„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Homály és fény
Mintha az időjárás nem tudná eldönteni, milyen évszak van éppen. A reggeli köd talajmenti fagyok és még mindig zöld falevelek közt bolyong, szikrázva szórva szét a fákra a napfelkelte hűvös sugarait. Vajon mikor készülhetett ez a fénykép? Szeptemberben? Októberben? Novemberben? Decemberben? Ősz-e ez még, vagy a tél erőtlen, lassú kezdete? Létezik-e még átmenet az évszakok között, vagy csak és kizárólag átmenet létezik kontúrok nélkül? Korántsem időtlenséget fejez ki ez a megragadott pillanat, sokkal inkább afféle köztes időt, ahol egyszerre van jelen az, ami volt, és az, ami eljövendő. A múlt árnyéka és a jövő ígérete, a Homályba borult világ és a közénk érkezett Fény, a rothadó avar és a zöldellő levelek. A sorompó ég felé nyúló karja és a Napot körbetáncoló lombkoronák mintha már sejtetnének valamit, ami még rejtve van, de a jelent az árnyékok uralják. Az előttünk álló út azonban határozottan az élet felé vezet.
Mintha nem tudnánk eldönteni, milyen időszakot élünk éppen. Gondolataink még mindig a szürke hétköznapok és az ünnepi előkészületek közt bolyonganak, a várakozás és vágyakozás érzését szétsugározva környezetünkre. Vajon mikor lett hirtelen advent? Közvetlenül a reformáció hónapja után? Novemberben? Decemberben? Vagy már Krisztus Urunk mennybemenetele óta tart? Létezik-e még vágyakozás és várakozás bennünk, vagy csak az létezik szünet nélkül? Korántsem végtelen ciklikusságot fejez ki az advent évről évre ismétlődése, sokkal inkább afféle köztes időt, amelyben eljöveteltől eljövetelig tartunk. Az óemberünktől az újjászületett énünkig, a karácsonytól való viszolygásunktól a karácsony öröméig, születésünktől a feltámadásunkig. Az ünnepi előkészületek közepette mintha már sejtenénk valamit az Igazságból, ami még rejtve van, de a jelent az aggodalmak uralják. Az előttünk álló Út azonban határozottan az Élet felé vezet.