„Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére. Ezért nem csüggedünk. Sőt, ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok örökkévalók.” 2. Korinthus 4:14-18

Keresztény életünk során majdnem biztos, hogy átmegyünk olyan időszakokon, amelyekben megoldhatatlannak tűnő problémákba vagy kérdésekbe ütközünk. Ez megjelenhet egy betöltetlen álom vagy vágy képében, krónikus betegségekben, nem várt családi tragédiákban, házassági krízisben, hosszan tartó anyagi nehézségekben vagy éppen a keresztény közösségünkben megélt csalódásokban. Az adott körülményeinkben vagy néha saját magunkban találhatunk olyan nyomasztó problémákat, melyek – úgy tűnik – rabságra, terméketlenségre, állandó csalódottságra, visszatérő fájdalmakra ítélnek. Érezhetjük magunkat úgy, mint egy kalitkába zárt madár, aki szárnyalni vágyik, de nem tud, vagy mint egy sivatagban magát vonszoló szomjazó, oázist kutatva reménytelenül. Ha ezek a problémák több próbálkozás után sem változnak, és hosszan tartanak, könnyen elfog bennünket a kétségbeesés. A hitünket igen megpróbáló időszakok ezek. Néhány gondolatot szeretnék megosztani azokkal, akik ilyen helyzetben vannak.

Először is, a Biblia számtalan hősét láthatjuk hasonló helyzetben. Ezt azért fontos tudatosítani, mert sokan nincsenek tisztában azzal, hogy helyzetük nem egyedi. Sajnos sokan a keresztény közösségeken belül azt érzik, a problémájuk egyedi, velük van a baj, és ha „normálisabbak” lennének, már biztos sikerült volna valahogy felülkerekedniük a helyzetükön. Ez komoly elszigeteltségérzést tud kiváltani. Már annak a ténynek a felismerése felszabadító hatású, hogy a hosszan tartó, komoly kihatásokkal járó, reménytelen problémák nem egyenlőek a keresztény élet kisiklásával. Sokan voltak, sőt, most is vannak megoldhatatlannak tűnő helyzetekben.

Bújjunk csak bele Keresztelő János bőrébe, aki sikeres, talán az egyik legnagyobb szabású prófétai életút után, az Isten Fiát megkeresztelve, börtönben találja magát! Annyira magával ragadja a kétségbeesés a megmagyarázhatatlan és tehetetlen helyzete miatt, hogy ezzel a kérdéssel keresi meg Jézust: „te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Máté 11:3). Mindezt azután, hogy János legfőbb küldetése a Messiás felismerése volt, melyet be is teljesített – a körülmények mégis elbizonytalanították hitében. Pál a korinthusiaknak írt második levelében olyan időszakról számol be az ázsiai missziós munkája alatt, melynek során „erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk” (2Korinthus 1:8). Jeremiás azt panaszolja Istennek: „Miért tart fájdalmam szüntelen, miért nincs gyógyulás súlyos sebemre? Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelyben nincs állandóan víz.” (Jeremiás 15:18) Dávid király számtalan zsoltárában a depresszió és szorongás tüneteit mutatja: „Bánatomban bolyongok és sóhajtozom”, „szívem vergődik lelkemben, halálos rémület fogott el”, „miért nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugtom lehetne?” (55. Zsoltár) A kétségbeejtő, fájdalmas időszakok nem ismeretlenek Isten emberei számára. A történelem során sokan sokszor álltak értetlenül Isten előtt, hogy miért engedi őket meddő, nyomasztó, üldözött, veszteségekkel teli helyzetekbe, amelyek során saját maguk árnyékaként járnak-kelnek a világban. Tehát nem vagyunk egyedül nehézségeinkkel. Sohasem voltunk, sohasem leszünk.

Immáron lassan tizenkilenc éve küszködöm magam is mentális betegségekkel. Külön cikket írhatnék erről a témáról, de ezt csak azért írom most le, hogy kifejezzem, e kérdéskör nagyon személyes számomra. Ismerem, milyen érzés olyan helyzetben lenni, amit az ember nem ért, és hosszú, gyötrelmes próbálkozások árán sem tud megváltoztatni. Az évek során azt találtam, hogy ilyenkor két végletbe csúszhat valaki. Az egyik véglet, hogy az életét megnyomorító probléma mindent meghatározó frusztrációvá válik. Az életünk minden területe, minden kapcsolata, minden elérhető forrása annak a szolgájává kezd válni, hogy megoldást hozzon a küzdelmünkre. A csalódásoktól könnyen eluralkodhat bennünk a cinizmus, állandó önmagunk körül forgás jellemez bennünket, és már azokat az áldásokat sem látjuk meg és éljük át, amelyek egyébként helyzetünktől függetlenül elérhetők számunkra. A másik véglet, amikor úgy próbálunk élni, mint aki képes teljesen felülkerekedni a problémáján. Tagadjuk a gondunk súlyosságát, elnyomjuk fájdalmas érzelmeinket, és próbálunk olyan erős hitet gyakorolni, hogy el tudjuk felejteni: fél lábbal próbálunk megfutni egy futóversenyt.

A tapasztalatom az, hogy hosszú távon egyik út sem járható. Ellenben Isten megoldása valahol a két véglet egészséges megélésében található. Isten nem várja el tőlünk, hogy a nehézségeink súlyosságát és fájdalmát megtagadjuk. Ez meghasonláshoz vezetne. Viszont azt sem szeretné, hogy a gondjaink, bajaink határozzák meg az életünket. Tehát egyrészt kell törekednünk megoldásra. Ez bizonyos helyzetekben munkát, szakmai segítséget, önfegyelmet, életstílust megváltoztató döntéseket igényel. Viszont ezzel együtt a lehető leginkább át kell élnünk fájdalmunkat, haragunkat, a veszteségek fölött való csalódottságunkat. Az elnyomott érzelmek hosszú távú, akár fizikai rendellenességeket is előidézhetnek. Az emberi mivoltunk egyik legfontosabb részét képezik vágyaink. Vágyunk a békességre, a szeretetre, a fizikai és kapcsolati biztonságra, a felfedezésre, a sikerre, az értékesség érzésére, és ez mind Isten által teremtett, helyén való vágy. De a vágyak megélése egyben sebezhetővé tesz bennünket, és a szenvedésünk alapját is képezi. Ahhoz, hogy Isten képére teremtett emberek maradjunk, át kell élnünk a vágyakat és az ebből fakadó fájdalmakat is, ezért a keresztény út soha nem szólhat az élethelyzetekből fakadó érzelmek puszta megtagadásáról. Sírjunk, toporzékoljunk, könyörögjünk és keressük a megoldást! Ezzel együtt viszont mindennap tudatosítanunk kell a valóságnak azt a részét is, amit nem határozhat meg az aktuális élethelyzetünk. Hívő emberként identitásunk, státuszunk, elhívásunk a földi élet során olyan alapon nyugszik, ami az örökkévalóságba nyúlik át, ezért nem változik. Isten más perspektívába helyezi mindazt, amiben élünk. Ezért tartom kiemelkedő fontosságúnak Pálnak a 2Korinthus 4:14–18-ban írt szavait. Tudatosítanunk kell a különbséget az ideig-óráig való és az örökkévaló között. A keresztény élet nem feltétlenül arról szól, hogy az ideig való földi életünkben megélt nehéz helyzetek mindegyike megoldódik. Sokkal inkább szól arról, hogy olyan ígéretekkel egészül ki az életünk, melyek átívelnek az ideig-óráig való fölött. Bár fontos, hogy ne tagadjuk a fájdalmaink és problémáink súlyosságát, de a keresztény élet hitre hív, méghozzá arra, hogy felismerjük, a mi életünk messze több, mint ameddig akár a legsúlyosabb földi problémánk hatásköre is kihat.

Mit jelent ez? Tudatosítjuk, hogy a házassági problémáink rendkívül fájdalmasak, de közben azt is fel kell ismernünk, hogy van lehetőségünk Krisztus erejével és könyörületével a világban változást hozni. Tejesen normális, hogy gyógyulást keresünk krónikus betegségeinkből, de közben meg kell látnunk, hogy betegséggel együtt is megélhetjük Isten elhívását a mindennapokban. A pénzügyi helyzetünk olyan nélkülözésre kényszerít minket, ami rányomja a bélyegét a mindennapokra, de közben látnunk kell, hogy mivel feltámadunk, igazából miénk a luxus, hogy akár egy egész életet nélkülözésben éljünk. Tehát, keressük a gyógyulást, a helyreállást, a megoldást, de tudatosítva, hogy a még meg nem oldódott problémák nem törhetnek abszolút uralomra életünk fölött. Kimondhatjuk, sőt, ki kell mondanunk nap mint nap, hogy a mi életünk nem pusztán arról szól, amit a jelen pillanatban átélünk. Ez pedig mérhetetlen szabadságot és erőt szül. Még a legnehezebb helyzetekben is.

Nem véletlenül hoztam föl a családi tragédiákat, krónikus betegségeket, házassági problémákat, mert ezek olyan erővel hatnak ki életünkre, hogy az ember úgy gondolja, végérvényesen képesek megpecsételni sorsunkat. De még a legnagyobb kaliberű problémák is az ideig-óráig való kategóriába tartoznak, amelyek az életünk egyik, és kisebb részét teszik ki.

Isten valami megváltoztathatatlanul dicsőségeset helyezett belénk, és bár vannak lehetőségek, amiket örökre elvesztünk, Pál mégis azzal vigasztal, hogy feltámadunk, ezért a lehetőségeink száma a realitásokat nézve végtelen. Álmok veszhetnek el, ez pedig fájdalmas. De tudatosíthatjuk, hogy voltaképpen nem csak ez az élet áll rendelkezésünkre az álmok beteljesülésére. Érthetetlen veszteségek érnek, de Pál azzal vigasztal, minden értünk van, hogy a kegyelem sokasodjék, tehát akármennyire hihetetlen, de MINDEN nehézség, amit átélünk, Isten jó szándékának van alávetve, ezért végül értünk munkálkodik. Bár az idő hat és öregszünk, de Isten munkája által a belső ember nap mint nap megújul. Átélhetjük az emberi mivoltunk minden gyengeségét, csalódását, veszteségét, ez mégsem jelenti azt, hogy ennyi volna az életünk. Tudhatjuk, hogy a törékenyen és mulandón belül örökkévaló lakozik, hisz kincsünk cserépedényekben van. A Szent Lélek által mások életének gyógyulására, vezetésére, felemelésére, bátorítására lehetünk, még akkor is, amikor úgy érezzük, veszteségeink miatt nincs mit adnunk. Sebzett gyógyítók vagyunk. Emiatt a legsötétebb órában is felállhatunk, és azt mondhatjuk: „nem engedem meg, hogy ez az óra csak a veszteségemről szóljon”, és átadhatjuk magunkat arra, hogy Isten használjon bennünket ezen a világon.

Véleményem szerint amikor Pál arról beszél, hogy a láthatatlanokra nézzünk, akkor a fenti hozzáállásra bátorít.

Az életünk az örökkévaló igazságok perspektívájába való helyezése nem egyfajta menekülés, hanem a realitások felismerése. Azt nem tudom megmondani, hogy egyes, igen megnyomorító helyzetekre miért nem kapunk gyors megoldást. Azt viszont látom, hogy a keresztény szabadság és Isten ereje nem azon nyugszik, hogy ezek a megoldások megérkeznek-e. Sokan elbizonytalanodnak Isten hűségében, amikor nem kapnak választ segélykiáltásukra. Isten azonban hűséges maradt. Az evangélium Isten közelségén és aktuális szabadító munkáján túl (sőt, mondhatnám, még az előtt) azt a megváltást hozta el, hogy egy általános szabadítás által az élet egészen új dimenziójába ültetett. A mi életünk szenvedésekkel együtt is tud dicsőséges, gyümölcsöző és sikeres lenni. Ezért mindenkit – beleértve magamat is – bátorítok arra, hogy ne engedje el egykönnyen azokat az igazságokat, amelyek az evangélium által minden hívőre mindig igazak. Aki sírni kíván, sírjon, aki változást akar, könyörögjön, és keresse a szabadulást, de senki se csüggedjen, és senki ne engedje meg magának, hogy egy probléma határozza meg az egész hátralevő életét! Az örök élet viszonylatában ennek már nincs értelme.

„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok örökkévalók.”

(2Korinthus 4:17–18)

Szöveg: Hamar Dániel
Képek: Hegedűs Gyöngyi
Forrás: Shoeshine Blog