Amikor beléptem Orsolics Zénó könyvbemutatójának a helyszínére, a legszembetűnőbb jelenség számomra az volt, hogy a szerző arcképe milyen sok irányból néz vissza rám: egy nagy molinóról és a szinte mindenhová kirakott könyve címlapjáról is. Uralta a teret. Az Adna Café természetesen adta magát egy ilyen témájú bemutatónak, hiszen a Református Drogmisszió kávézójának pont az a küldetése, hogy a függőség elleni küzdelemhez nyújtson segítséget. Mégis azon töprengtem, hogy azok a rehabilitációs fiatalok, akik most jelen vannak, vajon mit érezhetnek a molinóról és könyvborítókról rájuk néző Zénó kapcsán, aki szinte kikerülhetetlen példaképként van előttük mindenhol.

Orsolics Zénó is valaha egy volt közülük. Félrecsúszott életéről, a drogokkal való küzdelméről, gyógyulásáról és Istenre való rátalálásáról vall a Flashback – Visszatértem a függőségből című könyvében is. Ma már szociális szakember, ifjúsági tanácsadó, drogterápiás munkatárs, de hosszú volt az útja idáig. A Harmat Kiadónál megjelent kötete kapcsán kérdezte őt minderről Győri Virág, a Family magazin főszerkesztője. További beszélgetőtársaik voltak Erdős Eszter, a KIMM Drogterápiás otthon vezetője, valamint Szigeti László, a kötet szerkesztője.

A rövid felvezetés és a résztvevők bemutatása után Szigeti László a Flashback keletkezésének körülményeiről mesélt. Korábban nem ismerték egymást Zénóval, a könyv kapcsán találkozott vele először, miután tavaly tavasszal belevágtak a közös munkába. Zénó életútjáról az ugrott be Lászlónak, amit VI. Pál pápa mondott egyszer: a mai embereknek nem tanítókra, hanem tanúkra van szüksége. Öt vagy hat alkalommal beszélgetett el vele hosszasan – pontosabban inkább csak beszéltetnie kellett őt –, és a Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Központot is felkereste egy riport erejéig. Zacher Gábor ajánlóját idézve elmondta: van visszaút, és ez Zénó kapcsán különösen igaz volt, mert a halál markából sikerült kiszabadulnia.

Mi lehet a titka a drogterápiás otthonnak? – kapta ezután a kérdést Erdős Eszter, aki igazán frappáns válasszal felelt: „Talán az, hogy ott a szalonna kutyából készül, és ezt még élvezzük is!” A 2017-es év statisztikái azt tükrözték, hogy alig néhányan estek csak vissza, és akik nem csinálták végig a rehabilitációs programot, azok közül is sokan felépülnek. Azt azonban hozzátette: soli Deo gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség, másrészt hozott anyagból dolgoznak – a gyógyulás a gyógyultak érdeme.

Ráadásul különböző szériákat is megéltek már, mivel egy-egy példa nemcsak motiváló, hanem visszahúzó is lehet a többiek számára. Ám a kudarcot is alázattal kell viselni. Ahogy fogalmazott: „a kliensek kezében van a távirányító, ők kapcsolnak az adott csatornára”. A gyógyulás és a visszaesés lehetőségei közül kell választaniuk a programban résztvevőknek. Eszter szerint emiatt nem csak a siker nem elsősorban a munkatársainak az érdeme, de a kudarcokat sem tudják teljes mértékben magukra venni.

Győri Virág arra vonatkozó kérdésére, hogy Zénó esete mennyire egyedi, Eszter azt felelte: teljesen – ahogyan mindenki másé is. Ugyanakkor sok másik kollégájuk is egykori kliensből lett munkatárs. Mindenkit persze nem tudnának foglalkoztatni közülük, mert véges a létszám, de többen más segítő intézményekben tudtak elhelyezkedni.

Ezután Zénó mesélt egy kicsit a gyermekkoráról, amellyel látszólag volt csak minden rendben. „Amikor becsukódik az ajtó, akkor derül ki, hogy mi is van otthon” – mondta Zénó, aki azért írt minderről, hogy „kimondhassuk a kimondhatatlant”. A lakótelepi „kulcsos gyerekek” közé tartozott annak idején. Édesapja alkoholizált, sokszor volt agresszív, és mindkét szülő sokat dolgozott. Sok életrajzi részletbe nem akart a beszélgetés során belemenni. Helyette azt ajánlotta, inkább mindenki olvassa el a könyvet, abból minden fontos részlet kiderül.

Nagyon érdekes volt, ahogyan az otthoni életét összehasonlította több alkalommal is a drogterápiás otthonban szerzett tapasztalataival. Utóbbi újfajta élmény volt számára. Ott tanulta meg, mennyire nem igaz az, hogy a fiúk nem sírhatnak. Ma már ő is úgy véli, mindenki sokkal jobban járna, ha a férfiak is sírhatnának. Édesapja alezredes volt, és mivel ez a katonai mellett politikai poszt is volt, Jézust csak a drogterápiás otthonban volt lehetősége megismerni. A hit felé vezető rögös út csak ezután kezdődhetett meg.

Ezzel szemben a drog korábban könnyebb utat kínált neki: segített elfelejteni a problémákat, hogy ne kelljen szembenézni velük. Nem foglalkozott annak idején semmivel, ezért egyre csak halmozódtak a gondok. Miért fordulhatott elő, hogy ez sokáig nem derült ki otthon? – adódik a kérdés. Talán eleinte egyszerűen csak nem akarták észrevenni.

Hogyan lehet segíteni ilyen esetben? – kérdezte Virág, mire Zénó rögtön rávágta: szeretettel. De hozzáfűzte azt is, hogy korlátokkal. Ha nála is ilyen segítő háttér lett volna, könnyebb lett volna, de a szülei úgy kezelték betegként, hogy ő abban emberként nem volt benne. Ráckeresztúron érezte először, hogy hozzá szólnak. Nem csak az ottani emberek, de rajtuk keresztül (is) Isten.

Megtérésének a folyamatáról így mesélt: 23 éves volt, amikor a rehabra került, addig a velük szemközti templom épületét múzeumnak hitte. A rehabon aztán rendszeresen kaptak kis, rövid üzeneteket, és ezek mindig rátaláltak. Emiatt egyszer utána is kérdezett az eredetükre a mentoránál, Matyinál, és ő azt felelte: ezek nem az ő gondolatai, ezeket Isten üzeni. „Ezek után kezdtem el keresni Istent, hogy kicsoda, micsoda” – mesélte. Amikor később egy táborba ment, ott már egy teológuslánnyal is tudott beszélgetni minderről. Ahhoz képest, hogy úgy ment el a rehabra, hogy édesanyjának azt mondta, nem fogják megtéríteni, végül ott ült egy padon Istennel.

Hat éven át tartó drogfüggő múltját azonban nem lehetett csak úgy eltörölni, a következményekkel való szembenézés még hátravolt. Az igazi vesztesége valójában nem is az a nagyjából 16 millió forint lehetett, amit a hat év alatt elvesztegetett, hanem az, hogy nagyon sokakat megbántott ebben az időszakban. „A hazugságot meg a titkokat passzoltuk össze-vissza” – vallotta meg.

Amikor a terápián egyszer öt jó dolgot kellett mondania a szüleiről, elsőre lefagyott. Ehhez perspektívaváltásra volt szüksége. Ma már képes másként gondolkodni erről is: ugyan sok mindent nem felejtett el és nem teljesen bocsátott még meg, de mostanra több dolgot megértett a szüleivel kapcsolatban.

Húsz éve már, hogy Zénó tiszta és józan. Ahhoz, hogy ezt kijelenthesse, a saját maga számára felállított kritériumokat is teljesítenie kellett. Azt tűzte ki célként, hogy akkor tekinti magát gyógyultnak, ha legalább annyi ideig tiszta marad, mint ameddig függő volt. Elérte célját, most már gyógyultnak számít.

Virág erre felvetette, hogy egy másik függőségével máig nem birkózott meg, méghozzá a dohányzással. „Ez nem ér!” – felelte tréfálkozva Zénó, aki a saját bevallása szerint sok minden mást is függő módon csinál, például a festést. A nikotin nagyjából 50 perces felpörgetésére még sajnos szüksége van, és azzal nyugtatgatja magát, hogy a rendszeres röntgenvizsgálatokon eddig mindent egészségesnek találtak.

A megtérése után nem sokkal lépett be Barbara az életébe, aki azóta a felesége lett. „Annak idején nem féltették tőled?” – kérdezte Virág. „Dehogynem!” – felelte Zénó, aki egyébként sohasem volt az a csajozós típus, inkább egy olyan nőért imádkozott Istenhez, aki az ő másik fele lehet. Hozzátette: apósa előtt bizonyítania kellett egy ilyen múlttal a háta mögött.

És ha már a családi élet szóba került, Zénó hosszasan mesélt arról, hogyan próbálja a saját gyerekeivel másként csinálni mindazt, ami az ő szüleinek nem sikerült vele kapcsolatban. A legfontosabb, hogy semmit sem szabad a szőnyeg alá sepernünk, és igyekeznünk kell mindent nyíltan, őszintén átbeszélnünk.

A beszélgetés zárásaként Virág megkérdezett mindenkit, mit üzennek azoknak, akik még küzdenek a drogfüggőséggel. Eszter válaszul kijelentette, hogy ő nem megmondóember, ők inkább kérdezni szoktak. Azoknak, akik előtt még nagy út áll – és most talán irigykedve nézik mögötte ezt a hatalmas molinót, amin az ő arca van –, Zénó azt üzente, hogy az út folyamatos. Még ő is úton van, állandóan. László pedig arra hívta fel a figyelmüket, hogy merjenek hinni az ilyen történetekben. Ehhez Eszter még hozzáfűzte, hogy Zénó története nem csak Zénóról szól – elsősorban Istenre mutat rá.

A beszélgetés utáni fogadáson még nyílt lehetőség egymással beszélgetni és a szerzővel dedikáltatni – voltak is hosszú sorban állások, amelyek másnap egyébként folytatódtak a Vörösmarty téren a 89. Ünnepi Könyvhét alkalmából.

Én azonban már gondolatban visszatértem a mindenhonnan letekintő Zénó-portrékhoz. Eszternek igaza volt, ez az egész nem Zénóról szól – még ha sok sorstársa gondolhatja is azt, hogy szívesen szerepelne ő azon a fényképen. Zénó Isten élő molinójaként tesz tanúságot hite mellett, amely megmentette őt, a fókuszban tehát ez áll. És ennél jobb reklám nem is kell annak a gondolatnak, hogy a kutyából is lehet olykor szalonna.

Barna Bálint

Képek: Barna Bálint