Hol a határ?

Valóban más a felelős a jóllétemért? Isten, a szüleim, az egyházam, a főnököm, a kormány? Vagy az én kezemben van a döntés, melyik zóná(k)ban élem az életem? 

 

„Aki arcul üt téged, tartsd oda annak arcod másik felét is, és aki elveszi felsőruhádat, attól alsóruhádat se tagadd meg! Adj mindenkinek, aki kér tőled, és aki elveszi a tiedet, attól ne követeld vissza!” (Lukács evangéliuma 6. rész, 29. vers)

„Ez már túlmegy minden határon!”
„Összemosódnak a hétköznapok és a hétvégék.”
„Ez az ember nem tudja, hol a határ!”

Mindegyik kifejezés a határokról szól, azok megtartásáról, átlépéséről. Vajon tudjuk, hol vannak a határaink? Érezzük, mikor lépi át valaki őket? Meg tudjuk védeni magunkat? Nem, nem az országhatárokról beszélek, hanem az energiánk, szívünk, lelkünk, magánéletünk határairól. 

Első komfortzónánk az anyaméh. 

Végső komfortzónánk a menny lesz. 

A kettő között vezető úton ingázunk az ideiglenes komfortzónáink, tanulási zónák és a pánikzóna között. Ezen az úton a komfortzónán belül nincs növekedés. A komfortzónában visszatöltés van. 

A pánikzónában sincs növekedés. Lemerülés van, hosszútávon pedig kiégés és halál. 

A határaink rugalmasan mozognak a tanulási zóna és a komfortzóna között. 

Sokáig azt hittem, feladatom mindenkinek segíteni, bármennyire túlmegy a határaimon. Volt évekkel ezelőtt egy bibliodráma-alkalom, ahol nem bírtam Jézus szerepébe bújva felmenni a hegyre imádkozni, „muszáj” volt előtte mindenkinek megoldanom a panaszát, aki rángatta a ruhám. 

Valóban ez lenne a szolgálat? Kizsigerelni magam, abból adni, ami már nekem sincs? Kiszolgálni egy olyan rendszert, ami nem becsül meg, a véremet szívja és összemossa a határokat? 

Szükséges saját magamnak választanom a pánikzónát élettérként? Nem elég, amikor az itteni életem eseményei odavisznek? Nem elég az a krízis, amit nem tudok elkerülni? A szakítás, a költözés, a betegség, a halál pánikja? 

Hol van az út visszafelé? A komfortzóna bennem van, függetlenül attól, hol és miben vagyok éppen? Kegyes és megnyugtató válasz lenne, de ezen a bukott világon nincs teljes komfortzónám, még Jézus karjaiban sem. 

Valóban tartsa oda a másik arcát a nő, akit megütnek? Tűrje el a megjegyzéseket, utalásokat, fogadja el, hogy többet kell dolgoznia és kevesebb fizetést kap, mintha férfi lenne?

Valóban higgye el az apa, hogy nem ugyanolyan kompetens szülő, mint az anya? Legyen igaz, hogy annyit kell dolgozni egy család fenntartásért, hogy a nyugdíjat már nem éli meg? 

Valóban bűntudattal kell szabadságra/ betegszabadságra menni? Önzés vagy határvédelem kikapcsolni néha a telefonom egy napra és nem nézni a levelezésemet? 

Mit jelent csak lenni, magammal, a csendemmel, a fájdalmammal, a hiányaimmal, a testem jelzéseivel, a bennem raktáron lévő transzgenerációs tünetekkel? 

Valóban más a felelős a jóllétemért? Isten, a szüleim, az egyházam, a főnököm, a kormány? Vagy az én kezemben van a döntés, melyik zóná(k)ban élem az életem? 

Valóban újdonság, hogy akkor tudok kapcsolódni a másik emberhez, ha először magamhoz kapcsolódom? Lehet a komfortzónám reggel egy óra csendben, hallgatva a fákat és madarakat az erkélyen? Lehet benne lennem abban, ami félelmetesebb, mint a külvilág folyamatos zaja?

Történt azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és Istenhez imádkozva virrasztotta át az éjszakát.” (Lukács evangéliuma 6. rész, 12. vers)