Egy lépéssel előrébb
Könyvének célja, hogy segítsen az olvasónak szembenézni saját múltjával, elégedett lehessen a jelenével és szárnyra kelve indulhasson a jövő felé – mondta Tapolyai Emőke, a Harmat Kiadó Family Klubjának vendége könyve közelmúltbeli bemutatóján.
„Az emberiség legnagyobb küzdelme a bizonytalanság – ez az egyik legnehezebben elviselhető tényező. Sokan nem találjuk az utat a reményhez. Nekem is az a legnagyobb kihívás. Ismerem a múltam, a jelenem pedig itt van, vagyis mindkettő megfogható, stabil, de ki tudhatná, mi lesz, mondjuk, két év múlva. A reménytelenség az életünk minden területén jelentkezhet: a társkeresésben, a házassági konfliktusainkban, a gyermekáldást vagy a karrierünket illetően.”

Kilépés az örvényből
Ezt a könyvet elsősorban saját magának írta – ismerte el. „Problémameglátó ember vagyok, emiatt néha túlzottan kritikus is, ez pedig elégedetlenséget, fájdalmat, keserűséget szül. Mint egy örvény, elkap ez az áradat, amely egyre gyorsabban ránt magával: egyre ingerültebbé és depressziósabbá tesz. Emiatt egyre kevésbé látok tisztán, míg végül elszakadok a valóságtól. Amikor felkelek, az a vágyam, hogy ma ne kerüljek bele ebbe az örvénybe. Reggelente a zuhany, a kávé megivásának a csendje, és az, hogy Igével kezdem a napot, segít, hogy ne a külső körülmények határozzanak meg, hanem én döntsem el, miként akarom azt a napot megélni.”

Vélt vagy valós űr
Egyre több mindent birtokolunk, mégis elégedetlenebbek vagyunk, vajon miért? – kérdezte Hamar Dávid lelkész a könyv szerzőjét. „Ahhoz, hogy vágyat ébresszenek bennünk bármi iránt, előbb űrt kell kelteni. Kérdés, hogy amikor vágyakozom, valóságos vagy rám tukmált hiányérzetről van-e szó. Úgy szoktam eldönteni, hogy megvizsgálom, az, amivel töltöm magam, milyen hatással van rám. Tényleg szükség volt arra a péksüteményre vagy jobb lett volna időt szánni a főzésre és egy egészséges ebéd elfogyasztására? Fontos volt a hétvégémet a Facebookon lógva tölteni vagy tehettem volna hasznosabbat is?”

Elégedettség
Akkor vagyunk elégedetlenek, amikor arra nézünk, mi az, amink nincs – fejtegette a szakember. „Az elégedettség független a körülményeimtől, saját magam és mások elvárásaitól. A tökéletesség népbetegség, nagy csapda – ilyen soha nem lesz a földi életben. A folytonos elégedetlenségnek az az üzenete, hogy soha nem leszel boldog. Ezt adjuk át a gyerekeinknek is, pedig magunk sem gondoljuk komolyan, hogy akkor lesznek boldogok, ha tökéletesek. Egyébként is: úgy tökéletesek, ahogy vannak.”

Problémamegoldók
Gyermekeinkből akkor lesznek elégedett felnőttek, ha mi magunk azok vagyunk – fejtegette a szakember, aki maga is ötgyermekes édesanya. „Problémamegoldó alkatként nekem az jelent kihívást, hogy szerintem mindig igazam van, és mindig jobban látom a helyzetet, mint bárki más. A gyerekeim így azt fogják hinni, hogy elégedetlen vagyok az életünkkel, a körülményeinkkel és még velük is. Ez hihetetlen nyomás rajtuk, pedig én csak egy problémát akartam megoldani. Ezek után ők is azt fogják keresni, kivel legyenek elégedetlen, ki, mi a hibás. A társadalom nyolcvan százaléka szintén problémamegoldó típus. Nekünk azt kell megtanulnunk, hogy ahol az én képességeim véget érnek, ott kezdődnek a csodák. Ha egyszer merném azt mondani: Istenem, mit kezdenél a hetven százalékommal, Ő azt felelné: add ide, én hozzáteszek harmincat, és még többet is.”

Odatelepedni
A tudat, hogy Isten a pusztában, a viharban, a próbatételekben, a sötétségben mindig ott van, hihetetlen erőforrás a jövőre nézve – mondta a hívő pszichológus. „Talán a legnagyobb hiba, amit elkövetünk hívőként, hogy úgy tudunk erről gondolkodni, mint egy vasárnapi szlogen. Pedig, ha egyszer mernénk leülni Jézus lábaihoz, utána alig várnánk, hogy visszaülhessünk. De nem merünk, csak átfutunk az Istennel való kapcsolódáson – így futunk át az emberi kapcsolatainkon is: házasságon, gyermeknevelésen –, mert ami van, nem elég, tökéletesíteni kell magunkat.”

A legnagyobb ajándék
Tapolyai Emőke könyve tükröt tart, szembesít.
„Olyan világban élünk, ahol arra szocializálódunk, hogy ne sértsük egymás érzékenységét. Ez a könyv viszont olyan, mint egy kő, amit bedobtunk a vízbe” – mutatott rá Hamar Dávid. A szerző azt mondta, azért nem csomagolta be üzenetét, mert fegyelmezetlen, indulatai könnyen elragadják, másrészt jobban fél Istentől, mint az emberektől. „Az az igazán bátor ember, aki fordítva tesz. A világmindenség Uráról, alkotójáról, teremtőjéről van szó, aki az életét adta értem, aki feltámadt, aki elhívott engem, hogy vegyek részt a gyógyításban, segítsek embereknek. Egyszer majd megkérdezi, mit kezdtem azokkal, akiket rám bízott, azokkal, akik bíztak bennem, hozzám fordultak, tőlem kérték az igazságot. A tapintat olyan, mint a franciasaláta, jó nagy köret, de minden elveszti benne az eredetiségét. Az emberek eredetisége az egyik legnagyobb ajándék, amit Istentől kaptak. Az emberek vágynak erre, minél erősebb a nyomás, annál inkább. Eredetinek lenni ugyanis azt jelenti: szabadnak lenni. Mindannyiunkon ott van Isten ujjlenyomata, és amikor azt mondjuk, mind egyformák vagyunk, ezzel a ténnyel akarunk vitatkozni. Csakhogy egy idő után a lélek sikolya hangosabb lesz, mint bármilyen beilleszkedés feletti taps.”

Nem a gyerek mondta
Nem titkolta azonban azt sem, hogy az Istennel való kapcsolatban is felütheti fejét a reménytelenség. „Sokszor megkérdőjeleztem Isten előtt állva, hogy valóban velem van-e. Hol van, miért hallgat? Próbáltam hűséges lenni, most mégis elhagyott? Volt idő, amikor azt mondtam, hagyjuk egymást egy kicsit békén. Míg egy nap odajött hozzám Emese lányom, rám nézett, és azt mondta: Édesanya, mikor imádkozunk megint úgy, mint régen? Mintha azt mondta volna: én még emlékszem, milyen ott lenni Jézus lábainál. Visszamegyünk? Akkor tudtam, hogy most Isten szólított meg.”

Harmóniában
Hogyan tehetjük harmóniába a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket? – adódik a kérdés mindezek után. Tapolyai Emőke könyvében azt próbálja elmondani, hogy ha számba vesszük, Isten miként volt jelen a múltunkban, milyen erőforrásaink voltak és mit sikerült megvalósítanunk, akkor muníciót gyűjtünk a jövőre nézve. „Ugyanígy, a jelenre nézve azt mondhatom, hogy látom az ujjlenyomataid, érzékelem a jelenléted, és jól van a lelkem. Nem tökéletesen, de jól. Fájdalmak, küzdelmek, próbák között is. Ha hálás vagyok a múltamért, és elégedett vagyok a jelenemmel, akkor a jövőre nézve azt tudom mondani: hű az Isten, ő lesz velem, aki most is itt van, és mindig is itt volt. És ahogy arról a Biblia tanúságot tesz, Isten ígérete, hogy egyszer majd én leszek ott vele. Ez a remény.”

Képek: Gál Efraim