Sok fejtörést okozott nekem, hogy miként tudnám szavakba foglalni azt az érzést, melyet a Prédikátor könyvének forgatásakor egészen fiatalkorom óta mindig is éreztem. Főként pedig, hogy miként tudnám ezt karácsonyi üzenetként lehozni, megmutatni, amely néha, bevallom, csaknem lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. A 38-szor elhangzó “hiábavalóság” kifejezés és egyéb következtetései miatt sem éppen a klasszikus örömhírhozó kategóriájába esik, legalábbis még nem láttam karácsonyi üdvözlőlapra nyomtatva egyetlen sorát sem. Negatív evangélium, olvasom másutt.

Megfordult a fejemben az is, hogy miként fogok én ebből a negatívként elkönyvelt karakterből és a mondanivalójából valami pozitívat, szépet, fényeset előcsiholni, amelynek mégis lenne valami szívderítő hozadéka 2021 karácsonyán, amikor mindnyájunkra ránk férne egy kiadós bátorítás. És ez így, ilyenformán, ahogy elterveztem, nem sikerült. Nem is biztos, hogy mindig kell.

Mivel még így is lelkiismeretes munkát szerettem volna végezni, utánanéztem a könyv történeti hátterének, a szerzőségéről folytatott vitáknak, és megpróbáltam a számomra még mindig nehezen érthető részleteknek utánajárni. Gondoltam én, hátha majd ezekkel az információkkal felvértezve hitelesebben, közvetlenebbül, eredeti módon tudok írni róla. És órákat, napokat töprengtem és dolgoztam vele, mire be kellett látnom: a Prédikátorra, az általa jegyzett könyvre nem tudok szimplán szerzőként és szövegként tekinteni. Emberként kell rá tekintenem, ahogy egyébként is az emlékezetemben volt; emberként, aki ő egyébként is volt, élt és alkotott és járt-kelt a világban… és emberként, ahogyan ő Isten tekintetében és jelenlétében állt.

Ha lehet így mondani, már jóval azelőtt megfogott a Biblia eme vitatott – néha kételkedéssel fogadott, megkérdőjelezett könyve, hogy egyáltalán mit is keres a Bibliában –, szóval már azelőtt kikezdhetetlenül a kedvencem volt, hogy a szöveget példásan és tüzetesen elemezni tudtam volna.

A Prédikátor könyvét akkor olvastam először, amikor jóformán az életem még el sem kezdődött, vagy mondhatni kezdődőben volt, és persze ennyi év távlatából már közvetlenebbül, keserűbben, találóbban érint meg egy-egy meglátása, mert saját bőrömön érezhettem meg mindazt, amiről beszélt. Kamaszként meg voltam győződve, hogy ő értene – értené ennek a formálódóban lévő személyiségnek a kérdéseit, kezdve a lázadástól a szorongásig, értené az első ráébredéseket bizonyos igazságtalanságokra, a visszáságok első tapasztalatait… és értené az első szomorúságokat is, amelyekkel nemhogy akkor, de ma, felnőttebb fejjel, duplaannyi idősen sem tudok néha mit kezdeni.

Néha csak annyi kell, néha csak arra van szükség, hogy józan emberséggel szóljanak hozzánk, vegyenek emberszámba, és osztozzanak, hogy osztozzunk egymás emberségében. Ne absztrakt és szép, de távoli igazságokkal traktáljanak, hanem emberi módon lehessen velünk beszélni és velünk viselkedni. Azzal a finom tapintattal, ahogyan csak egy ember tud egy másikkal viselkedni. Ne nagyítsanak fel, de ne is kisebbítsenek, azaz ne okozzanak kárt, sem így, sem úgy. Olykor még az is megfordult a fejemben, hogy ha nem értjük a Prédikátort – vagy jobban mondva, ha nem merülünk alá a saját határaink és végességünk ismeretébe –, akkor nem érthetjük meg igazán a karácsonyi történetet sem, hogy mit jelent az: megszületni közénk, Gyermekként. Ideje van a születésnek.

És ha őszinte lehetek, talán azért is szeretem a legjobban a Prédikátor könyvét a Bibliából, mert ő volt az, akiről leginkább azt hittem, barátságba kerülhetünk, akiről tényleg az volt az érzésem, szinte itt is lehetne. S ha itt volna, mondana valamit, amit nekem akkor szükséges és építő lehet meghallanom. Akivel szívesen beszélgetnék egy kávézóban, vagy akit érdeklődve hallgatnánk meg többekkel egy író-olvasó találkozón, mondjuk, egy hangulatos könyvesbolt sarkában. A Barát, aki nem kertel. Mély szimpátia ébredt és él bennem azóta is a Prédikátor iránt.

Bár hagyományosan Salamon királyt vélik a Prédikátor alakja mögött, mások kételkednek az ő szerzőségében. Talán a “prédikátor” név, mint idegen eredetű szó miatt létezett bennem mindig is inkább névtelen tanítóként. A története, a személye fogott meg, és az a nyugtalan, mégis különös tárgyilagosság, amely mentén mindig azonnal mély nyugalom száll meg, amit egyetlen “pozitív” motivációs idézet vagy mégoly emelkedett biztatás sem tudott ilyen valós módon belőlem kiváltani.

A Bibliát lapozva, az egymás fölött szaladó-múló lapok sodrásában, ha megpillantom a Prédikátor nevét, bevallom, mindig olyan örömben van részem, mintha egy régi jó ismerősömmel találkoznék. Még az sem bánt különösebben, hogy néha olyan, mintha a Prédikátor nem tudna válaszolni. Figyelem, nézem, a fejezeteket lapozva, fürkészve, vajon a hosszas fontolgatások végén jut-e végül valamire. Átugrik néhány részt a tekintetem. Zavarhatna, meg is ijeszthetne, hogy nem jut semmire, ami bátorít.

És a Prédikátor nem adja meg a választ; nem ő ad választ, mert nem tud választ adni. Hanem rámutat, és azzal együtt ott hagy bennünket Istennél. Mint egy kísérő a sétánkon, aki látja, hogy fontos helyre érkeztünk – és tapintatból hátrébb és egyre hátrébb lép, hallgat velünk együtt, és talán arrébb sétál, hogy magunk legyünk és csak lélegezzünk és pihenjünk, Istennél – a nap alatt.

Üdvözlet hát a Prédikátor világában! Egy újabb év végén, amikor talán ösztönösen is összegzésbe kezdünk, amikor megmérjük dolgainkat, mi mennyi súllyal esett latba.

Tudom jól, hogy a Prédikátor felől karácsonykor, télidőben szokatlanság-számba esik hallani. De talán ideje van – lehet ideje.

Mert talán a tél ösztönösen emlékeztet bennünket az elmúlásra. A Prédikátor sétára hív, az ő világába, ahol józanon szemlélhetjük a dolgokat, miközben a völgyek párát lehelnek a fák köré, és a fehér köd kitakarja fürkésző szemünk elől a messzeséget. Ahogyan a Prédikátor az életet és a tapasztalatait a keze között forgatja, ahogy minden oldalról, mielőtt kibontaná az ajándékot, megvizsgálja... Nem arra hív egyikőnket sem, hogy az év végén vagy az életünk bármely szakaszában is nekikeseredjünk és letaglózva, stagnáltan mi is vele állítsuk: semmi nem ér semmit.

Minden hiábavalóság lenne tehát? Éles, esti kérdés ez – mint ahogyan Babits is feltette híres versében.

Éles, hideg, magányos esti kérdés, a hosszú sötét órák motozó-zavaró kérdése, nyugtalansága. A télidő mindig meghozza ezt. Meghozza, hogy helyrerázzon, megtisztítson bennünket a feleslegestől. Mert “egy a szükséges dolog”, és talán a jobbik részt választjuk majd, mely nem vétetik el tőlünk. (Lk 10:42)