetségük is. Mindhárman szép eredménnyel végezték iskoláikat. Egyetemi diplomát szereztek.

Ünnepi alkalom volt számunkra a budapesti pasaréti templomban Cseri Kálmán lelkipásztor igeszolgálatával 2005. április 16-án megtartott 50 éves házassági jubileumunk. Kimondhatatlan hála töltötte be szívünket, hogy örömünkben osztozott 3 gyermekünk és családja (8 unokánkkal), testvéri rokonságunk és a még élő hívő tanunk, összesen 25 fő. Örömmel énekeltük a 264. zsoltárt, mert bizonyosan tudtuk, hogy az Úr mindent oly szépen intézett. Sasszárnyon hordozott, vezérelt és bajunkban védett, áldását mindenben érezhettük. Az igeszolgálat során a Példabeszédek 17: 17. verse adott útmutatót további életutunkra: „Minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére.”

Ebben három olyan értékre hívta fel figyelmünket, ami nélkül egyetlen házasság sem lehet viharálló és teherbíró, de ha megvannak, akkor, mégha vannak is egyéb gondok, akár anyagi, egészségi, egyéb nehézségek, két ember egy életen át boldoggá tudja tenni egymást és éppen ezért ő maga is boldog lesz. Ez a három érték: a szeretet, a barátság és a testvériség.

A Biblia szereteten azt érti, hogy ha valaki szereti a másikat, mindig kész megadni neki, amire szüksége van. Érzelem is kell, hogy meleg érzelem maradjon az esztendők és évtizedek múlásával is, de ennél több kell. Érzelemből nem lehet megélni. A szeretethez nagyon sok figyelmesség, tapintat kell. Tudni kell, hogy mikor mire van szüksége a másiknak. Amikor fáradtan hazajön a munkából, lehet, hogy arra van szüksége, hogy most csönd legyen egy időre, és békén hagyják. Lehet, hogy arra van szüksége, hogy ne érdeklődjenek, hanem ő mondja el, amit akar. Mert lehet, hogy éppen olyan megaláztatások érték, amik azonnal kikívánkoznak belőle. Ez már mind a szeretetből fakad, hogy tudom, mire van szüksége a páromnak, és kész vagyok megadni neki azt, amire éppen szüksége van. Isten szeretetét pontosan ez jellemzi.

Az igazi szeretet mindig az adásban, az ajándékozásban, az áldozathozatalban lesz hitelessé. Nekünk azért volt könnyebb egymást szeretni, meg együtt másokat, mert megismertük a szeretet kiapadhatatlan forrását, az Istent, aki maga a szeretet. És ha fogytán volt a szeretetünk, akkor mehettünk a forráshoz. Mentünk is, merítettünk belőle. Megtapasztaltuk, hogy Isten szeretete abban lett nyilvánvalóvá, hogy az Ő egyszülött Fiát adta értünk áldozatul, hogy éljünk általa. És az Ő szeretetéből merítve tellett arra, hogy egymást szeressük. Megismertük a szeretet Istenét, és Ő hűségesen végigkísért bennünket a közös utunkon is.

Fontos volt számunkra, hogy kölcsönösen szerelmesek legyünk egymásba, de korán meg kellett tanulnunk, hogy egymás igen jó barátai is legyünk, olyan barát, aki a bajban is társ marad. Volt baj, nehézség, próbatétel sokszor az életünkben, és olyan nagy kegyelem volt az, hogy egyszer se kellett azt éreznie egyikkőnknek sem, hogy most nem számíthatok a másikra.

Megtapasztaltuk, hogy aki igazán szereti a másikat, az testvérül születik a nyomorúság idejére. Ez hitbeli testvériséget és mély összetartozást jelentett számunkra.

Isten megsegített bennünket, hogy Tőle kaptunk utánpótlást, egymás iránti szeretetet, s így könnyű volt a bajban is bajtársaknak lenni, a bajban ott állni egymás mellett és örülni naponta annak, hogy nemcsak házastársak vagyunk, hanem Krisztusban testvérek is, hitben testvérek. Testvéreink a 139. hallelujah énekkel bíztattak: „Mindig velem Uram, mindig velem. Még, ha nem láthat is gyarló szemem.” Végül a 462. zsoltár fogalmazta meg kérésünket: „Csak vezess Uram végig és fogd kezem. Míg boldogan a célhoz elérkezem.”

Legyen áldott a mi Urunk, akinek védő szárnyai alatt folytathattuk további együttes életutunkat a megújított fogadalomtételünknek megfelelően, szívünkbe zárva Ésaiás 26: 4. Igét: „Bízzatok az Úrban örökké, mert az Úrban, Jehovában örök kőszálunk van.” Ezen a kőszálon maradva kívánunk továbbra is az Ő dicsőségére élni. Isten legyen segítségünkre!

A házaséletünk elmúlt 58 évét összefoglalva megállapíthatjuk, hogy családi életünk csak akkor volt értékes, ha Jézussal éltünk. Ez úgy valósult meg a mindennapi keresztyén életünkben, hogy nem magunkkal törődtünk, hanem társunkkal és a családdal. Sokszor volt szükség arra, hogy szeretettel vegyük körül egymást, érdeklődjünk egymás nehézségei felől, egymás előtt kiönthessük szívünket, hogy visszatérjen a jókedvünk és a nyugalmunk. Nagyon megbecsültük feleségem otthoni munkáját, hisz ő óriási terheket hordozott: a gyermekekkel való foglalkozást, a háztartási munkák végzését és az iskolai oktató-nevelőmunkát, s mindezeket maximális teljesítménnyel végezte. Ezért nagy szüksége volt megértő, szerető, kedves gyengédségre, segítő közelségre. Igyekeztünk segíteni a bevásárlásokban is, ezzel is könnyítve a háztartás gondjait. Gyakran vettünk részt egyszerűbb házi teendők végzésében is. A sikeres munkamegosztással házaséletünk boldogabb lett és a család összhangja is biztosítva volt. Megtapasztaltuk, hogy sokszor egészen kicsiny kedvességben vált nyilvánvalóvá a Krisztussal való közösségünk. Így lett igazán boldog, békés a családi életünk.

Azt is megtapasztaltuk, ha teljes bizalommal számadásainkat Jézussal végeztük, nem kellett sohasem elcsüggednünk, nehézségeinket mindig megbeszéltük Vele és Ő mindig segítségünkre sietett. Ha Krisztussal jártunk minden nap, minden órában, akkor vele áldott lett családi életünk.

Hasznos tanácsot kaptunk házasságunk kezdetén, amit igyekeztünk is megtartani: A nap le ne menjen a ti haragotokon. Minden problémát, amely bőven adódott a feszített családi és munkatempó mellett, őszintén kellett egymással megbeszélnünk és bűnbánó imádságban kellett Isten megbocsátó kegyelmét elnyerni, amivel megújult a családi lelki életünk.

A gyermekeink nevelésében elkövetett mulasztásainkra is elnyertük Isten bocsánatát. Ezért már most arra hívtuk fel a figyelmüket, hogy mindenkor a család legyen számunka a legfontosabb, mert csak békés otthon biztosíthatja a jó munkát a munkahelyeken is.

Nyugdíjas éveinket bearanyozza a 8 unoka és a velük való foglalkozás. Fontosnak tartottuk, hogy több kötetben lelki hagyatékot készítsünk számukra. Ebben összegyűjtöttük az elmúlt 12 évben a Reformátusok Lapjában, az Evangélikus Életben, a felvidéki Kálvinista Szemlében és az Internet Parókia Portálján szép számmal megjelent bizonyságtételeinket.

Nyugdíjas éveinkből még arra is jutott időnk, hogy Istentől kapott bölcsességgel 83 és 84 évesen két könyvem jelenhetett meg a szekszárdi Babits Kiadónál: Árvaságtól boldogságig és Hulló szikrák címen. Az elsőben az élettörténetemet írtam meg, engedelmeskedve Isten felszólításának: „Beszéld el, mely nagy dolgokat tett az Isten veled.”(Lukács 8:39) A másodikban evangéliumi bizonyságtételeket írtam. Mindezek hasznos útravalók lesznek utódaink számára.

Isten áldja meg bizonyságtételünket!

         Szenczi László és Szenczi Lászlóné