„Te vetettél, uram, alapot a földnek kezdetben, az ég a te kezed alkotása. Azok elpusztulnak, de te megmaradsz. Mind megavulnak mint a ruha, váltod őket, mint az öltözetet. Ők változnak, de te ugyanaz maradsz, éveidnek soha nincs vége.” (102. zsoltár, 28. vers)

Reggel nyolc órára szépen kisütött a nap. Az iskolába induló csapat levonult, csatatért hagyva maguk után. Miután a reggeli kakaót kikönyörögte tőlem a kisfiam, mielőtt a saját kávémat megittam volna, máris hívott, hogy játsszak vele, építsünk sínpályát a vonatoknak. A földönülés régóta nem a kedvenc és könnyen kivitelezhető tornamutatványom. És ekkor jött a gondolat: mi lenne, ha valóságosan vonatoznánk egyet, itthon hagyva magam mögött a rendetlenséget?

Egy órával később már a vonatállomáson meredtem az előttem lévő rengeteg lépcsőre – ennél még a földönülés is jobb lett volna –, amikor egy fiatalember pont arra jött és megkérhettem arra, hogy együtt vigyük fel a babakocsit. Kedves, vidám fiú volt, határozottan és széles mosollyal kívánt szép napot.

Szeretjük a vonatot, elsiklik a csúnya részletek felett, a távolba lehet révedni, kevés az interakció. Mivel a kisfiam még nem tudja mit jelent az, hogy öt megálló után leszállunk, minden alkalommal, amikor megállt a vonat azt mondta: vége. Azt hiszem, nem szereti, amikor vége a vonatozásnak…

A Velencei-tóra ritkán megyünk, őszintén megvallva, talán mert a család túl válogatós, Balaton-pártiak vagyunk. Éppen ezért lepett meg a régen látott tó látványa. Hírfoszlányokra emlékeztem még nyárról, de nem volt számomra nagy jelentőségük. Hazánk harmadik legnagyobb édes vizű tava nagyon sekély lett. Hatalmas, homokos, iszapos föld tárult elénk. A babakocsit le is tettem, lehetetlen volt tolni. Nádast, kacsákat, hattyúkat, kavicsdobálást ígértem gyermekemnek, de más fogadott. Közelebb mentünk, tócsákat kerülgettünk, és egy-két apró követ a vízbe dobtunk. Ha a nap éltető sugarai nem sütöttek volna, szívszorító lett volna a látvány.

De játszóteret találtunk, csúszdáztunk, mászókáztunk. Eltelt egy kis idő, és újra visszamerészkedtünk a parthoz, mert a távolban hattyúk úsztak a vízen. Élet támadt, kacsák jöttek, és sirályok. A fehér madarak vijjogva köröztek fölöttünk és a közelünkben szálltak le a vízre. Kacagtunk a vízbe lebukó kacsán, akinek így a hátsó lábai az égbe meredtek. Egy csónakon, picit beljebb, horgász készülődött kedves időtöltésére. A hattyúcsalád egyszerre indította be szárnymotorjait, és gyönyörű alakzatban átrepült a tó másik részébe.

A tó él, sokkal inkább, mint az az épületsor, ami már húsz évvel ezelőtt is ugyanígy kongott és sírt az ürességtől. A tó változik, de otthont ad sok élőlénynek. Sokkal inkább, mint az az út melletti, fából készült kanapészobor, amelyik úgy hat, mintha valóságos lenne.

Az életünkben mindig a stabilitásra törekszünk, hogy az, amit szeretünk, ami jó, amit már megszoktunk, az ne változzon. Az életünk stabil keretek között tud jól működni, gondoljuk.

De azt hiszem, másként van, és ezt nem könnyű észrevenni és elfogadni, ahogyan én sem vettem észre először, mennyi kincs van a tóban, még ilyen állapotában is.

Minden elpusztul, minden elavul egyszer, olvashatjuk az idézett Igében. Minden elavul, mint a ruha, amit, ha sokat hordunk, elnyűtt lesz, lyukas, agyonmosott, egy idő után használhatatlan. Egyedül Jézus Krisztus az, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz marad, csak más ruhát vesz fel, amikor már a régi hordhatatlan: összegöngyölíted őket, mint egy palástot, és mint a ruha elváltoznak – írja a Zsidókhoz írt levél 1. fejezetében a szentíró, aki idézi a 102. zsoltárt.  Amit Isten alkot, az mindig újjá tud születni. Amit Ő éltet, az valóságosan él. Az otthona, támasza lehet más életeknek. Minden változik és ez így jó. Csak Krisztus nem, ő az egyetlen, aki nem labilis az életünkben, és Ő mindenre elég nekünk.

Isten mindig ad impulzusokat, csak olykor távolabb kell menni a hétköznapjainktól, hogy észre vegyük. Egy kis kirándulás is olykor elég lehet. Reformátusként abban a szellemi menetben, amiben élünk, kell meglátnunk Isten apró csodáit, kezének nyomait. Mennél inkább figyelem, annál jobban értem majd Krisztust, és minél inkább értem már Krisztust, annál inkább leszek fogékony arra, hogy lássam, Isten mit üzen, hol tart a világ, mire van szükség. Figyelek a világra, a természetre, Isten alkotásaira, hogy értsem Őt, és figyelek Isten Igéjére, hogy értsem azt, amiben élek.

Reformátusként újra és újra nyitottan kell várjuk, hogy a Lélek hová vezet, merre fúj. Jézus vajon milyen új ruhában akar megmutatkozni? Észre tudom venni, ha a régi már nem működik, pedig a kedvenc ruha volt?

Diósdon sokáig voltunk templom nélkül, és most nagyon örülünk annak, hogy végre stabil helyünk van, amit belakhatunk. Megállnánk, elidőznénk, a biztosban megfürödnénk. De a Lélek fúj tovább, és ott a feszültség, hogy Isten mit szeretne. Nem az egyház, vagy ez a templom vagy a gyülekezet lesz az, ahol a végső menedéket találjuk. És nem szabad álstabilitásba hívni másokat sem, csak egyedül Jézus Krisztushoz, hiszen változhat a lelkész, a gyülekezet összetétele, minden.

A kisfiam az állomásokon azt hitte, vége, mert állt a vonat. A reformáció ünnepéhez közeledve ha úgy érezzük, nem haladunk, egy helyben toporgunk és nem növekszünk hitben, mintha megállt volna az életünk egy ponton, higgyük el, Jézus éltet minket, és küldi Lelkét, ha kérjük.

Öröm és izgalom ült ki minden induláskor a fiam arcán: a vonat megy, megy tovább, míg úti céljához nem ér.