Egyre nagyobb méretű szekuláris karácsonyi kölcsönhatásban élünk. Az elvilágiasodástól deformálódó szokásaink kihatnak a kereskedelemre, s a kereskedelem pedig – ezzel visszaélve – hat ránk. Mindeközben egyre több szó esik nagytakarításról, sütés-főzésről, no meg látványos vendégségekről. Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy mindezekre jobban készülünk, és több időt, energiát fordítunk, mint az ünnepi istentiszteletekre való ráhangolódásra. Ebből következik, hogy az Ő háttérbe szorul, az én, a te és a mi kerül előtérbe, és leginkább arra összpontosítunk, hogy milyen is számunkra a legszebb karácsony. Szépet akarunk. Szépet és élményszerűt. Pedig a karácsony, bár értünk van, nem rólunk szól.

Talán meghökkentő, Istennek is van, kell, hogy legyen karácsonya, még akkor is, ha nem, vagy csak kevésbé gondolunk rá. Isten maga is készült a karácsonyra, sőt, évezredeken át – ahogy prófétái tanúságaiból tudhatjuk –, mi több, már az örökkévalóságban is megvolt ennek gondolata, végzése. Péter apostol így ír erről: „Ő (azaz Krisztus) … a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek…” (1Pét 1,20) Mindezekből láthatjuk: Isten a karácsony szerzője. És hogyan valósult meg? Pál ekképpen tömöríti a történetet: „…elküldte Fiát…” (Gal 4,4) János apostol szavaival pedig: „…egyszülött Fiát adta…” (Jn 3,16) Ennyi? Ennyi. De ebben minden benne van! Nem csinált nagytakarítást, nem ment helyiségről helyiségre, noha lett volna oka, hogy a világot a szennytől, a bűntől ily módon tisztítsa meg; nem kezdett gasztronómiai mutatványba, hogy elkápráztasson bennünket, helyette az élet kenyerét adta; és nem masnis, telerakott, de a végső dolgokra nézve üres dobozokkal kedveskedett, hanem megváltó, mentő, megszemélyesített szeretetét küldte közénk, adta nekünk.

Elküldte. Amikor ezt olvasom, olyan érzésem támad, mintha a mennyei beszélgetés tanúja lennék. Mintha hallanám, amikor az Atya azt mondja a Fiúnak: Menj! Üresítsd meg magad, menj le, és váltsd meg őket. Olyan ez számomra, mint egy mennyei, spirituális időutazás a kezdet előtti korba. Ám amikor azt olvasom, hogy adta, akkor az emberi szférában jelenik meg előttem az igazi ajándékozó, aki az idők teljességében, ugyanakkor emberi idő szerint is felfoghatóan földre helyezi ajándékát. Beleteszi a jászolbölcsőbe. Ezzel egyidejűleg nem csupán egy isteni cselekvésről van szó, azt is jelenti, hogy ez az ajándék a miénk. Nem úgy, hogy mi rendelkezhetnénk fölötte, de az, ami vele együtt érkezik, a sajátunk lehet. Az Ő igazsága a miénk lehet. Mert az, hogy adta, azt is jelenti, hogy a kereszten fog meghalni értünk. Miközben karácsonykor megkapjuk Jézust, a Krisztust, Krisztus megkapja a keresztet, s maga a keresztre feszítés már csupán idő kérdése. A mi keresztünket kapja meg, amelyre bűneink szerint bennünket kellene felszegezni.

Nyugodtan kijelenthetjük, ami ezen felül van, nem tőle való. Minden, ami ezen felül van, eltávolít tőle, azaz eltávolít Isten karácsonyától, és nem vele ünnepelünk. A puritanizmus nem a XVII. századdal kezdődő életérzés, szemlélet csupán. Bizonyos értelemben Isten maga is puritán. Nem az anyagiakra, nem a külsőségre helyezi a hangsúlyt, hanem a lelkiekre, és miközben ezt teszi, a testet is megmenti, a láthatót is, de óv a látszattól.

Igen, ez Isten karácsonya: Isten a keresztre szánva elküldi a Fiút. Ez így teljes. És ettől teljes. Mit tehetünk ehhez? Semmi esetre sem a csillogást, a felszínességet. Semmiképp a gyermekkori hangulatos karácsonyok újraélését. És nem a megmagyarázhatatlan és indokolatlan túlhajszoltságot. Ha egyáltalán valamit tehetünk, azt, hogy se többre, se kevesebbre nem vágyva elfogadjuk az Úr ajándékát, hogy vele együtt ünnepelhessünk és örvendezhessünk, hiszen az angyal által Ő hirdette meg az evangéliumot: „…nagy örömet hirdetek …, üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus…” (Lk 2,10-11)

Apostagi Zoltán