Már gyerekként elhívott
Gyerekkorom óta úgy éreztem, más vagyok, mint a többi ember: már óvodában is inkább magamban rajzoltam, míg a többiek egymással játszottak. Zárkózott természetem iskolába kerülve kezdett zavarni, hibaként éltem meg, ami hátráltat az élet különböző területein, és fokozatosan kisebbrendűségi érzés alakult ki bennem. Úgy éreztem, nem vagyok méltó a társaim figyelmére – ennek köszönhetően a gimnázium éveit elmagányosodva töltöttem: mindennap egyedül álltam a falnál a telefonomat nyomkodva, és egy szót sem váltottam a többiekkel. Kínzott a meg nem értettség és vágytam barátokra, de gúzsba kötött ez a gát.

Az írásba menekültem, ami szenvedélyemmé vált: novellákat írtam és több online magazint, blogot is szerkesztettem, a cikkeimmel pedig sikert élhettem meg. Úgy véltem, Isten ajándéka ez a talentum.

Bár éreztem gondviselését, a hitemet akkor még nem gyakoroltam rendszeresen. Nővéremmel jártunk hittanra, alkalmanként istentiszteleteken is részt vettünk, ő konfirmált is. Tizenhárom éves koromban nekem is aktuálissá vált ez a kérdés, azonban egyáltalán nem volt hozzá kedvem. Akkor kezdtem a gimnáziumot, délután gyógytornára is kellett járnom, így azt éreztem, csak egy újabb púp lenne a hátamon az ificsoport. A szüleim és a nővérem hiába mondogatták, nem tudtak meggyőzni, később pedig szépen elsikkadt a téma.

Majdnem két évtizedig nem is került elő. A család beletörődött, hogy nekem ez a lépés kimarad az életemből, én pedig az egyetemmel, majd az álláskereséssel kezdtem foglalkozni.

Meggyógyított
A magányosság után igazi felszabadulást hozott az egyetem, amikor igaz barátokra leltem. Életem egyik legjobb szakasza kezdődött akkor.

Egy betegség azonban nemsokára újra bura alá vont. Szorongásaim, önértékelési problémáim felerősödtek, negyven kilóra fogytam, kerültem az embereket, és kényszeres gondolatok gyötörtek. A szép évek után a legsötétebbek érkeztek el. Mintha egy gonosz erő, ami mindig próbálta elhitetni, hogy értéktelen vagyok, most teljhatalomhoz jutott volna felettem. Azonban Isten szeretete áttört a vastag falakon: ekkor született a keresztlányom és ekkor ismertem meg az értékrendemmel teljesen azonos Képmás magazint, ahová elkezdhettem publikálni.

Valóra vált a gyerekkori álmom, a szorongások, a kényszerek azonban még egy darabig kísértek. Huszonkilenc évesen döntöttem el, hogy ez nem mehet így tovább. Nemsokára betöltöm a harmincat, párkapcsolatra vágyom, és szeretnék jelen lenni a keresztlányom, a szeretteim életében, de a beteges gondolatok mindenkitől eltávolítanak. Amikor megszületett az elhatározás, egy önvallomás írásába kezdtem. Gondolataim áramlani kezdtek, mintha egy külső erő hajtaná azokat. Úgy hiszem, Isten volt az, Ő hívott az érzéseim megosztására – és ki a bura alól az életbe.

Apró lépésekkel indultam
Abban, hogy megtegyem Isten felé az első lépést, több tényező is közrejátszott. Az egyik, hogy nővérem kislányának én lettem a keresztanyja. Ha idősebb lesz, akkor szeretném vezetni ezen az úton, ehhez azonban arra van szükség, hogy az én hitem is biztos lábakon álljon.

Annak is hatása volt rám, hogy egy keresztény értékeken alapuló magazinnál dolgozom, a munkatársaim életében fontos szerepet tölt be a hit. Szerettem volna hozzájuk ebben is kapcsolódni, de még sokáig nem éreztem magaménak a témát. Aztán egyik kolléganőm elhívott a Budai Református Gyülekezet olvasócsoportjába, ami megtetszett. Mikor véget ért, megnéztem a gyülekezet honlapján, indul-e hasonló. Könyvolvasó ugyan nem, de egy hitfelfedező csoport indult: elsősorban azok jelentkezését várták, akik szeretnék elmélyíteni hitüket és aztán konfirmációt tenni. Pont nekem szólt ez a felhívás. Csatlakoztam a csoporthoz, ahol nagyon kedves embereket ismertem meg. Közéjük érkezve békességet éreztem, és nem féltem kérdezni vagy megosztani kétségeimet, például az imádkozásról. Hogy miért nem válaszol Isten, amikor olyan régóta esedezem valamiért.

Hosszú ideig gondot jelentett ugyanis a pártalálás, aminek vágya egyre görcsösebbé kezdett válni bennem. Ez a legerősebb oka, hogy Isten felé fordultam. Imádkozni kezdtem hozzá, néha szelíden, néha elkeseredetten kérve, hogy adjon párt. Annyi mindent tettem ezért korábban, és úgy éreztem, csakis Ő segíthet.

A hitem elmélyülése nem egy csapásra történt, hanem apró lépésekben. Hiszen Isten ismer engem, tudja, hogy finoman szólva sem vagyok egy kapkodó típus, lassan nyitok az új dolgokra. Amikor lezárult a konfirmációs felkészítés, még azt éreztem, nem állok készen, így vártam egy évet. Következő ősszel új csoport indult, ahová szintén jelentkeztem, de már azzal az elhatározással, hogy most tényleg meg sem állok a konfirmációig. A másik csoport is folytatódott, ahová ugyanúgy eljártam.

A felkészülésben a csoportokat vezető lelkészek, Bedekovics Péter, Szemők-Csatári Bíborka, Molnár Péter és Hábel Márton közvetlensége és figyelmessége is motivált. Sokat jelentettek a velük való személyes beszélgetések is: szeretettel vezettek és éreztették, hogy én is a gyülekezet tagja vagyok. Emiatt sem vizsgaként fogtam fel a konfirmációra készülést.

Az alkalmak egyre inkább megérintettek. Otthon elkezdtem olvasni az Újszövetséget, és megértésében segített, amikor a csoportokban beszélgettünk egy-egy történetről, Jézus példázatairól, csodatételeiről. Közben csatlakoztam a BME Mérnökmissziójának női köréhez is, és elvégeztem több református önismereti csoportot, illetve egy művészetterápiát is – egyre gyűltek a keresztény programok a naptáramban.

Egy híd Felé
Legkönnyebben ima formájában tudok kapcsolódni Istenhez. Általában esténként, szobám csendjében imádkoztam, aztán elkezdtem egy füzetbe is írni a neki címzett gondolataimat.

Egy katolikus barátnőm kérdezett először, van-e kedvem közösen imádkozni. Volt, és hálával hallgattam szavait, amikor azonban rám került a sor, bátortalanul motyogtam valamit. Később rájöttem, nincs oka a szégyenlősségnek, hiszen Istenhez szólok, aki feltétel nélkül szeret, és egyébként is, kimondatlanul is ismeri minden gondolatomat. Egyre gyakoribbá váltak a közös imák – főképp telefonon, de így is volt ereje. Tavasszal elvégeztem a gyülekezetben egy hatalkalmas imaszemináriumot is, ami szintén sokat adott. Megismertem újabb imaformákat, és kezdtem felfedezni a közösségben való imádkozás örömét. Ugyan e csoport tagjainak zöme nálam jóval idősebb, bennük is hasonló kérdések dolgoztak, és őket is ugyanaz vezette: még közelebb kerülni Istenhez.

Vártam egy nagy pillanatot, hogy megszólít vagy válaszol, esetleg megjelenik előttem – de már tudom, nem így kell keresnem. Ő mindig jelen van. Láthatatlanul, ám annál erősebben.

Márk 11, 22
Amikor elérkezett a konfirmáció ideje, úgy éreztem, felkészültem rá, hogy mások előtt is megvalljam hitemet. Az istentiszteletre csoporttársaimmal választanunk kellett egy-egy igét és elmondani a gyülekezet előtt. Én Márk evangéliuma 11. részének 22–24. verseit választottam, amikor Jézus így fogalmaz Péternek: „Higgyetek Istenben! Mert bizony mondom nektek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek, >>Kelj fel, és vesd magad a tengerbe! <<, és szívében nem kételkedik, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, annak meg is adatik az. Azért mondom nektek: higgyétek, hogy megnyeritek mindazt, amit könyörgésetekben kértek, és meglesz nektek.”

A saját életemben is így mozdította el az akadályokat, amikor gátlásosságom ellenére barátokhoz, közösségekbe vezetett, amikor megannyi riport elkészítéséhez adott bátorságot.

Az ünnepi istentisztelet előtt attól féltem, zavarba jövök, amikor ki kell állnom több száz ember elé.
Ebből az lett, hogy rögtön az első mondat után elsírtam magam. Mintha valami fojtogatna, elcsukló hangon küzdöttem a félelmemmel, hogy végig tudjam mondani, amit szeretnék. De sikerült. A helyemre visszaülve csalódottságot éreztem, hogy már megint „hoztam a formámat”, de amikor körbevettek a szeretteim, akik négy padot töltöttek meg a templomban, békesség vette át ennek a helyét. Van, aki várandósan, más pici babájával érkezett, hogy velem lehessen ezen a napon. Valószínűleg sosem lesz belőlem műsorvezető vagy színész, viszont az Úr olyan emberekkel áldott meg, akik így szeretnek.

Végre elhittem, hogy én is szerethető vagyok. Isten újabb hegyet mozdított el – azt a hatalmas hegyet, ami a lelkemben tornyosult, és amit magam „hívtam elő”.

Igaz, még hosszú út áll előttem, de örömmel tölt el, hogy a konfirmációval nem zárult le ez a folyamat, ellenkezőleg. Minden reggel imával indítom a napot, szabadidőmben keresztény könyveket olvasok, és továbbra is szeretnék járni a gyülekezeti csoportokba. A másokkal való imára is egyre nagyobb bennem az igény, és foglalkoztat a hittanoktatás gondolata.

S hogy milyen hatalmas is az Ő szeretete: a konfirmációs istentiszteletre már az a férfi kísért el kézen fogva, akiért az imáim szóltak.