Újra benépesül a Ráday Ház ezen a hétvégén: mintegy százhetven teológus, lelkipásztor és gyülekezeti szolgáló vett részt a Ráday-napok programsorozat csütörtöki tanulmányi napján, melynek napirendjéért idén is Molnár Ambrus, a DRE Lelkésztovábbképző Intézetének vezetője felelt. A nap témáját a Biblia, az élő Ige tekintélye és értelmezési lehetőségei jelölték ki.

„Az alapokat érintően történnek a legerősebb összeütközések mind a kereszténységen belül, mind a társadalomban” – fogalmazott köszöntőjében Molnár Ambrus, aki szervezőként úgy választotta meg mind az előadás, mind a műhelyek témáit és felelőseit, hogy azok a reformátori alapokat és a résztvevők Bibliával való kapcsolatát erősítsék. „Ha erre építkezünk, akkor van jövője az egyházunknak, van jövője a szolgálatunknak, és van jövője a mi életünknek is a halál után. Ettől nagyobb reménységet nem tudunk sem elképzelni, sem hirdetni, de ebbe a reménységbe belekapaszkodhatunk, és reménység szerint ez a mai nap mindenféle alkalmával, áhítatával, plenáris előadásával, műhelymunkáival és az azt követő beszélgetésekkel is ehhez járul hozzá” – zárta köszöntőjét.

Elfogadni az ítéletet
Balog Zoltán dunamelléki püspök áhítatában a napi evangéliumi szakaszból olvasta az alapigét, ugyanakkor visszautalt a megelőző napok szakaszaira Máté evangéliumának 23. fejezetéből. A megkerülhetetlen „hét jajjal” kapcsolatban arra kereste a választ, hogyan szól ez a mában a református szolgálattevők közösségének.

Az egyházvezető gondolkodásra hívta a közösséget arról, hogy mi történt az írástudókkal, a vallási elittel Ezsdrástól, az első írástudótól kezdve Jézus ítéletes szavainak elhangzásáig. „Ha mi, írástudók visszaépítjük azt a rendszert, amit Jézus már lerombolt, akkor azokra, akik a rendszerben, az építményben és struktúrában bíznak, rá fog dőlni a ’templomuk’” – fogalmazott a püspök. „A kimenekedés útja: odamenni Jézushoz, a tanítóhoz, aki elmondja az intézményeinkről, a kulturális és gazdasági teljesítményünkről az ítéletét.”

A tanulmányi napnak azért van létjogosultsága, hogy a továbbvezető utat az egyház, a gyülekezetek vonatkozásában közösen találják meg azok, akikre a szolgálat terhei nehezednek. „Ha épülhet új templom a golgotai keresztnek, az üres sírnak, a feltámadásnak az erejéből, abból, amikor belép Jézus az övéi közé és azt mondja: „Békesség nektek!”, akkor van továbbvezető út az egyház számára. Ha odamegyünk ahhoz a Jézushoz, aki közelebb van hozzánk, mint mi a saját szívünkhöz, akkor van út tovább. El lehet fogadni az ítéletet” – zárta a püspök a tanulmányi napot megalapozó igei szolgálatot.

Az örök élet távlata
Bár a reformáció a folytonos megújulást tűzte zászlajára, egyházunk pedig a liberalizmussal szemben fogalmazza meg küldetését, mégis annak uszályán halad, és fokozatosan távolodik el eredeti küldetésétől. A református keresztyének közössége évszázadokon át egyre inkább elkanyarodott az egyetemes egyház lelki életvitelétől, melynek oka, hogy száműzte imádságos életéből az Isten országát, az örök mennyei világot. Még hitvallásainkból, lelkészeink esküjéből is évtizedeken át hiányzott az örök élet, amely földhözragadtságot, elvilágiasodást eredményezett – hívta fel a figyelmet előadásában dr. Békési Sándor lelkipásztor, teológiai professzor, a budapesti teológia korábbi dékánja.

Öt szeplő és öt gyógymód
Ezeknek a „szekuláris szeplőknek” a nyomai meglátszanak a Bibliához való viszonyunkban és imádságos életünkben is – fejtette ki öt szeplőt és öt gyógymódot nevezve meg. Elsőként komolyan kell vennünk, hogy a Szentírás szent szöveg és nem történelemkönyv – szemben a 18. században kialakult historizmussal, amely eltávolítja a szöveg tartalmát a mindenkori olvasó megélt valóságától, így a bibliai szövegek történeti példatárrá degradálódnak. Csakhogy „a Szentíráson át az Isten országába kap meghívást az olvasó teljes létével az által, Aki szólt és Aki megszólít.” Ezért az igehirdetés sem ragadhat le a bibliai történetben elmondott esemény hosszas történeti hátterének ecsetelésénél, hanem el kell jutnia odáig, hogy megmutassa: a bibliai történet miként biztosít nekünk utat az Isten országába.

Másodszor Békési Sándor arra hívta fel a figyelmet, hogy a bibliaértelmezést ma már egyre szélesebb körben szekuláris tudományként is művelik. Ezzel szemben hangsúlyozta: a bibliai hermeneutika teológiai tudomány. „Míg a történeti kutatásban a kritika alanya a kutató ember, a tárgya pedig a vizsgált szöveg, addig a teológiai értelmezésben a kritika alanya maga az Isten Lelke, tárgya pedig az imádságban és a vele személyes kapcsolatban lévő írásmagyarázó ember.” A teológus ezért sem hiheti, hogy tudományával ő maga birtokolja az isteni kijelentést.

Harmadszor: míg a történeti szemléletben a régebbi szövegeknek van tekintélye az újabbak értelmezésénél, addig a teológiai gondolkodásban a beteljesedés képviseli a tekintélyt, vagyis az ószövetségi ígéreteket a beteljesedés újszövetségi elbeszélései felől magyarázzuk. Negyedszer: a végső tekintély Jézus Krisztus, aki az Ószövetségnek épp úgy magyarázója, mint az apostolok beszédeinek és leveleinek. „A reformátorok ezért mondták, hogy a Szentírás önmagát magyarázza, hiszen mindkét szövetség Krisztusról szól.” A teljes Szentírás értelmezésének kulcsa, hogy Krisztus megtestesült Igeként magáról így tesz bizonyságot: Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam. (Jn. 14:6) A bibliai szövegek igazsága az, amire Krisztus tanít és amire tetteivel és megváltó művével utal. „A bibliai szövegek lelkiségét, mely Isten országába emel föl, az Ő Lelke garantálja. A Szentírás igaz értelmezése ezért mindenkor az egyház imádkozó közösségében mehet végbe, nem az akadémiákon.”

Végül arra is emlékeztetett a professzor, hogy a Szentírás keresztyén értelmezését csak az apostolok tanúságtétele alapján lehet művelni, és nem feledkezhetünk meg az élettapasztalat jelentőségéről sem. „A bibliai szövegek a legnagyobb mélységből is kiemelnek, röpítenek az örök mennyei világ megízlelése felé. A betű megöl, a Lélek megelevenít (vö. 2Kor: 3:6)” – a mindennapi bibliaolvasásnak épp ebben van a lényege.”

Isten nem maradt néma
A tanulmányi nap párhuzamosan zajló műhelybeszélgetésekkel folytatódott, melyek következtetéseit a Somogyi Péter egyházkerületi főjegyző vezette kerekasztal-beszélgetésben osztották meg a hallgatósággal a műhelyvezetők.

Dr. Lovas András Cseri Kálmánra hivatkozva említette, hogy egyházkerületi missziói előadóként az volt a feladata, hogy megpiszkálja a lelkészek lelkiismeretét – ezúttal a misszió mint megsokszorozódás képét vizsgálták közösen. E szerint az evangélium mint mag a gyümölcstermés potenciáljával bír. Középpontja Jézus Krisztus halála és feltámadása; benne van az élet. Ebből fakadóan a megsokszorozódás a dolgok természetes menete, nem rendkívüli. Elhívásunk: hogy mi magunk is meghaljunk és gyümölcsöt teremjünk Krisztust követve.

A Biblia értelmezésének leggyakoribb módszertani hibáiról és annak következményeiről dr. Szabados Ádám vezetett műhelyt, rámutatva: az egyik módszertani hiba, ha nem ismerjük el Isten hatalmát. Kérdésként merült fel, hogy a bibliaértelmezés végcél-e egy lelkipásztor számára, vagy valami, amin keresztül kirajzolódik előttünk Krisztus, és a Szentírás bölccsé tesz bennünket az üdvösségre Őáltala.

A dr. Czentnár Simon vezette műhelyben felvetődött a kérdés, hogy van-e értelme egy szekuláris közegben az apologetikának. A Károli egyetem adjunktusa rámutatott: a magát vallástalannak mondó kultúrában is ott rejtőznek a keresztyén értékek, csak – Chesterton kifejezésével élve – „megháborodva”. A Krisztus bölcsességével szembenálló hatalmasságokat kellene lerombolni – buzdított. „Az egyházba is belép a szekularizáció, ha az Istentől kapott küldetése helyett arra figyel, hogy a társadalmi hasznosságát bizonygassa. Ezért az egyházon belül is szükség van hitvédelemre.”

Bolyki László zenész, igehirdető és lelkigondozó a Biblia szövegének alkalmazása a lelkigondozásban című műhely résztvevőivel arra kereste a választ, hogy miért fordulnak
a keresztény gyülekezetek tagjai az életük kritikus szakaszában inkább pszichológushoz, mentálhigiénés szakemberhez, mint lelkészhez, és mit tehetnek a lelkipásztorok azért, hogy ez a tendencia megforduljon. „Ha az igehallgatók gyakorlati életében nincs elég ige, az legtöbbször azért van, mert az igehirdetésünkben nincs elég gyakorlati élet” – állapította meg az előadó, melyhez a jelen lévő lelkipásztorok is tudtak kapcsolódni.

Marco de Leeuw van Weenen, a Tolnai Református Egyházmegye missziói munkatársa a bibliaolvasási szokások mentén kialakult beszélgetést összegezve állapította meg, hogy a napi és a heti szakasz kétféle ritmust ad egy lelkész életének. A vasárnapi igehirdetéshez sokkal inkább a mélyére kell menni egy-egy igeszakasznak, de a vázlatot a Szentlélek felülírhatja a szószékről – emlékeztetett.

Dr. Literáty Zoltán, a Hittudományi Kar dékánja kiemelte: az írott és a hirdetett Ige kapcsolata akkor tudja döccenők nélkül elérni a célját, ha a tengely középpontjában Krisztus marad – ekkor lehet az igehirdetésben bármilyen utat tengelytörés nélkül bejárni. A prédikálás gyógyító célú folyamat. A 2Tim 2,15 alapján helyesen hasogatni az igét – sebészeti szakszóval – azt jelenti: megfelelően használni a szikét, hogy abból gyógyulás támadjon. Szó esett arról, ki hogyan jut el a textustól a prédikációig, és előkerült a visszajelzés fontossága, amiben közösségi szinten mindannyiunknak fejlődnie kell.

A tanulmányi nap zárásaként imádságban köszönték meg a lelkipásztorok és gyülekezeti szolgálók, hogy Isten nem maradt néma, és könyörögtek azért, hogy ne elvetélt végállomásai legyenek az Isten Igéjének, hanem az felrobbanhasson bennük, így hatva a református gyülekezetekre, egyházkerületünkre.

Jakus Ágnes, Parti Judit
Képek: Füle Tamás