Talán még a gyerekeknél is jobban várták a nyári szünetet a pedagógusok, míg a szülők tennivalói vélhetően éppen most sokszorozódnak meg. Kutatások szerint a kiégés veszélye leginkább a szociális munkásokat, a lelkészeket, a tanárokat és az egészségügyben dolgozókat érinti. Vagyis mindazokat, akiknek a hivatása szorosan kapcsolódik személyiségükhöz, és egész lelkükkel elkötelezettei az általuk szolgált ügynek. Pontosabban: azon emberek szolgálatának, akikkel kapcsolatba kerülnek a munkájuk során.

Magyarországon a társadalom 16 százalékát veszélyezteti a kiégés. „Meg kell tanulnunk megállítani magunkat, míg nem késő, de a lelki ellenálló képesség fejlesztése fontos azután is, hogy szakítottunk régi szokásainkkal” – állítja Paul Ch. Donders közép- és felsővezetői tanácsadó, tréner, a Reziliencia című könyv szerzője. A szakember hangsúlyozza: elsősorban mi magunk tartozunk felelősséggel testi-lelki egészségünkért. Ezt ő is saját kárán tanulta meg, most, 62 évesen pedig állítja: sokkal egészségesebb, mint 40 évesen, amikor elkezdett a rezilienciával foglalkozni. Tapasztalatait a magyar közönséggel is megosztotta nemrégiben a könyvét hazánkban magyarul megjelentető Harmat Kiadó szervezte szemináriumán. Ekkor tehettük fel neki mi is kérdéseinket.

A reziliencia a meglepetésekkel, változásokkal és a váratlan akadályokkal való megbirkózás képessége – írja könyvében –, de mi a helyzet azzal, ami a mindennapokban nem változik, ami szokásos? Ahhoz is kell ellenálló képesség, hogy a mindennapok feladataival hosszú távon megbirkózzunk.

Valóban, a reziliencia ahhoz szükséges, hogy képesek legyünk kezelni a stresszt, a változást, az irritációkat, a csalódásokat, mindent, ami kisebb vagy nagyobb nyomást helyez ránk átmenetileg vagy a mindennapokban. A reziliencia valójában azt a teherbírást és kitartást jelenti, amelynek segítségével képesek lehetünk megfutni az életpályánkat. Ez pedig inkább maratoni futást, semmint rövidtávfutást jelent, hiszen az életünk hosszú – ha megkapjuk azt a kegyelmet, hogy hosszú életet éljünk a földön. Nemcsak jól kell elstartolnunk, de kell, hogy legyen elég energiánk a továbbiakban is. A reziliencia olyan munka- és életstílust jelent, amelynek révén örömteli és egészséges, erőteljes életet élhetünk hosszú időn keresztül.

Ez az életpálya-maraton különösen azoknak megterhelő, akik a saját lelkükből dolgoznak, például teljes idejű szolgálók, akár csak a keresztyének egy része. Mire kell figyelnünk ahhoz, hogy az eredetiséget és a szenvedélyességet mindig tudjuk biztosítani a hivatásunkban, de ne égjünk ki?

Ez jó kérdés! A kiégés leginkább a kedves embereket érinti. A maffia tagjai nem égnek ki. Ha őket irritálja valami, lelőnek valakit, és ismét elérhetik a nyugalmi szintet. A kiégésre az elmúlt években világszerte úgy tekintenek, mint ami főleg azokat az embereket érinti, akik nagy felelősségeket hordoznak, és azzal az érzéssel élik az életüket, hogy nem tudnak megbirkózni az elvégzendő munka mennyiségével. A kedves emberek, mint például mi, keresztények, nagyon felelősségteljesnek érezzük magukat, méghozzá egyfolytában. A reziliencia nem jelenti azt, hogy nem érezzük magunkat megbízhatónak, felelősségtudónak, hanem hogy le tudjuk állítani ezt a felelősségtudatot egy időre. Egy reziliens ember vasárnaponként – mint egyfajta szombatnapon –, meg tud pihenni a felelősségeitől. Képes ugyanakkor arra is, hogy megfelelő ritmusban élje az élet, szóval nemcsak mindenki másról gondoskodik, hanem saját magáról is. Hiszen saját magával és Istennel is személyes kapcsolatot ápol.

Az különösen nehéz, hogy nem látjuk a munkánk eredményét, hiszen az evangélium továbbadása is egyfajta magvetés. Különösen a lelkészek hogyan védekezhetnek, mi jelenthet számukra megújuló erőforrást?

Hét különböző rezilienciafaktort különböztetünk meg. Mindegyik abban segít, hogy egészségesek maradjunk, és hosszú távon ellenállóak. Csak említésképpen: az egyik a probléma megoldásának képessége. Ez azt jelenti, hogy megtanulunk prioritásokat felállítani. Pásztorként például priorizálnom kell a gyülekezeti munka és az életem, vagyis a családom és a szabadidőm között. Ha nem tudom jól kezelni a munka, a család és a szabadidő hármasát, nem tudom, mi a legfontosabb, akkor a munka az egész időmet fel fogja emészteni.

Mivel a munkája az egész testét, lelkét, elméjét igénybe veszi, egy lelkipásztor olyan, mint egy élsportoló. Egy élsportolónak viszont sokat kell edzenie, emellett eleget kell aludnia. Sokan közülük 8-10 órát alszanak. Egy pásztornak is legalább 8 órát kellene aludnia, hogy visszanyerje és megújítsa az energiáit.

Egy másik rezilienciafaktor a kapcsolati képesség. Sok lelkipásztornak nincsenek barátai. Sokat vannak egyedül, és egyedül is érzik magukat. Nincsenek közeli kapcsolataik, nem kapnak visszajelzéseket, amelyek segítenének megfutni a pályájukat. Így a kiégés veszélye is egyre nagyobb körükben.

A rezilienciafaktorok mindegyike nagyon fontos, de a jó hír, hogy nem kell mind a hetet egyszerre gyakorolnunk. Mivel mindegyik kapcsolatban áll az összes többivel, elég egyetlenegyen változtatnunk, hogy az összes többi területen is növekedhessünk.

A reziliencia, azaz a lelki ellenálló képesség fontos eleme a múlttal való megbékélés és az érzelmi stabilitás, a realista optimizmus, a problémamegoldó képesség, a képességek kamatoztatása, az önfegyelem, a tudatosság és a szenvedély, valamint az egészséges kapcsolatok. Hogy mit jelent mindez a gyakorlatban, és hogyan fejleszthetők ezek a készségek, arról többet megtudhat Paul Ch. Donders Reziliencia című könyvéből (Harmat Kiadó, 2019). A könyvet megvárásolhatja a Bibliás Könyvesboltban is (1092 Budapest, Ráday utca 28).

Ahhoz, hogy prioritásokat állítsunk fel, tisztában kell lennünk az értékrendünkkel. Az értékrendünk pedig Istennek van alávetve, ezért az életünket is az Ő útmutatása alapján szervezzük. Hogyan lehet egészséges egyensúlyt találni abban, hogy Isten szava szervezze az életemet, de ez ne jelentsen tanult tehetetlenséget, ki merjünk tűzni például hosszú-, közép- és rövidtávú célokat?

Volt egyszer egy bölcs ember, aki odament Jézushoz, és megkérdezte, mit tegyek, hogy elnyerjem az Isten országát? Jézus azt felelte: először is, emlékezz, hogy Isten a te Urad. Ez az elsődleges. Minden keresztyén számára a legfőbb érték és vonatkoztatási pont, hogy Isten a főnököm. Ő az Úr, a Király. Másodszor: szeresd Istent teljes valóddal – ez azt is megmutatja, hogy Isten nem csupán főnök szeretne lenni, hanem kapcsolatot szeretne teremteni velünk. Harmadszor pedig: szeresd felebarátaid, negyedszer: mint magadat. Szóval, ha másokat szeretünk, de magunkat nem, akkor az nem működik. Ha szeretünk másokat, de Istent nem, az sem. Ha szeretünk másokat, de nem tekintjük Istent Királyunknak, akkor az életről szóló krisztusi ígéret nem fog beteljesülni. Jézus annak a kombinációjáról beszél, hogy szeressük Istent, egymást és magunkat. Ha nem ez az értékrendünk alapja, akkor felborul az egészséges életrend. Márpedig az alapján tudunk eleget tenni annak, ami iránt felelősséget érzünk: hogy folytassuk a munkát, és hirdessük az evangéliumot az egész világon.

Isten Igéje azt mondja, hogy az ember nyelve képes lángra lobbantani az egész testet. Az, ahogyan kommunikálunk, vagy egyenesen elkeserít, vagy pedig reményt ad az életünkre nézve. Hogyan függ össze a kommunikáció a reziliencia képességével?

Sok szempontból. A hét rezilienciafaktor egyike a realista optimizmus. Ennek a gyakorlásába beletartozik a hálaadás: ilyenkor számba vesszük, akik vagyunk, és mindazt, amink van, és hangot is adunk a hálánknak. A hála az egész életünket áthathatja. Dr. Emmons, aki a háládatosságról írt könyvet, kimutatta, hogy azok az emberek, akik hangot adnak a hálájuknak, átlagosan hét évvel tovább élnek, sokkal jobban alszanak, sokkal optimistábbak és jobbak az emberi kapcsolataik. Csupán ez az egy tényező meghatározhatja a beszédem pozitívabbra fordulását. Ez viszont nem azt jelenti, hogy csak a jó dolgokról beszéljünk, és akkor minden rendben lesz. Ez a valódi háláról szól. Azok az emberek – nemcsak keresztyének –, akik elkezdtek hálát adni, sokkal letisztultabban, józanabbul gondolkodnak. Ez már kétezer éve meg van írva a Bibliában, de most az idegtudomány is felismerte ugyanezt.

Ám ami új, az az, hogy a világ elképesztő ütemben változik, épp a szemünk láttára. Meg sem tudom jósolni, milyen lesz az öregkorom, hogyan leszek képes alkalmazkodni az alakuló világhoz, a technológiai változásokhoz például. Mit gondol, mit kell kifejlesztenünk ahhoz magunkban, hogy készen álljunk arra, ami vár ránk?

Tavaly jelent meg éppen erről Linda Grattonnak egy könyve, a 100 évig tartó élet címmel. Ő elmagyarázza, hogy azoknak a várható életkora, akik 2000 után születtek a nyugati társadalomban, 103 év lesz. Ez az átlagéletkor! Ebben azok is benne vannak, akik meghalnak rákban vagy más betegségben. Azaz, sokan megérik a 100 évet, akár jóval többet is. Egy ilyen hosszú ideig élő ember életében a mesterséges intelligencia fejlődésével olyan sok változás zajlik le, hogy tizenöt évente újra ki kell találnia, mivel foglalkozzon, ki legyen ő. Ez igaz ránk is már most. El fognak tűnni foglalkozások. A reziliencia abban segít, hogy legyen erőnk erre igent mondani, képesek legyünk újra beülni az iskolapadba, új szakmát tanulni, újraképezni magunkat. Ha ugyanis nincs energiánk, akkor tanulni sincs erőnk. A küszöbön álló változások kezelésének képessége tehát abban rejlik, hogy van-e elég erőnk a tanuláshoz. Ez maga a reziliencia.

Hogyan segíthet a család és a gyülekezet az energiánk megújulásában, és mi hogyan segíthetjük egymást ebben?

Mostanáig csak hét képességről, rezilienciafaktorról beszéltünk. De vannak társadalmi és strukturális forrásaink is. A társadalmi források például abban segítenek, hogy legyen elég energiánk és kellően ellenállók legyünk. Ezek közül az első számú tényező a pozitív barátok köre. Ha a származási családom kultúráját nem választhatom is meg, eldönthetem, milyen barátokkal veszem körül magam. Ha pozitív emberekkel működöm együtt, én magam is sokkal reménykedőbb leszek. Ha viszont minden időmet cinikus emberek közt töltöm, én magam is egyre inkább azzá válok.

Másodsorban, a megbecsülés kultúrája is fontos. Bizonyított tény, hogy olyan családban, ahol minden családtag megbecsüli a másikat, az egész család sokkal energikusabb lesz, az egyes családtagok pedig a változásokkal szemben ellenállóbbak. Ugyanez igaz a gyülekezetre is: abban a közösségben, amely megteremti a megbecsülés és a visszajelzés kultúráját, mindenkinek több energiája és ellenálló képessége lesz. Az a mód tehát, ahogy együtt élünk, jelentős erőforrást jelent mindannyiunk számára.

Képek: Turcsány Torda