Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatóval a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón beszélgettünk, ahol a bizalomról és a krízisről is szólt előadásában.

Azt mondja, hogy a krízis a növekedésre való. Ezek szerint jó, ha krízis van?

Valóban, egyáltalán nem baj, ha krízis van. Sőt, a konfliktusmentes életet nevezném betegségnek, ahol nincs konfliktus, ott valami biztosan nincs rendben. Ma azonban a koráramlat szembemegy ezzel a gondolkodással, mert wellness-kereső társadalomban élünk, ahol mindig minden nehézséget ki akarunk küszöbölni, és azt szeretnénk, hogy legyen minden a lehető legzökkenőmentesebb. Pedig aki képes kimondani, hogy „ide a krízissel!”, az sokkal egészségesebb magatartást tanúsít, mintha elbújna a nehézségek elől. A krízis ugyanis erőt ad. Fontosnak tartom, hogy a fiatalok merjenek belemenni a konfliktusokba, akár önmagukról, a párkapcsolatukról, akár az Úrral való megküzdésről van szó. Nagy lélektani törvényszerűség, hogy teher alatt nő a pálma, hiszen a jól megküzdött krízis nagy építőerő.

De meddig kell beleereszkedni a krízisbe? Mennyire kell a konfliktusok mélyére menni, hogy ne megtörve, hanem valóban megerősödve kerülhessünk ki belőle?

A problémával szembe kell nézni, az önsajnálat és a sebek nyalogatása semmire nem jó. Hatalmas erőt adhat a krízisekben, ha valakinek van hite. Tulajdonképpen elég nehezen tudom elképzelni, hogy akinek nincs ilyen támasza, hogyan küzd meg egyedül a megoldhatatlannak látszó problémákkal. A hívő tudja, hogy vele van a Gondviselő, aki vele együtt küzd, és rá lehet bízni a terhet. De hogy a kérdésre is válaszoljak: sokszor ízlik a fájdalom és jó dagonyázni az önsajnálatban. Azonban ebből biztosan nem lesz fejlődés. Ilyenkor nagy segítség lehet egy jó barát, aki figyelmeztet minket, hogy hagyjuk abba a siránkozást és ne önmagunk körül forogjunk. Gyógyuljunk meg!

Ha van miért gyógyulni az embernek, akkor gyógyul.

Valóban, a remény, a bizalom nagyon fontos. Például egy megromlott párkapcsolatban is van remény, hogy felépülhet. Hiányolom is, hogy nem hangsúlyozzák eléggé: számtalan helyzetből fel lehet állni. Gyökössy Endre lelkipásztor Életápolás című könyvében sok ilyen tapasztalatról olvashatunk. Jobban gyógyulnak azok az betegek, akiknek van kötődésük, akiket várnak és szeretnek. Kutatások bizonyítják azt is, hogy akik úgy érzik, van feladatuk, reménykednek és gyógyulnak. Aki viszont feladja, az betegebb lesz, mint valaha.

Egy gondolat erejéig említette a párkapcsolatokat. Van olyan pont, amikor azt lehet mondani, hogy ezen már nem érdemes tovább dolgozni? És mi az a helyzet, amikor még biztos, hogy nagyon kell küzdeni érte?

Ezt a mezsgyét borzasztóan nehéz megtalálni, és nem is ez a szakterületem, de az biztos, hogy minden párkapcsolaton dolgozni kell. Azt szokták mondani, hogy mindkét félnek akarni kell, de olyan eseteket is ismerek, amikor az egyik fél nem akarta, mégis sikerült helyrehozniuk a kapcsolatot, de ez iszonyúan nagy munka és sok imádkozás. Sokan beismerik, hogy ha azt az energiát, amit a válásra fordítottak, a kapcsolatuk megjavítására fordították volna, akkor nem jutottak volna el a kenyértörésig. Ráadásul a második, harmadik házasság még nagyobb arányban megy tönkre, mint az első. Azt mondom, hogy a legvégsőkig érdemes próbálkozni, de ha megkérdeznek erről egy párkapcsolatokkal foglalkozó szakembert, elképzelhető, hogy más véleményen lesz. Én bízom benne, hogy velünk van a Gondviselő, aki nem akarja, hogy szétváljunk. Amikor pedig gyerek is született a házasságból, akkor mindent meg kell próbálni a kapcsolat helyrehozására. Gyerekekkel dolgozom, és soha nem láttam még olyan válást – legyen az bármilyen kulturált –, amely ne okozott volna hosszan tartó és nagyon mély sérüléseket a gyerekben.

A gyerek számára a szülők egységet alkotnak, de sokuknak egész pici korban sérül a szülőkbe vetett bizalma a válás miatt. Túl tudnak lépni a gyerekek a szüleik válásán?

Ahogy az elején is mondtam: a krízist végig kell járni. Az egyéni ember útja soha nem kilátástalan, de azzal tisztában kell lennünk, hogy aki elvált, az széttépte a gyerekét.

Mindegy, hogy milyen korban történik az Ön által említett „széttépés”? Arra gondolok, hogy minél korábban, annál mélyebb a seb, vagy éppen ellenkezőleg: pici korában a gyerek még nem tudja pontosan felfogni, hogy mi történik?

Ne áltassuk magunkat! Ha valakinek a szülei a gyerek háromnapos korában váltak el, a későbbiekben az is bajt okoz, mert előbb-utóbb kiderül számára, hogy „nem kellettem valakinek.” Más színben jelenik meg a széttépés egy óvodásnál és egy serdülőnél. De azt is látjuk, hogy még az ifjú felnőttnek is fáj, ha elválnak a szülei. Döbbenetes ez, hiszen már nem lakik otthon, talán saját családja is van, belül mégis fáj. Amikor valaki már egészen megerősödött lelkileg, talán könnyebben feldolgozható a válás, de amíg nincs más erős kapcsolati szövet, csak a szülők, addig minden korban nagy megpróbáltatás a gyerek számára.

A gyerek tud megbocsátani, vagy csak felnőttkorban következik be a valódi megbocsátás?

A gyerekek önkéntelenül is próbálkoznak ezzel, szép gyermeki tulajdonság a gyors megbocsátás. A gyerekek olyanok, mint a kiskutyák, ha belérúgtál is, újra és újra jön, és hozzád bújik. Nagyon fontos számukra az újrakapcsolódás, nem tudnak enélkül élni. Azonban serdülőkorban minden újraértékelődik, tulajdonképpen teljesen új személyiség születik. A kamasznak ekkor szembe kell néznie a szülőkkel, ki kell mondania, hogy a szülő elszúrta az egész gyerekkorát, az ősbizalmat és sok minden mást a válásával. Ekkor újra ki kell mondani, hogy megbocsát a szülőknek, hiszen ez fontos ahhoz, hogy a későbbiekben normális, egészséges párkapcsolatot tudjon kialakítani a saját életében. Tehát az ösztönös, gyermeki megbocsátás nem elég. A magam részéről ezért tenném a gyermekek konfirmálását is későbbi időpontra, mert 14 éves korra még nem tud kifejlődni az előbb említett új személyiség, amikor a fiatal már valóban önállóan azt mondhatja Istennek: a tiéd vagyok.

A gyermekkori bizalomvesztés törvényszerűen előjön valamilyen defekt formájában felnőttként?

Sajnos igen. Fel kell dolgozni a veszteséget. A gyerekkor időszakában gyökerezik meg a bizalom, amikor a gyerek megtanulja, hogy rábízhatja magát a szülőre. Ha gyerekkorban sérül az ősbizalom vagy a bizalom, elkerülhetetlenül beépül a személyiségbe. Ez bekövetkezhet akár válásnál vagy olyan hétköznapi esetben is, amikor az egyik szülő hosszabb ideig külföldön dolgozik, és a gyereknek hiányzik, hogy nem tud elmenni az iskolai ünnepségeire, a meccseire, vagyis nincs ott a szülő, amikor szüksége lenne rá. Természetesen a gyerek megtanul a szülő hiányával bánni, a bizalomvesztés nyoma mégis megmarad. Ilyenkor fordulhat elő, hogy felnőttkorában valaki nem emberekben, hanem tárgyakban bízik, kialakulhat erős birtoklási vágya, ami már torz magatartás. A bizalom nélkülözhetetlen az élethez ugyanúgy, mint amikor arról beszélünk például, hogy fontosak a vitaminok, melyek hiánya defektet okoz. Persze ellehetünk egy ideig vitamin nélkül is, de egyszer csak jön a csontritkulás, aztán roppan a csont. A lelki dolgokkal is hasonlóan működik, hiszen az egészséges fejlődéshez, a kapcsolatépítéshez, a társas élethez szükség van a bizalomra. Szerencsére ha valaki sérüléseket szerez gyermekkorában, nem örökre van elvágva, hiszen az ember képes a változásra, csodálatosan alakítható.

A bizalmat azonban megszerezni, kierőltetni nem lehet. Az ember a másik tükrében látja önmagát, így építi ki önértékelését. De azt nem befolyásolhatjuk, hogyan látnak minket a szüleink vagy a párunk, tehát ha ez a kép nem jó, akkor sérülhetünk.

Persze, sérülékeny az élet, éppen ezért kell keresnünk az építő kapcsolatokat. A szüleinket nem tudjuk befolyásolni, de a párunkat már magunk választjuk. Egy barátom szokta mondani, hogy a ganajtúró bogár mindig a ganajt látja meg, az aranyásó pedig a parányi aranyat is észreveszi a földben. Mivel mindannyian mások tükrében látjuk önmagunkat, valóban sérülhetünk is ebben a visszatükrözésben, de fontos, hogy tudatosan olyan társat és olyan barátokat válasszunk, akivel tudjuk erősíteni egymást. A barát kifejezetten személyiségtükörre való, hiszen ad pozitív visszajelzéseket, de észreveszi a hibáinkat, és szóvá is teheti nekünk, mert tudjuk róla, azért mondja kritikáját, mert szeret. A leggyönyörűbb tükröt azonban az Úristen tartja elénk.

Valóban ennyire erős ereje van a pozitív visszajelzésnek és a dicséretnek? 

Rendkívül erős, mindig ezt szomjazza az ember. Isten kinyilatkoztatása „mielőtt megszülettél, már szerettelek” tükrözi azt, hogy kedves és drága vagyok Istennek, akinek egyébként kőkemény szabályai vannak. Az embernek olyan a dicséret, mint a növénynek a napfény, ahogyan beszívjuk magunkba, megerősödünk.

Akkor valóban igaz lehet, amit mondott az előadásában: nem az a kérdés, hogy mi leszel, hanem az, hogy ki leszel? 

A serdülőkor legfontosabb kérdése, hogy ki vagyok én? Ezért is tévút a legtöbb iskolát jellemző visszatükrözési rendszer, ami szerint csak a teljesítmény számít. A teljesítménytükrök ugyanis beleépülnek a személyiségünkbe. És gondoljunk csak bele, hatéves korunktól kezdve hány olyan visszajelzést kapunk, hogy még nem vagyunk elég jók valamiben. Persze ez nem jelenti azt, hogy tilos fekete pontot vagy rossz jegyet adni, a lényeg inkább az, hogy ne legyen torz a tükör, ne csak a teljesítményt, hanem az emberi értékeket is tükrözzük vissza, mert az fog megerősödni a gyerekben. Josef Kentenich atya írta, hogy minden egyes emberben megtestesül Isten egy-egy gondolata, hogy ki lehet ő.

Vagyis kivé válhat? 

Igen, ha egy gyerek megsejti egy mesterben, edzőben, barátban, szülőben, tanárban, hogy kivé válhat, az nagyon erős motivációs rendszert indít be. Ha a gyerek úgy látja, hogy valamit „kinéznek” belőle, akkor motiválttá válik, ha pedig nem érez ilyesmit, akkor leáll a motiváció és beindul az ördögi kör.

Azt mondta az előadásában, hogy a bizalom halálugrás az értelem és az akarat számára. Megmagyarázná, hogy mire gondolt?

A ma embere szeret mindent előre tudni. A bizalom pedig éppen arról szól, hogy valami nem látható előre. Sötét van. Bízni pedig még a sötétben kezdek, ezért az értelem kap egy pofont, mert nem lehet kiszámítani, hogy mi következik. Ilyen a házasság is: nem lehet tudni, hogy tíz év múlva milyen lesz a másik és milyen leszek én, tehát bizalomra van szükség, ami az értelem számára halálugrás. Beugrok és bízom benne, hogy fogod a kezem holtomiglan.

Azt mondja, hogy a bizalom nem a tudáson és az értelmen alapul. De akkor mi a bizalom? Érzés?

Nehéz megmagyarázni, hogy mi a bizalom, hiszen számos olyan dologból áll, ami nem magyarázható és kiszámítható, mégis valóságosan érezhető. Talán olyan, mint a légkör, a levegő, nem látjuk, de ha nincs, életképtelenek vagyunk.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás