Balog Zoltán a Reformátusok Szárszói Konferenciáján a hivatásetikáról tartott előadást, ezt követően nyilatkozott a Parókia portálnak.

Az előadásában azt mondta, hogy 16. században a magyar diákok útra keltek, hogy tanuljanak Luthertől és Melanchtontól, majd a tudással felvértezve hazajöttek, és református egyházat építettek. Ma kihez fordulhatunk, kitől tanulhatunk?

Egyik legfontosabb örökségünkből, a Bibliából. A krisztusi tanításnak azonban mindig vannak eszközei, és ma is élnek köztünk olyan emberek, akiktől meg lehet tanulni, hogyan lehet érteni és jól képviselni az evangéliumot a 21. században. Fontosnak tartom a keresztyén közösségek szellemi és lelki terét, amelyben közösen tudunk együtt gondolkodni és olyan döntésekre jutni, amelyek a világi életben is támpontokat adnak.

Talán az egyik legnehezebb kérdés, hogyan lehet úgy közös döntésekre jutni, hogy azt mindenki a sajátjának érezze, hiszen annyifélék vagyunk.

Ez habitus és életforma kérdése. Vajon képesek vagyunk-e úgy élni, hogy ne mi legyünk a középpontban, hiszen ez a keresztyén igazságnak a lényege? Amikor az ember úgy tekint a másik emberre, hogy tudja, a saját üdvösségét az Úristen már elrendezte, akkor képes másképp gondolkodni, vitatkozni.  Számos pozitív példát látunk a 16. századtól kezdve, hogyan jutottak el hosszú hónapok küzdelmei után a protestánsok közös döntésekre. Az első zsinatokon gyakran évekig tartott, amíg megtalálták azokat a megfogalmazásokat, amelyekben mindenki benne érezhette magát. A Szentháromság tanítása például mindmáig az egyházak fontos kincse.

Individualista társadalomban élünk, ön mégis arról beszél, hogy ne mi legyünk a középpontban, és ahogyan a reformátusok szárszói konferenciáján kifejtette: az önfelejtés a legnagyobb református erény.

Akiről Jézus Krisztus gondoskodik, az nem magával foglalkozik, hanem a rábízottakkal és a fontos ügyekkel. Bár keresztyén Európáról szoktunk beszélni, senkinek nincsenek illúziói abban a tekintetben, hogy az árral szemben úszunk. A keresztyénség mindenhol erősödik, kivéve Európát. Mi itt, Magyarországon szembefordultunk a korszellemmel, hogy mást ne említsek, munkaszüneti nappá tettük a nagypénteket. Ünneppé csak az emberek, a közösség teheti azt. Ezzel azt is szeretnénk közvetíteni, hogy meg kell szenvedni az eredményekért, a boldogságért, a megváltásért. Ez a látásmód azoknak lehet fontos üzenet, akik már megcsömörlöttek a konzumkultúrától, amely azt hirdeti, hogy csak a pillanatnyi boldogság fontos, mindegy, mi az ára. Persze ez a boldogság úgy köszöntsön be, hogy ne kelljen érte erőfeszítéseket tenni, próbatételeket kiállni.

Európa anyanyelve a kereszténység – mondta Goethe a 18. században. Vajon tudunk még beszélni ezen a nyelven?

Vannak, akik értik és vannak, akik nem. De akik ismerik ezt a nyelvet, azoknak kell ezt másoknak egyre hatékonyabban megtanítaniuk. A nyelvnek egyébként óriási szerepe van, gondoljunk csak arra, hogy Károli Gáspár nemcsak lefordította a Bibliát, hanem a magyar nyelvet is megújította. Nekünk, keresztyéneknek újra és újra meg kell újítani a nyelvünket, és megfogalmazni úgy, hogy a mai ember is megértse.

Az 1943-as szárszói konferencia nagyon meghatározó a találkozók sorában, mert a résztvevők nemzeti sorskérdésekről vitáztak. 2017-ben mi a valódi sorskérdése a magyar nemzetnek?

Elsőként a népesedést említem. Évtizedek óta olyan országban élünk, ahol többen halnak meg, mint ahány gyermek születik. Ezek a számok nemcsak a szomorú statisztikáról szólnak, hanem arról is, hogy akar-e tovább élni egy közösség, igent mond-e az életre. Némi apró javulás látszik, hiszen az elmúlt 4-5 évben jelentősen növekedett a gyermekvállalási kedv, ami azt jelenti, hogy a kevesebb édesanya több gyermeket hozott a világra, mint az előző évtizedben.

Ha már szóba hozta a gyermekvállalást, a napokban nagyon sok szó esik a lombikbébiprogramról. Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke azt mondta, hogy a katolikus egyház elutasítja a mesterséges megtermékenyítés minden formáját. Önnek mi az álláspontja ebben a kérdésben?

Nagyon fontosnak tartom, hogy az egyházak álláspontjai részei lehessenek a közéletnek, még akkor is, ha azokkal netán nem ért mindenki egyet. Van, amiben kormány és én magam is más állásponton vagyunk az egyházakéhoz képest. A lombikbébiprogram kérdésében azt tudom mondani, hogy a kormányzat részéről minden gyermeknek nagyon örülünk, akár természetes úton születik, akár így. Be kell látnunk, hogy megváltozott a világ, hiszen a számok azt mutatják, hogy napjainkban a fiatal párok csaknem húsz százaléka meddő. Őket nem zárhatjuk ki abból a lehetőségből, hogy gyermekük szülessen. Az a véleményem, hogy a lombikbébiprogramot ki kell bővíteni, és egyre több párnak kell megadni a lehetőséget, hogy gyermeke lehessen. Viszont azzal a felelősséggel kell alkalmazni a programot, hogy odafigyelünk az élet védelmére, szabályozni kell, hogy mi legyen a be nem ültetett embriókkal, mert elfogadhatatlan, hogy egy üzleti tevékenység alapjai legyenek.

Orvosok nyilatkozatai szerint hívő párok sokasága vállalja a mesterséges megtermékenyítést, ha természetes úton nem születik gyermekük. Ez azt jelenti, hogy idejétmúlt az egyház tanítása?

Az egyház tanítása nem idejétmúlt, hiszen van örök eleme. Fontos kérdés azonban, hogyan kell ezt képviselni a 21. században, a válasz pedig az, hogy nem lehet úgy, mint századokkal korábban. Az egyházakon belül is viták folynak arról, levezethető-e Szentírásból, hogy miként kezeljük a lombikbébiprogramot.

Ön szerint nem az az etikai kérdés, hogy méhen belül vagy kívül fogan meg a baba. Végül is hogyan lehet egészségesen hozzáállni ehhez a kérdéshez?

Úgy, hogy segítjük és támogatjuk azokat a párokat, akik arra kényszerülnek, hogy ilyen programokban vegyenek részt. Azokat pedig, akik üzletet akarnak mindebből csinálni, szigorúbban kell ellenőrizni, és nem szabad hagyni, hogy az üzleti cél felülírja a gyerekek születését és az élet védelmét.

Talán nem lehet szétválasztani a kettőt, de ha nem politikusként kérdezném, hanem mint református lelkipásztort, akkor is ezen az állásponton lenne?

Egyértelműen igen! Lelkipásztorként magam is kísértem olyan párokat, akik részt vettek lombikbébiprogramban. Lelkileg nagyon megterhelő folyamat ez. Tiszteletreméltó az a kitartás, ahogyan éveken át minden áldozatot meghoznak, hogy kisbabájuk születhessen. Számomra lelki gazdagodást jelentett látni az életigenlésüket.

Fekete Zsuzsa
Képek: Némedi-Varga Dávid /RKK