Andy Crouch és társai az említett elemzésben három forgatókönyvből indulnak ki. Az első forgatókönyv szerint a járványhelyzet olyan lesz, mint egy hóvihar. A hóvihar rövid ideig tart és egyszerűen ki kell bekkelni, hogy utána megint visszaálljon minden a rendes kerékvágásba. Ez a forgatókönyv a járvány elején még lehetségesnek tűnt, ma már irreális a remény, hogy a helyzet néhány hét alatt megoldódna. Ha keresztény szervezetek vezetői a kibekkelésre játszanak, sürgősen gondolják újra a stratégiájukat! A veszélyhelyzet nem ér véget pár héten belül, ráadásul minél inkább sikerül ellaposítani azt a bizonyos járványgörbét, annál tovább fog tartani a rendkívüli helyzet. Ez ma alaphangon is sok-sok hónapot jelent. Szinte biztosan számolni kell tehát a második forgatókönyvvel, ami a tél. „Winter is coming”. A keresztény szervezeteknek minden bizonnyal lényegesen nagyobb és alapvetőbb kihívásokkal kell számolniuk, mintha egyszeri hóviharról lenne szó. Ezt a vihart nem lehet simán átvészelni.

A harmadik forgatókönyv még súlyosabb, azzal számol, hogy nem is pusztán tél következik, hanem egyfajta kis jégkorszak, amilyen háromszáz évig volt Európában, megváltoztatva annak történelmét. (1816-ban például egyszerűen elmaradt a nyár.) Ez nem azt jelenti, hogy a mostani járványhelyzet háromszáz évig tartana, de nem is kell, hogy ilyen sokáig tartson ahhoz, hogy a következményei beláthatatlanok legyenek. Elég az is, ha mondjuk három évig tart, mint száz éve a spanyolnátha, amelynek szintén nem volt ellenszere. Nem kell apokaliptikus képeket festenünk a helyzetről ahhoz, hogy belássuk: akár fél év leállás és közösségi távolságtartás brutális hatással lehet (és valószínűleg lesz) az életünkre, szolgálatainkra nézve. Mostantól minden keresztény szervezetnek és missziónak készülnie kell az új jövőre.

Mit tegyünk? Az elemzés szerint ebben a helyzetben a bizalom szerepe nagyon felértékelődik. Nem mindegy, kikkel dolgozunk együtt, mert hihetetlen nyomás alatt kell együtt megértenünk, merre visz tovább az út. Valószínűleg nem ez a megfelelő idő, hogy új munkatársakkal kísérletezzünk, hiszen felelősséget sem tudunk vállalni azért, hogy fizetést kapnak akár három hónap múlva. (Aki pont a járvány előtt váltott, nehéz helyzetben van, vigyázzunk rájuk!) Sok vezetőnek ez most a gyász időszaka. Nagy tervek, régóta dédelgetett álmok, rengeteg gondolkodással és imádsággal kimunkált víziók és stratégiák landolnak a kukában. A gyász ismert öt fázisa a tagadás, az alkudozás, a harag, a depresszió és végül az elfogadás. Sok vezető fog ezeken most végigmenni. Első reakcióként tagadni fogja a helyzet súlyosságát, úgy akar mindent folytatni, mintha mehetne minden a régi kerékvágásban. Azután megpróbál kis változtatásokkal továbbmenni. Utána, amikor nyilvánvaló lesz, hogy ez nem megy, jön a harag, majd a depresszió. Na, ilyenkor lesz szükség jó barátokra, megértő kollégákra, szerető testvérekre. Bizalmi kapcsolatokra.

Keresztény szolgálatok számára két nagy lehetőséget látok a jelenlegi helyzetben. Az egyik, hogy végre meghódítsuk és tényleg belakjuk az internetet. Most nem a világ megy az egyházba, hanem az egyház megy a világba. Az internet „agóráján” rengetegen ismerkedhetnek meg azzal, amiben hiszünk, ami nekünk érték, mert most mindenki a virtuális térbe költözött. Muszlimok között két évtizede terjed így az evangélium, most saját honfitársaink is ellátogathatnak virtuálisan az egyházba. Ezt persze sok helyen eddig is megtehették, de rengetegen a vészhelyzet miatt lépünk most szintet. Aki eddig nem jött el a gyülekezetbe, az most online követhet bennünket. Akitől eddig távol állt a gondolkodásunk, az most minden elköteleződés nélkül betekinthet a fejünkbe és a szívünkbe. Ez valódi lehetőség.

Van viszont egy másik – kevésbé magától értetődő, sőt, tanult viselkedésünkkel és ösztöneinkkel homlokegyenest ellenkező – lehetőség is: a csend. Gondoljunk bele: egy természetellenesen vágtató világban Isten váratlanul fülsiketítő csendet teremtett! Tévés stábok lázasan keresik most az „eseményt”, és akár dögunalmas istentiszteleteket is leadnak, annyira nem történik semmi a koronavíruson kívül. Vajon nem Isten akar beszélni most? A legrosszabb forgatókönyv lenne, ha az emberek Isten szava helyett tőlünk kapnának üres és lélektelen gondolatfüzéreket, mert mi sem figyeltünk a Mindenhatóra. Állandóan a fejemben lüktet a zsoltáríró mondata: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11) A héber kifejezés erőteljesebb és nyomatékosabb: „Hallgassatok végre el! Álljatok le! Csend legyen!” Isten akar beszélni, ezért háborognak és tajtékoznak vizei. Azért zökkent ki bennünket a rendes kerékvágásból, mert a folyamatos zajban már nem hallunk máshogy. Az előttünk álló nagy lehetőség most az, hogy végre elhallgassunk, és elismerjük, hogy az ÚR az Isten.

Keresztény szervezetek zakatolhatnak tovább úgy, hogy megragadják az egyik lehetőséget, de teljesen elszalasztják a másikat. Sokan, akik hozzászoktak a hajszához, most pánikszerűen lépnek a gázpedálra, hogy megkettőzött sebességgel száguldjanak tovább az eddigi úton. Lázasan pakolják fel a hosszabbnál hosszabb anyagaikat az internetre, konferenciabeszélgetéseket terveznek be a hét minden napjára, pörög a Zoom, teljesen betöltik a naptárakat online programokkal. Ők maguk nem állnak le egy percre sem, és másoknak sem hagyják meg ezt a lehetőséget. Látszólag azt teszik, ami a helyes, megragadják a kínálkozó alkalmat, csak éppen elmulasztják azt, amire Isten hív: az elhallgatást és Isten jelenlétének elismerését, befogadását. Ha keresztény szervezetek nem szabadok attól a kényszertől, hogy őrült mennyiségű tevékenységgel igazolják létüket, most tökéletesen pogány módon is reagálhatnak a helyzetre. Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ne éljünk az online tér által kínált lehetőségekkel, hanem csak azt, hogy a hét induljon végre a sabbattal. Isten teremtett számunkra egy váratlan, kikényszerített sabbatot. Talán azért, mert régóta ugyanúgy nem tartottuk azt meg, ahogy a zsidók, akik emiatt hetven évre mentek Babilonba.

Keresztény szervezetek számára a mostani idő az újratervezés ideje. Az elengedésé. Gyászoljuk el a terveinket, az álmainkat, tegyük őket oda az oltárra, mint annak idején Ábrahám Izsákot, abban a hitben, hogy Isten a feltámadás Istene! Csak az tud feltámadni, ami meghalt, de a feltámadás mindig jobb, mint a túlélés. Engedjük, hogy Isten ereje járja át a szolgálatainkat új, friss módon! Ez a valódi lehetőség! Ne ragaszkodjunk a régihez, ha a régi nem illik az újhoz. Régi ruhára nem varrnak új foltot, mert kiszakítja azt. Most sok új ruhára lesz szükség, és ez részben már nem is a mi választásunk. Kezdjük el a gyászt, hogy amikor helyzet van, készek legyünk az Isten által adott lehetőségek megragadására! Ne most nyomjuk a gázpedált. Most engedjük inkább, hogy Isten szóljon. Ebben van az igazi, nagy, ritka lehetőség! Aztán úgyis lesz sok dolgunk…

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=23449