Irgalmatlan volt velem valaki. Fájt. Mély sebet ejtett. 

Próbáltam megérteni a viselkedését. Nem sikerült. Aztán következett a legnehezebb időszak, amikor azt gondoltam, hogy megérdemeltem, hogy nem vagyok méltó másra. Majd, amikor már eleget sajnáltam magam és vizsgálgattam őt, megfordítottam a helyzetet: megvizsgáltam önmagam: én irgalmas vagyok-e? Tudok-e irgalommal tekinteni társaimra?

Irgalmasnak lenni nehéz. Hisz annak kell ezt adnom, aki valami miatt rászorul. Bajban van, bűnös, segítségre szorul, hibázott, vétett, esetleg akár bántott engem.  

Annak, akit mindez lehúz, és ott fekszik a porban, megalázva, összetörve. 

Ahhoz, hogy le tudjak hajolni hozzá, meg kell állnom. Reá kell tekintenem, magamat félretennem. 

Úgy, ahogy az irgalmas samaritánusról szóló történetben olvashatjuk. Az az ember, ott az úton, ugyanúgy feküdt akkor is, amikor a pap és a lévita haladt el mellette, mint akkor, amikor a samaritánus. Nem jajgatott hangosabban, nem lett szánalomraméltóbb, nem érdemelte meg jobban az irgalmat. Ő csak feküdt a porban, összeverve, megalázva. Ugyanazt látta mindhárom ember. Kettő továbbment, a harmadik megállt.

A döntés mindig azé, aki az irgalmat adja. Minden ilyen esetben találhatok mentséget, kifogást, hogy miért nem állok meg, és minden ilyen esetben tekinthetek Jézusra, és megállhatok. 

Én magam gyakran szorulok irgalomra. Gyakran hibázok, és az is előfordul, hogy a porban fekszem összetörten.

Isten kegyelmes és irgalmas. Minden reggel tapasztalhatom ezt, amikor felébredek. Elsősorban az Ő irgalmára van szükségem minden nap. Be kell látnom ezt és el kell fogadnom, hogy adni tudjak belőle. Ennyi kell ahhoz, hogy irgalmas tudjak lenni. Hogy szívből, Jézusból tudjak odafordulni a társaimhoz. Hogy félretegyem a félelmeim, haragom, önmagam, az emberi logikám. Mindazt, ami azt mondaná, hogy az a másik megérdemelte, nincs közöm hozzá, nem tehetek róla, hogy ilyen helyzetbe került, majd segít neki valaki más... Félretegyem a szeretetéhségem, kisebbségi érzésem, tehetetlenségem, erőtlenségem. Mindazt, ami engem állít a középpontba. Az igazi irgalomban mindig van valami krisztusi.

Mindezzel persze nem kell közösséget vállalnom a bűnével, nem tudok helyette bűnvallást tenni, nem kell mellé feküdnöm a porba, hanem fel kell emelnem őt irgalommal, szeretettel, és Jézusra kell irányítanom a tekintetét. Ő fogja őt a porból lemosdatni, ő fog új ruhát adni rá, újra és újra, valahányszor elesett. Én pedig vele örülhetek, mert tudom, hogy „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak." (Máté evangéliuma 5. rész, 7. vers)

Megdöbbentő belegondolni, hogy Isten mit kér cserébe az irgalmáért, kegyelméért. Olyan feltételeket szab, aminek tulajdonképpen Ő már megfizette az árát, mi, emberek pedig egy kis irgalomért cserébe sokszor ennél többet kérünk a másiktól. Pedig irgalmat adni és kapni jó. Szükségünk van arra is, hogy adjuk, és szükségünk van egymás irgalmára is.

Irgalmatlan volt velem valaki. Nehezen, lassan, sok könnycsepp árán, Jézusba kapaszkodva, az egyik kedvenc igémet ismételgetve tudtam csak felállni, és hagyni, hogy Jézus leporoljon, bekötözzön, tiszta ruhát adjon rám.

„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében." (Korinthusiakhoz írt második levél 12. rész, 9. vers) 

Képek: Hegedűs Gyöngyi