Most nem az egyetemi adjunktust kérdezem, hanem a hívő embert: mit jelent számodra a dicsőítés, hogyan került be egyáltalán a családi életetekbe?

Mondok először egy definíciót, mert sokan már a dicsőítés szót meghallva lelki védőfalat emelnek maguk köré, hiszen egyenlő számukra az egyházi keretek közt megvalósuló könnyűzenei programmal. Ezzel szemben számomra az Úristen dicsőítése életünk értelme és célja, ennek egy része, hogy zenével és énekkel dicsérjük Őt.

Nem hívő családban nőttem föl, viszont a férjem nagyszülei a Magyarországi Református Egyház karizmatikus megújulásának kulcs emberei voltak (Szabó Imre sárbogárdi lelkipásztor és felesége, Szabó Éva – a szerk.). Ők még zsoltározással és a Hallelujah evangéliumi énekeskönyv dicséreteivel fordultak Isten felé, ebben a családban találkoztam ennek a jó ízével.

Az egyházi énekek persze részei voltak az életemnek már korábban. Jártunk ifire, cserkészetre, ahol természetesen énekeltünk lelki énekeket is. Egy idő után viszont azt kezdtem keresni, hogy Isten imádata hogyan tudná megtalálni a méltó helyét az életemben.

Megtapasztaltam, hogy különbség van aközött, hogy egy közösség pusztán egyházi éneket énekel vagy énekkel dicsőíti Istent.

Az éneklést meghatározhatja a hagyomány: ez keretezi az alkalmainkat, megszabott rendet és közösségi élményt ad. Ezek mindegyike nagyon fontos, hiszen jelentősége van annak, hogy közös énekléssel egymásra hangolódunk, ahogy annak is, hogy énekkel kezdünk, énekkel zárunk egy alkalmat, ezzel kiemeljük az előtte és utána zajló történések közül.
Amikor viszont az éneklésemmel Isten hatalma, nagysága felé fordulok, az egy belső odaszánást jelent. Jelen vagyok Isten számára, nem arra koncentrálok, hogy helyén legyen a szöveg és dallam, pedig ugyanazt az éneket és akár ugyanazokkal a hangszerekkel vagy ugyanabban a stílusban éneklem.

Ezek szerint a szívbeli hozzáálláson dől el, hogy mi dicsőíti Istent?

Ez minden más tevékenységünkre is igaz. Az életünket élhetjük horizontális szinten, de egyes területeit tudatosan Isten felé fordítva megélhetjük, hogy dicsőítéssé lesznek.

Jelen voltatok a Sófár református dicsőítő iskola születésénél, de hogy kezdtetek bele egyáltalán a dicsőítő zenébe?

A rendszerváltás utáni évtizedben minden fiatal gitárt fogott, akinek valamilyen zenei tudása volt, a legtöbb ifi csoport zenekart alakított, a miénket Talitha Kúmi!-nak hívták. Ebben főként a felfedezés öröme vezetett: szabad összejárni, zenélni, lehet izgalmas utakat keresni. De akkor is megéltük, hogy egész mást jelent dalokat írni és előadni őket, minthogy dalok születnek az Istennel való kapcsolatunkból, melyeket a közösségünk képes megszólaltatni és ezáltal Istenhez vezetni másokat.
Olyanok voltunk, mint egy gimis garázszenekar, de megéltük annak a megajándékozottságát, hogy Jézus a sztár, rá tudunk mutatni azzal az alázattal, hogy őérte és őneki éneklünk.
Nem koncertezni akartunk dicsőítő zenekarként, az volt a cél, hogy vezessük a közösséget Isten imádatában, valahogy így született a sógorom, Szabó András és két lelkész barátja, Thoma László és Kiss Sámson Endre kezdeményezésére a Sófár is, amibe mi is hamar bekapcsolódtunk a férjemmel.

Miután összeházasodtunk, házaspárként is megtaláltuk az életünkben a dicsőítés formáit. Mindketten játszunk hangszeren, sokszor ültünk le próbálni vasárnap délután, ebből rendszerint zenés imádság lett. A közös muzsikálást eleve átjárta, hogy nem a megpihenésért vagy a magunk örömére tesszük, hanem azért, mert Isten felé fordít, ez az övé, és mi is az övéi vagyunk.
Megéltük annak a titkát házaspárként, hogy Istent dicsőítve több lesz a zene, de több lesz a mi közösségünk is, hogy oda tudunk fordulni Isten felé és megerősödni a hármas kötelékben.

A gyerekeitek születésével ez hogyan változott?

Teljesen természetesen alakult ki az esti liturgia, amelynek kezdetektől része volt az ének, a közös imádság. Persze, ahogy felnőttek a gyerekeink, ahogy a meseolvasás, úgy a gyermekágy mellett elmondott mindennapi közös imádság is kikopott az estékből, de a mai napig jelen van a családunkban a zenés dicsőítés, amiben azt is kifejezzük, hogy a mi családunk Istené.

Nagyon jó, amikor megszületik, megtörténik ez az egység, de tudom, hogy a legtöbb családban ott lehetnek azok a feszültségek, hogy nem mindenki akar Istenhez fordulni. Lehet ez azért, mert nem hívő a házastárs, vagy azért, mert az egyik gyermek úgy döntött, hogy külön utakra indul és éppen eltávolodott Istentől, de előfordulhat az is, valaki megkeseredett és nem gyógyul a hite, nem gyógyul az Isten-kapcsolata.
Az is nagy kérdés ilyenkor, hogy a dicsőítés elvárás, vagy pedig szabad tér, ahol Isten felé fordítjuk az életünket. Ha elvárás, akkor a családban kötelező programponttá válik és elveszti azt a lehetőséget, hogy ez egy út, amelyen járva Isten nagyságához és szentségéhez kerülhetünk közelebb.

Mit lehet tenni, amikor feszültség van?

Érdemes szerintem nagyon őszintén beszélni róla. A mi családunkban is megjelent, hogy ha nem hívő vendégünk érkezik, akkor miért kell erőltetni a „jézusozást”?! Miért imádkozunk mindenki előtt, ha étterembe megyünk? Fontos kibeszélni, hogy ki hogyan gondolkodik erről, de elsődlegesen a szülők felelősek a család kegyességéért és hitéletéért. Ők határozzák meg, hogy mi az a keret, amit mindenképp meg szeretnének élni.
Megkereshetjük, hogy a mi családunkban, a mostani életkorban, felállásban, összetételben mi az az imádság, mi az az együttlét, amelyben kevésbé kérünk olyat valamelyik családtagtól, ami neki nagyon nem komfortos.
Szerintem ezt meg lehet találni. Az éttermi példával élve: el tudom fogadni, ha a gyermekem azt kéri, hogy imádkozzon mindenki magában inkább az étkezés előtt. Ez a megadott szabadság is közelebb viheti Istenhez.

Merthogy Istentől is ezt a szabadságot kaptuk. Talán ez a legizgalmasabb, hogy Isten nem kényszerít minket soha arra, hogy dicsőítsük Őt. Ez egy szabad tér, bekapcsolódhatunk az angyalokkal a Szentháromság Isten magasztalásába.

Nem leszünk kevésbé jó keresztények, hogyha a szabadság és a türelem megjelenik a családunkban. 

Most már felnőtt gyermekeitek vannak. Mit látsz rajtuk? Mit vittek tovább?

Mindhárom gyermekünk részese volt nagy, egyházi dicsőítéseknek, amelyeket úgy láttam, ott és akkor, életük abban a szakaszában hitelesen éltek meg. De van olyan gyerekünk, aki arra jutott, hogy mivel van a zenés dicsőítésnek olyan formája, ami szerinte pszichésen manipulál, ezért távolságot tart és jelenleg inkább kérdései vannak még az egyházzal, a Bibliával kapcsolatban is; és azt vizsgálja, egyáltalán mi hiteles és mi nem az. Olyan kérdéseket tesz föl, amelyek nagyon jó szempontokat adnak arra, hogy én magam is átgondoljam a szolgálatomat. Van olyan gyermekünk, aki szívesen eljön istentiszteletre, de a tiszta, nyílt tanítást szereti és a veretesebb egyházi énekeinket. És van olyan gyermekünk is, akinek a hitéletében a mai napig meghatározó a könnyűzenei dicsőítés.

Az érzelmi manipuláció nagyon érdekes kérdés. A könnyűzenei dicsőítés vádolható azzal, hogy ott tulajdonképpen csak tömegpszichózis történik. Ezt hogyan lehet jól kezelni, vagy hogyan lehet ehhez jól közelíteni?

Nagyon sok múlik a dicsőítés vezetésén, de ez igaz a családon belül is a legkülönfélébb kegyességi megnyilvánulásokra. Ha arra használom a dicsőítő énekeket vagy akár az asztali imádságot, hogy én a családomra hassak, akkor imádság helyett tanító jellegű beszédeket mondok.
Mindegy, hogy dicsőítésről van szó, imádságról, családi áhítatról, ha azzal konkrétan el akarok érni valamit, és ez rejtett célom, akkor az manipuláció.

Ez a családi asztalra és a háromezer fős dicsőítő alkalomra egyaránt igaz lehet. Ha az a célja, hogy én sok embert meggyőzzek arról, hogy jó ide tartozni és ezt szeresse, akkor ez manipuláció.
A jó dicsőítésvezető láthatatlan, de szerintem a jó orgonista is. A láthatatlanság elvének kellene érvényesülnie a családban is: akkor találjuk meg közösen a dicsőítés útjait, amikor úgy tudunk Isten felé fordulni, hogyha az, aki kezdeményezte, nem fontos. Nem az a kérdés, hogy hogyan kezdődött, hanem hogy együtt rátalálunk Isten magasztalására.

Sokszor a gyermekünk mondott egy olyan mondatot vagy imádságot, vagy hívott be egy énekbe, hogy az tette a megélt közösséget dicsőítéssé. Akkor átéltük, hogy nem arról van szó, hogy mi vezetjük a családban a dicsőítést, hanem sokkal inkább arról, hogy megvannak Isten dicsőítésének a minősített alkalmai a családunkban, amiért mi csak hálásak lehetünk.

Portré: Füle Tamás

Fotó: Családi archívum