Hetven évvel ezelőtt kezdődött a gyülekezet története. Miután 1940-ben leváltak a központi gyülekezetről, arról álmodtak, hogy egyszer lesz saját templomuk. Tartottak istentiszteletet bérelt szobában, iskolaépületben, majd egy családi házat alakítottak át. 1949 óta az volt a templomuk, ám az épület életveszélyessé vált. Már csak tizenöten jártak az istentiszteletekre, amikor hirtelen minden jóra fordult: épp a hétvégén szentelték fel a gyülekezet új, nem mindennapi templomát. Az egykori munkáskerületben tapasztalt csodáról Temesvári Imre lelkésszel beszélgettünk.

Néhány éve még félő volt, hogy összevonják a két csepeli református gyülekezetet.

Amikor ide kerültünk 2007-ben, valószínűleg ez volt a felsőbb vezetés szándéka. Úgy lehettek vele, meglátják, mi lesz, aztán vagy összevonják, vagy megszűnik. Hála Istennek, erről a nullpontról sikerült odáig eljutni, hogy most már negyvenen-ötvenen vagyunk egy vasárnap, illetve nyolcvanhárman vagyunk a választói névjegyzékben. Az új templom lehetőség arra, hogy még inkább bővüljünk.

Hogy lehet az, hogy az elmúlt négy év alatt megháromszorozódott a gyülekezet aktív tagjainak a száma?

Emberi részről igyekeztünk megtenni mindent, amit lehet, a másik oldalát pedig hisszük, hogy a Szentlélek adta. Van egy kis bibliaórai mag, tíz-tizenöt asszony, akikkel mindent megbeszélünk, a presbiterek is egy férfi kivételével csak nők. Teljesen új volt nekik, hogy tudnak arról, hogy mi hogy megy, tudnak az összegekről, sőt, együtt döntünk. Ragaszkodom is ehhez, mert a gyülekezet nem a lelkészé, nem a gondnoké, hanem közös ügy. Igyekszünk előrébb jutni abban, hogy mindenki felé azzal a szeretettel legyünk, hogy ide szívesen jöjjön be. Az új tagok mind elmondták, hogy családias, szeretetteljes a légkör. Ahogy az őskeresztyének naponként összegyűltek házról házra, fölolvasták az evangéliumot, éltek a sákramentumokkal, a mai gyülekezetnek is ennyi a lényege. Se több, se kevesebb. Az eszközök, a formák vagy a célok lehetnek mások vagy többek, de az a lényeg, hogy aki ide bejön az imádság házába, az el tudjon csendesedni, meg tudjon állni, le tudja tenni a hétnek a terheit, és megerősödve mehessen tovább.

Tekintsünk vissza a múltba! A kommunizmus éveiben nagy élet volt a gyülekezetben. Mi lehetett ennek az oka?

1940-ben a központi gyülekezet erdővárosi egyházrésze volt ez a gyülekezet, akkor önállósodott. Ez a környék Csepel külterülete volt, legelőkkel. Ahogy földeket osztottak, házakat építettek, létjogosultsága lett a gyülekezetnek. Az ötvenes-hatvanas években mindig tele volt a hetvenöt ülőhelyes templom. Rengetegen költöztek ide vidékről a munkát adó Csepel Művek - akkor még Weiss Manfréd Művek - miatt a negyvenes, ötvenes, hatvanas években, hiszen negyven-ötvenezer ember dolgozott ott. Sokan Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből érkeztek ide, ahol tősgyökeres reformátusok éltek. Érdekes, hogy Csepelen szinte az összes történelmi keresztyén felekezet megtalálható, mivel a munkások magukkal hozták a saját vallásukat. A reformátusság is így szaporodott, ott meg kevesebben lettek.

Más egy munkáskerületben hirdetni az evangéliumot?

Itt is ugyanolyan emberek vannak, mint máshol, gyarlók, esendők, bűnösök, vigasztalásra szorulnak, örömeik, bánataik vannak. Ebben nem különböznek a világ bármely pontján élő emberektől. Jellemző azért egy másfajta beállítottság. Csak egy példa: amikor leszedtük a harangot, hogy átvigyük az új templomba, akkor látszódott igazán, hogy a hatvanas-hetvenes években hogy tették föl. Legalább tizenkét fajta alkatrészt használtak föl - amit éppen találtak a gyárban, persze tökéletesen működött. Mindent gyűjtögettek, semmit nem dobtak ki, mindenből kihoztak valamit. Ma már annyira nem meghatározó ez a szemlélet. Mióta megszűnt a Csepel Művek, sokan mások is beköltöztek a kerületbe. Az is érződik, hogy nem tősgyökeres református családok élnek itt.

Megvalósult az álom, a feléledő gyülekezetnek lett saját temploma. Ez sem szokványos épület.

Az első gondolatom az volt, hogy ezt a Jóisten is templomnak teremtette. Állítólag ez Csepel legpatinásabb épülete. A huszonhat óriási, erdei fenyővel összhangban olyan hangulata van, mintha egy vadregényes tájba csöppenne az ember. Amikor fúj a szél, valami fantasztikus hangja van a fenyőknek. Schmidt Mihály építette a húszas években Királyerdő szívében vendégfogadó háznak. A negyvenes években a lazarista rend kapta meg, és imaházként, kápolnaként működött 1948-ig, amíg nem államosították. Később kultúrház és idősek otthona lett. Másfél évvel ezelőtt pedig az önkormányzat döntése alapján 99 évre a gyülekezet használatába került. A tervező is azon lelkendezett, hogy ez az épület templomnak lett kitalálva, noha nem annak épült. Kialakítottunk benne gyülekezeti termet, két hittanszobát, a tetőtérben szolgálati lakást. Reméljük, hogy több kisgyermekes család is eljön, mert a templomrészből leválasztottunk egy baba-mama szobát, amit hangosítással fogunk kiegészíteni.

Van olyan gyülekezeti alkalom, ami az új templomban már megvalósítható, és a régiben nem volt az?

Az egyik a gyülekezeti szeretetvendégség, amire nem volt lehetőség, és ehhez kapcsolódóan egy-egy gyülekezeti délután vagy est. Korlátlan lehetőségeink lesznek, mert a templomban is melegburkolat van, padló és székek. Akár hangversenynek vagy irodalmi estnek is teret adhat, nyilván amennyire a templomi keretekbe belefér. Lehet, hogy esküvő is több lesz majd, mert dekoratívabb, a képeken jobban mutat.

Emberi erőfeszítés vagy isteni csoda, hogy idáig eljutottak?

Lehetetlennek látszott, hogy egy kis gyülekezet, amelyik magát alig tudja fenntartani, felújítsa az épületet, ráadásul több pályázó is volt rá. Ha nem adják át nekünk, akkor nem lehet tudni, hogy meddig lehetett volna gyülekezet. Csak áll az ember levetett saruval, és azt gondolja, hogy az Úrnak biztosan valami terve van ezzel. Talán az, hogy ne szűnjön meg a gyülekezet, hanem folytatódjon, és oda találjanak az emberek. Kérdezték tőlem a tervezők, hogy mit írjanak a szószékre, és az jutott eszembe, hogy SDG - Egyedül Istené a dicsőség! Mi csak csodálkozva szemléltük, hogy történnek a dolgok fölülről-maguktól. Megtapasztaltuk, hogy tényleg igaz az ige: az Isten szántóföldjében munkálkodni kell, vetni, aratni, de a növekedést az Isten adja. Nekünk persze imádkozni és dolgozni kell, meg kell tenni, ami rajtunk áll. Ugyanakkor, el is kell engedni, és rá kell hagyni, rá kell bízni az Úrra.

Jakus Ágnes