Igehirdetésre egy meghasadt világban van szükség. A szó és a tett hasadtsága ez, a kettő még az édenkertben vált le egymásról. Az Istentől elszakadt ember kívül került önmagán, de ez a külső nézőpont nem Istené. Nélküle nem tudja megítélni, mi a jó és mi a rossz.

Ahogy mi megkülönböztetjük a jót a rossztól – mondhatnám kicsit szarkasztikusan –, az már eleve rossz. Amikor a gazdag ifjú hízelegni próbál Jézusnak, Ő olyan kegyetlenül visszakérdez: miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten. Jézus rákérdez, hogy vajon tisztában vagy-e azzal, miért nevezel engem jónak. Azaz, mondhatunk Jézusról teológiailag teljesen korrekt mondatot, de Őt a teológiailag kompakt mondat mögött lévő ember érdekli, és az, hogy neki mik az indítékai.

Azt állítja, hogy a teológiailag korrekt mondatok nem állítják helyre, ami elromlott: az emberi szívet?

A bűneset előtt az ember ismerte a jót, személyként ismerte. A jóval kapcsolata volt az embernek. Nem úgy volt kapcsolata, hogy tudott volna a rosszról, ez tény, ezért volt önfeledt. De nem is tudott a jóról, hanem ismerte a jót, kapcsolódott vele. Önmagáért szerette a Teremtőt, és a Teremtő is önmagáért szerette az embert. Az, hogy különböznek, nem tette aszimmetrikussá a kapcsolatot. Az ember az ő Istene oldalán önmaga lehetett. Isten is épp erre vágyott, mielőtt megteremtette az embert, így vágyott a viszontszeretetére. Az Isten képmását hordozó emberhez képest az Univerzum másodlagos, mert Isten nem az Univerzummal ápol ilyen közeli kapcsolatot, hanem a fiaival. Én mindennap hálát adhatok, hogy köszönöm, Uram, hogy a világot értem teremtetted, engem pedig önmagadért.

A jónak ebből az ismeretéből esett ki az ember a bűnesettel. Most pedig ettől a jótól függetlenül akarja ezt a jót megismerni. Ez szétválasztási aktus, amely a teremtésben is megjelenik. Mikor Isten elválasztja a világosságot a sötétségtől, a vizeket a földtől, a mennyet a föld fölött és a föld alatt levőktől, akkor minden jó. Ezt utánozza ördögi módon a bűneset következtében fellépő vágy, hogy a jó és a gonosz tudója legyek.

Jézus épp az ellentéte ennek, hiszen azt mondja, a Fiú nem cselekszik semmit, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya. A Fiú az egyetlen az Isten-fiak közt, aki nem vágyik függetlenedni, hanem önmagát önként függővé teszi az Atyától. Ha megtenné, se volna bűn, míg az ember tudja, hogy bűn, mégis megteszi. Az ember azzal a céllal függetlenedik az Atyától, hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és amit ennek érdekében tesz, azt rosszként ismeri föl, de már nem tudja meg nem történtté tenni. Vagyis, ha Istentől függetlenül el tudom választani a jót a rossztól, azt remélem, hogy ez visszakapcsol Istenhez. Ettől még tragikusabb, ami történik. Voltaképpen ez kiált megváltás után.

Mikor „történik meg” a szó az igehirdetésben, és mi akadályozhatja ezt?

Ha a prédikációra való készülés közben már azelőtt kommentárért nyúlok, mielőtt elcsendesednék, akkor közvetítést keresek. Akkor nem az Igét akarom hallani, hanem meg akarom szerezni azt a hatalmat, hogy szétválaszthatom a jót a rossztól, valakitől, aki az írásértelmezésben hatalmasabb nálam. Lehet, azért, mert nincs biztonságérzetem, s ez érthető is, hisz szorongok, vajon jól értem-e az Igét – ezért senkit nem lehet elítélni. De tény, hogy ez is lehet csapda, és kifinomult csapdák ezek.

Kommentárra, persze, szükség van. Térben és időben jó és szükséges is párbeszédet folytatni a szentek közösségében – sokszor épp az a veszélyes, ha ezt elmulasztjuk. De akkor már van, aki részt vegyen a párbeszédben, ha nem velük kezdem. Nekem az Ige közösségébe kell bevonódnom, akármilyen ügyetlenül értem is az Igét. Mert nem az a tét, hogy értem-e, hanem az, hogy kapcsolatban vagyok-e azzal, aki az Ige és aki az Igében értette önmagát. És úgy értelmezte is, persze.

Egy másik kísértés a sok közül, hogy miközben még csak ott tartok, hogy megértsem az Igét, már elkezdem úgy értelmezni, hogy ez hogy szól másoknak. Ezzel szemben azt érzem áldásnak, amikor nem a gyülekezetért kezdem el hallgatni az Igét, hanem önmagamért. Fontos ez a személyesség, hogy az evangélium az én evangéliumommá válik-e.

Ki méltó arra, hogy másoknak prédikáljon?

Az efézusiaknak írt levelében Pál azt kéri tőlük, hogy imádkozzanak érte is, hogy adassék neki az Ige, ha szóra nyitja a száját, hogy bátran ismertesse meg az evangélium titkát, és bátorsága legyen azt úgy hirdetni, ahogyan kell. (vö. Efézusiakhoz írt levél 6. fejezet 19. vers). Az öreg apostol annyira nincs rutinban, nem is akar lenni, és eszébe nem jut, hogy ő az, aki az efézusiakért imádkozhatna, éppen fordítva. Azt mondja, annyira rá vagyok utalva az imáitokra, hogyha felnyitom a számat, nem garantálhatom, hogy szó adatik, nincs a hatalmamban. Pál az iskolapéldája annak, hogy nem tud az ember prédikálni, hanem mindenben a Szentlélekre van utalva. Ez félelmetes, mert mi van akkor, ha nem adatik a szó? Akkor hogy mész föl a szószékre?

Amikor nincsen semmiféle rémület bennünk, akkor úgy prédikálunk, mint akik birtokoljuk az Igét, és nem úgy, mint akiket az Ige birtokol. Ezt a fajta retorikai önfegyelmet csak az ördög kívánhatja nekünk. És akkor még hol van az, hogy úgy szóljuk, ahogyan szólnunk kell – mert Ő ezt várja el. Döbbenetes, mennyire féltékeny Isten az Ő Igéjére!

Ezt jelenti, hogy Isten Igéjének hirdetése maga Isten Igéje?

Úton-útfélen idézik ezt a mondatot, ami rettenetesen irritáló. Ha a Második Helvét Hitvallás alapján azt hiszem, hogy ha felmegyek a szószékre, kitátom a pofámat, és bármit mondok, az úgyis Isten Igéje, akkor átkozott az egész. De ha úgy megyek föl, hogy Isten olyan sebezhetővé tette magát és olyan mélyre alázkodott, hogy a tulajdon Igéjét csak az Ige prédikálása által meri az emberre bízni, mert tart attól, hogy másképp nem válik hallhatóvá, akkor ezt a bullingeri mondatot félnünk kell. Az Igét azért nem bízta angyalokra, sőt, nem is mennydörög Ő maga egyenesen az Égből ránk, ahogy Kálvin mondta, mert bár megtehetné, de azzal nem érné el, hogy emberi természetünk is megalázkodjon előtte. Az Ige emberek általi hirdetése, közvetítése viszont alázatunk próbájává válik. Isten az igehirdetésnek azt az iszonyú terhét, szentségét és kiváltságát adja nekünk, hogy ahogy én dadogva megértem és elmakogom az Ő szavát, megtörténhet a csoda, hogy azt Ő a saját Igéjévé teszi. Az idézett mondat tehát nem szolgálhat nekünk felmentésként vagy megúszásként.

Hogyan válhat tanítássá a szószéki igehirdetés?

Elfelejtettük, hogy Bullinger a Második Helvét Hitvallásban azt taglalja, hogy a Szentlélek az Isten Igéjének tanításával adatik. Miért van szükség tanításra? Azért, mert mi tanítványok vagyunk. Nem megevangelizált, agymosott emberek. A tanítványság taníthatóságot jelent, és ezért a tanítvány szigorú értelemben soha nem lesz, nem lehet tanító. Együtt tanulunk a tanítványtársakkal a Mester iskolájában. De nem nőhetünk át a Mester pozíciójába soha, ilyent a gőgös egónk el nem érhet soha és minek is érne el? – ez a tanítványi áldás titka. A tanítás sem didaktikus információátadás, hanem csak akkor tanítás, ha a Lélektől ihletett. Az evangélizációra általában gyorstalpalóként tekintünk, ami után imádkozunk, és valami misztikus alászállására várunk a Szentléleknek. Pedig ha megfigyeljük azokat a leírásokat, amelyek Jézus beszélgetéseit rögzítik Nikodémussal vagy a samáriai asszonnyal, abban nincsen semmi misztikus, csak az a csoda jelenik meg benne, hogy megtörténik egy igazi, emberi találkozás. A két beszélgetőpartner a beszélgetés frappáns fordulataiban találkozik, és az a tanítás.

De egy beszélgetés rizikós, nem? Frontális helyzetben mégiscsak biztonságosabb elmondani, miben hiszünk.

Mi általában a szószék védő korlátai mögül szoktunk Igét hirdetni, de nézd meg Jézust és a tanítványokat, akik nagyrészt a piacon, az utcán, út közben tanítottak! A homília, azaz a bibliamagyarázat szó a homologeo, azaz ’együttbeszélgetés’ jelentésű szóból ered. Ha az emberek kénytelenek minket végighallgatni, akkor a világért sem szólnának közbe akkor sem, ha nem áll meg, amit mondunk. De azt szoktam mondani a lelkészhallgatóknak, hogy képzeljék el azt a helyzetet, hogy mi lenne, ha bekiabálna valaki, és föltenne egy kérdést. Ha te ott elakadsz, mert nem tudsz neki feleletet adni és a szépen előkészített prédikációd darabokra esik, akkor te nem tanítasz, nincs ott a Szentlélek.

Jézus tehát tőlem is megkérdezi: miért akarod, hogy hatásos legyen az igehirdetés? Meg vagy győződve, hogy az Isten országa előmozdításáért, és hogy az emberek Isten közelébe kerüljenek – csupa nemes cél és helyes cél. De abban a pillanatban, ahogy én nem vizsgálom meg azt, hogy miért akarom ezt a nemes célt, a jót tévesztem szem elől. És akkor megtörténhet, amit az evangélizáció kritikájaként oly gyakran megfogalmaznak, hogy az nem más, mint tömegpszichózis, vagy hogy valaki egy lélektani helyzetben hoz egy döntést, és később visszavonja, mert utólag rájön, hogy képtelen Jézust követni. Az egyébként nagyon áldott dolog, amikor erre valakinek felnyílik a szeme. De mivel ő ezt a döntést emberi döntésként hozta pszichológiai nyomás alatt, ezért később, amikor azzal szembesül, hogy aki meg nem tagadja magát, fel nem veszi az ő keresztjét, és úgy nem követ engem, rájön, hogy ez teljesíthetetlen mérce, és ordítva rohan el Krisztustól, mert rászakad a kétségbeesés. Magyarán ő nem a kegyelemhez tért meg, hanem törvény alatt tért meg, és a törvényeskedés evangéliumát nem is lehet bírni.

Természetes, ha egy igehirdetőt elragad a hév, talán épp ezért tesz mély benyomást a hallgatóságra. Ezek szerint ezzel az a baj, hogy nem az Ige szólal meg, hanem ő varázsolja el az embereket?

Csakhogy van, amiről nem hall szívesen az ember. Hogyan lehet a bűnről prédikálni?

Jézussal együtt meghalni és föltámadni Nóé mindhárom fiát jelenti. Vagyis a halálban levetkőztetnek pucérra, kitakarják a szemérmünket, a feltámadásban pedig felöltöztetnek.

Nagyon igaz és emberi az a vágy, amit Pál megfogalmaz: bárcsak ne kellene levetni a földi sátorházunkat, hanem már felöltözötteknek találtatnánk! Jézussal együtt meghalni, feltámadni, a mennyekbe ültettetni – ez az intim kapcsolat, az, hogy egyedül nem vagyok, csak veled vagyok, aki vagyok, ez a kapcsolat az, ami Nóét és a fiait összekötötte. Vagyis szükség van arra, hogy a bűn föl legyen tárva, és arra is, hogy a szégyent befedjék. Csakhogy Krisztus megfordította a sorrendet. A Kolosséiakhoz írt levél 3. részének 2-3. versében azt olvassuk, hogy „az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel! Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben.” Tehát előbb történt az elrejtés, hogy amikor Krisztus megjelenik, vele együtt ti is megjelenjetek.

Vagyis a bűnbocsánat megelőzi a bűnfeltárást. A törvény alatt előbb fel kellett tárni a bűnt, és azt követően vagy volt kegyelem, vagy nem. Többnyire nem volt, ítélet volt. Krisztus föltámadása után a sorrend megfordult: amíg nem fedeznek be, addig nem fogom föltárni a bűnt. De amikor Krisztus rám borítja az Ő bocsánata palástját, akkor kezd el igazán sajogni, és akkor muszáj, hogy ennek a befedező szeretetnek föltárjam a bűnt, mivel akkor már biztonságban vagyok. A gyóntatás bűn, ha nincs befedezés, biztonság.

Hogy nem lesz ebből olcsó kegyelem?

Épp ezért kell feltárni a bűnt. De ha a kegyelem evangéliumával tárom föl, akkor először befedezem. Ha viszont a törvény evangéliumával, akkor először föltárom, és ki tudja, hogy befedezem-e? Magamról tudom, hogy amíg nincs biztonságérzetem, hogy meg van bocsátva a bűn, addig nincs bátorságom szembenézni a bűnnel. Mert félem az ítéletet, ami a nyomában jár, és félek, hogy az engem a kárhozatra ráncigál. Egyébként mindegy, hogy ez a köznapi ember babonája Istennel kapcsolatban, vagy a kifinomult hívő rossz lelkiismerete. Amíg az ember be nem fedeztetik, nem a bűnt bánja, hanem a bűn következményétől tart.

Nevetséges, gyerekes dolognak tűnik, de én értem azt a borzalmat, hogy amíg az ember ki van takarva, nem mer szembenézni saját magával, addig részeg. A keresztyénség abban különbözik minden más vallástól, hogy mi a bűnbocsánatot hirdetjük előbb. Ha a baháit megkérdezem, hogy tudja-e nekem garantálni a megbocsátást, akkor elkezdi mondani a feltételeket, ahogy minden más vallás is. Ettől elkezdődik a görcsös igyekezet, hogy kiérdemeljem azt.

Mi következik ebből az erkölcsre nézve?

Mindenkinek jólesik, ha etikusan kezelik, de végső soron nem arra vágyom, hogy etikusan kezelve legyek, hanem hogy kapcsolatban legyünk. Számomra egy kapcsolat diktálja annak az ethoszát. Nem az ethoszhoz kapcsolódom, mert akkor nem érkezem el hozzád, nem találkozunk. Jézus együtt evett a prostituáltakkal, a vámszedőkkel. Együtt enni maga az elvárás nélküli életközösség. Nincsen erkölcs, mert ahogy van, közénk ékelődik. De az, hogy Jézus együtt evett velük, erkölcsi magatartást is kiváltott, ami már olyan következmény, ami nem következett a bűnösök erkölcséből.

A farizeusok zúgolódtak is ezen, de sehol sem olvassuk, hogy ezek a bűnösök fölcsattantak és védekezni kezdtek volna. Az az erkölcsi mozzanat, ami addig nem volt, ott keletkezik a Jézussal való kapcsolatban: ezért nem védték meg magukat, mert annak a védelme alatt voltak, aki velük evett. Ha támadva voltak is, ráhagyták Jézusra, hogy ő védje meg őket. Magyarán: Jézus közelében befedeztetést éreztek. Ezért nem is volt szükségük védekezésre, mentségre, igazuk görcsös védelmére.  

Jézus nem úgy védi meg őket egyébként, hogy azt mondaná a farizeusoknak: ó, milyen ítélkezők vagytok, nem is olyan bűnösök ezek. A cinkosság leghalványabb jele sincs Jézusban, erre nem is számítanak az általa megvédettek. Mégsem védekeznek. Ezt tartom morális csodának, hiszen ez ott percek alatt bekövetkezett, és attól kezdve az egy szent gyülekezet. Emellett eltörpül, hogy az egyik meggazdagodott a honfitársai hátán, a másik meg áruba bocsátotta a testét, és hogy ezekkel szemben erkölcsi elveket lehet felsorakoztatni.

Mi következik abból, hogy mi magunk kapcsolatban vagyunk a feltámadott Jézussal?

Ahogy említettem, amikor Isten megteremtette az embert, a rangkülönbség ellenére az ember is önmaga lehetett fölszabadultan és félelem nélkül a közelében. A Szentírás több helyen írja, hogy Jézus az Atya jobbján esedezik értünk, de egyedül a Zsidókhoz írt levél teszi hozzá: „várva, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lábai alá.” (13. vers) Fantasztikus ez a kép! Jézus ül az Atya jobbján és nem harcol, mert Ő már megharcolta, amit meg kellett, győzött, vége a csatának, felemeltetett a Mennybe, az Atya jobbjára ült, és most annak a korát éljük, hogy az ellenségei rendre a lába zsámolyához hullanak. Istenkedett Lenin, Hitler, Sztálin, Ceaușescu, de csak idő kérdése, és minden hatalmasság megítéltetik – az Atya rendre szépen mindet a lábai alá fektette. Akármennyire dicső lett légyen egy totális hatalom diktátora, eljön az ideje. Jézusnak pedig addig kell uralkodnia, míg az Atya lába alá nem veti valamennyi ellenségét, ezek közül pedig utolsó ellenségként töröltetik el a halál (vö. Korinthusiakhoz írt első levél 25-26. vers). Ha élő kapcsolatban vagyok vele, akkor Krisztusban én is ott ülök a Mennyben, és várom, hogy lábam alá essenek az ellenségeim. Nem kell itt könyökölni meg szaladni, össze-vissza futkosni, aggódóan szolgálni, retorikus igehirdetéssel hatni vágyni, hanem Máriaként lehet ott ülni. Akkora csend van ott és akkor békesség.

Képek: Maszol.ro, CE Szövetség Románia