Bibliaismeret, etikai felelősség, szakmai igényesség, alázat és emberszeretet jellemzi az egyházi médiamunkást Osztovits Ágnes szerint. Tanítványai az egyházi és a világi médiában is helytállnak, ám tapasztalata szerint egyre kevesebben jelentkeznek egyházi sajtóorgánumokhoz a kommunikáció szak elvégzése után.
„Az alapvető problémát abban látom, hogy sem a katolikus, sem a református egyetemre nincs felvételi vizsga, általában még csak felvételi beszélgetés sincsen. Nagyon sokan jobb híján jönnek az egyházi egyetemekre: nem vették föl őket az ELTE-re, akkor elmennek a Pázmányra vagy a Károlira, mert azért Budapesten vagy környékén szeretnének maradni. Ha megkérdezem a végzős kommunikációs szakosokat, hol szeretnének dolgozni, mindent megjelölnek, csak nem a katolikus médiát. Míg korábban voltak, akik elhelyezkedtek egyházi hetilapnál vagy rádiónál, ma már alig találni jelentkezőt. A fiatalok nem találják elég trendinek az egyházi médiát. Úgy érzik, túlságosan megköti a kezüket és nem is fizet annyit, amennyit egy világi orgánum."

Lelki alap
A kényszerválasztás nemcsak kényszeredett szakembereket szül, de az egyház iránti elköteleződés sem fejlődik ki három-öt év alatt – állítja a szakember. „Mi a Pázmányon azt gondoltuk, lehet pótolni a vallási képzés teljes hiányát. Valaki nyugodtan jöhet ateistaként vagy még annyi bibliaismerettel sem rendelkezve, mint egy átlag középiskolás. Ezt a hiányosságot félév Ószövetség-, félév Újszövetség-oktatás pótolná. Csakhogy ennyi idő nem elég arra, hogy valaki el is igazodjon a Bibliában. Hiába tanítja kiváló ember ezeket a tárgyakat, az akkor is kötelező tantárgy marad, amelynek az anyagát elfelejtik. A vallásos neveltetés vagy a rendszeres templomba járás adhat csak valódi lelki alapot a munkához is."

Gátlás és felszabadultság
Egyházi háttérrel rendelkező műhelyben felkészülni az újságírói pályára azonban számos előnnyel is jár. Osztovits Ágnes arról mesél, hogy sok hallgatója kereskedelmi televíziónál dolgozik – nekik is sikerült a szakmaetikai alapelveket megnyugtatóan átadnia. „Pontosan tudják, hogy lopni nem szabad. Még másnak a témáját sem szabad lenyúlni, meg kell az illetővel beszélni. Bizonyos etikai kérdésekben talán megbízhatóbb eligazítást adnak az egyházi egyetemek, a követelményeinkkel kétségkívül némi gátlást is oltunk a fiatalokba. Ez nem mindig jó, mert ebben a szakmában a felszabadultság és a törekvés nagyon sokat jelent. De azért nagyon sokszor elmondom, hogy százszor gondold meg, amit leírsz, mert azért te felelős vagy, és az nem felejtődik el. Talán nem is olyan rossz, ha kialakulnak ezek a gátlások ebben a gátlástalan világban."

A piros vonalak
Osztovits Ágnes tanítványai szerint a legszigorúbb és legkedveltebb tanárok egyike. Elismeri, hogy szándékosan iskolás módszerekkel tanít. „Sokkal több írásgyakorlat van a Pázmányon, mint a többi egyetemen. A hallgatóknak legalább az első két évfolyamban meg kell küzdeniük azért, hogy érdemjegyet kapjanak és továbbléphessenek. Egy régi tanítványom mesélte, hogy az egész képzésből arra emlékszik a legjobban, hogy pirossal aláhúztam, amit nem szabad. Azokat sose követte el többet."

Írni csak megjelenésre lehet
Az újságíró-szövetség tanácskozásán felvetődött a kommunikáció szakokkal egyidős kérdés: újságírást inkább egyetemen vagy műhelyekben – vagyis szerkesztőségekben – érdemes-e tanulni.
Osztovits Ágnes a műhelyek mellett érvelt. „Valamihez értenie kell az újságírónak, legyen diplomája, azután a szakmai fogásokat egy alapos tanfolyamon el lehet sajátítani. Valljuk be, hogy az újságírást leginkább a szerkesztőségekben lehet megtanulni. Mindig azt szoktam mondani a hallgatóimnak, hogy papírt, ceruzát elő, itt egy hír, ehhez kell kommentárt írni. Legyen tizenöt sor, 260 leütés vagy 3500 leütés, aztán beszedem. Élesre próbálom venni a helyzetet, persze mégsem az: tudja, hogy nem fog másnap megjelenni. Amikor viszont ott van a szerkesztőségben, akkor úgy ír, hogy az megjelenik."

Hűség, hitelesség, alázat
A jó újságíró alázatos – tartja Osztovits Ágnes. „Az a baj a mai újságírásban, hogy a jelöltek nem járják be a szakmai ranglétrát. Nincs az, hogy először gyakornok vagyok, most még csak kishíreket írhatok, aztán jöhetnek a nagyobb anyagok. Mindenki rögtön publicisztikát meg egész oldalas anyagot akar írni, amikor még nem képes rá, mert a kontroll nem elég erős. Régen, amikor a Magyar Nemzet szerkesztőségébe bementem, még élt Pethő Tibor és Ruffy Péter. Már nem voltam olyan fiatal, amikor Pethő Tibor odajött, és azt mondta, na, ehhez gratulálok, mert ez olyan volt. Akkor én két napig a mennyekben jártam. De most bezzeg mondhatom valamelyik kollégának, hogy na, ügyes voltál, gratulálok, megvonja a vállát: természetes, hogy én ügyes vagyok."

Az egyházi sajtó megújítása állandó program a katolikus médiában is – számolt be Osztovits Ágnes. „Egyszerre kell hitelesnek lennünk, hűnek lennünk az egyház tanításához, megfelelni a vezetőinknek, és közben írni, amit gondolunk. Ez nagyon nehéz. Alázatot igényel az újságírótól és türelmet a fenntartótól, hiszen nem rögtön jönnek az eredmények. Nagy szükség van jó katolikus lapra vagy református portálra, amit szívesen olvasnak az emberek. Annyi rossz sajtótermék van, az olvasók vágynak rá, hogy megpihenjenek valahol. Talán a legfontosabb a témaválasztás szempontjából, hogy hiteles embereket találjunk, akik különösebb pátosz nélkül vallanak a nehézségek mellett arról is, hogy mégis csinálni kell, és jól kell csinálni. A világi sajtó gyakran az egyedi esetet fölfújja országos méretűvé, amiben a botrány az izgalmas. Az egyházi sajtóban viszont inkább arról van szó, hogy együtt élünk mondjuk egy problémával – próbáljunk rá megoldást találni."

Kritizálni lehet?
A világi médiában elterjedt nézet, hogy az újságíró a társadalom őrkutyája. Ő az, aki figyeli és szóvá teszi a társadalmi igazságtalanságokat, elszámoltatja a közszereplőket az általuk tett korábbi kijelentések alapján. Emiatt a médiát sokan a negyedik hatalmi ágként tartják számon. Az egyházi sajtó köreiben kérdés, mennyire töltheti be ezt a funkciót a keresztyén újságíró.
„Vannak visszatetsző esetek, amelyekről nem lehet nem szólni, de az egyházi sajtó célja nem a botránykeltés. Újságírók sokszor vagyunk igazságtalanok, nem nézünk igazán a dolgok mélyére. A rosszat sokkal hamarabb észrevesszük, mint a jót. Film-, színház- vagy könyvkritikát is sokkal hamarabb tudunk egy rossz könyvről vagy előadásról írni, mint egy jóról. Pedig sok jó ember, alkotás, kezdeményezés van, közülük feladatunk kiemelni az igazán jókat. Végső soron persze mindenről kellene beszélni, de csakis emberszeretettel."

Fönt az ég és lent a föld
Világi és egyházi média leginkább az emberképben különbözhet Osztovits Ágnes szerint. „Ha abból indulunk ki, hogy minden ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, akkor mindenkiben látni kell a jót is, nem csak azt, ami visszataszító és szörnyű. Az emberi méltóságot megsérteni pedig semmilyen esetben sem szabad. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet bírálni vagy hogy széppé és jóvá kéne hazudni a világot, és azt bizonygatni, hogy az egyházban csupa jó ember van. Viszont valakinek a személyiségét aláásni, megtiporni nem keresztyéni magatartás. Ha abban a dimenzióban el tudjuk helyezni a dolgokat, hogy az ég van fönt és a föld van lent, újságíróként is tudni fogjuk a helyünket, és nem tévelygünk."

Jakus Ágnes 

Kép: Marosi Nagy Lajos

Kapcsolódó cikkünk:

Új média – jobb média?
Az egyetemeken hosszú időn át csak büfészaknak csúfolt, államilag támogatott kommunikáció- és médiatudomány képzés átalakítása-megszüntetése idén ismét terítékre került. Eközben valamennyi médiafogyasztó tapasztalja a hiányosságokat, míg szakmabeliek arra panaszkodnak: napjaink újságírása, televíziózása és rádiózása meg sem közelíti a nagy öregekéit. Nemrégiben tartott médiaműhelyében a Protestáns Újságírók Szövetsége (Prúsz) arra kereste a választ, valóban indokolt-e a médiaképzés korlátozása, és a létszámcsökkentésen túl hogyan lehetne minőségibbé tenni a kommunikációs képzést hazánkban.