A reformáció kora egybeesett az egyéni írásbeliség elterjedésével. A kora újkor európai társadalmaiban egyre szélesebb körben, egyre többen tudtak írni-olvasni. Ezt a folyamatot az anyanyelvű bibliaolvasást szorgalmazó és az anyanyelvű liturgiát használó protestáns egyházak jelentősen felgyorsították. Ennek következtében nemcsak a leggazdagabb családok gyermekei írtak, akár magántermészetű szövegeket is, hanem a köznemesek, szegényebb városlakók is. A magyar reformáció fontos sajátossága volt, hogy a gyülekezetekben kötelezővé tették a prédikátor mellett egy tanító alkalmazását is, ráadásul a korai évtizedekben a tanítók jelentős része a pályája kezdetén csak rövid ideig maradt tanító, később, sokszor éppen a település vagy a helyi nemesek támogatásával külföldi peregrinációra indult. Persze többen a külföldi egyetemi tanulmányok elvégeztével is szívesebben tanítottak. Szegedi Kis István például több ízben is inkább a tanítást választotta, mint a lelkészi hivatalt.

Az ekkor megerősödő falusi, mezővárosi iskolákban végzett diákok, főleg a 17. század folyamán, egyre többen írtak hosszabb vagy rövidebb naplókat. Ezek a naplók vagy esetleg emlékiratok természetesen nagyon különbözőek voltak. Sokan csak egy-egy kitüntetett alkalom, nagyobb utazás kedvéért ragadtak tollat, míg mások akár évtizedeken át is jegyezgették az életük történéseit.

A legtöbb ekkor készült napló ugyanakkor még nem emlékeztetett a manapság vagy főképpen a 19. századtól készült naplókra, mert elsősorban a pőre történéseket rögzítették, elsősorban azt, hogy napról napra hová mentek és kikkel találkoztak. Az önreflexió, az érzelmek csak ritkán jelennek meg ezekben a naplóbejegyzésekben, mégis ezek azok az úgynevezett „egodokumentumok”, amik a legtöbbet engedik látni a korszak emberének a magán- és lelkiéletéből is. A számos, ekkoriban magyar nyelven született napló egyikének szerzője egy erdélyi székely református katonaember volt, hídvégi Nemes János.

A háromszéki székely nemes felmenői között már voltak széki főkapitányok, azaz a család a jelentősebbek közül való volt, a vagyonuk mégsem volt nagyobb, mint a vármegyei köznemeseké. A kis János gyermekkoráról keveset tudunk, ő maga sem tartotta érdemesnek beszámolni róla a szokatlanul hosszú, három évtizeden át vezetett diáriumában. A székelyföldi diákok, ha nem volt túlzott támogatójuk a fejedelmi udvarban, a marosvásárhelyi református kollégiumban tanultak. Nemes János számos testvére közül az egyik nővére, Ilona 1650 előtt férjhez ment a szintén református gyalakuti Lázár Györgyhöz, aki ekkoriban lett a fejedelemség ítélőmestere és a korszak legnagyobb jogtudósaként tartották számon. Az ő támogatása kellett ahhoz, hogy a fiatal Nemes egy egészen különleges megbízatást kapjon. Az erdélyi fejedelemség küldöttségének tagjaként részt vehetett egy nem mindennapi diplomáciai eseményen: I. Rákóczi György fejedelem kisebbik fiának, Zsigmondnak és pfalzi Henriettának az esküvőjén.

A fiatal székelyföldi nemes számára ez az utazás számos szempontból volt különleges és életre szóló élmény. Az a Nemes, aki addigi életét javarészt a nem túl gazdag Székelyföldön töltötte, hirtelen Európa városait is megismerhette.
A fejedelem, II. Rákóczi György öccsének, Zsigmondnak a menyasszonya, Henrietta ráadásul kivételesen rangos rokonsággal rendelkezett, hiszen az unokatestvére volt Frigyes Vilmos porosz választófejedelem, és közeli rokona volt Orániai Vilmos, Hollandia királya és Krisztina, Svédország királynője.

A korban szokás volt az uralkodócsaládok közötti házasságok alkalmával a menyasszony lakhelyén is egy jelképes esküvői szertartást végigcsinálni a vőlegény nélkül, de az őt képviselő díszes kísérettel. Ez az első esküvői szertartás Krossenben, Brandenburgban zajlott, ahol Henrietta addig élt. Ide utazott Nemes János, Bécsen keresztül.

A fiatal reformátust minden bizonnyal elvarázsolta a sok újdonság, hiszen európai választófejedelmekkel, erdélyi főurakkal érintkezhetett. Nagyon aprólékosan leírta a krosseni esküvő elemeit, de az „igen szép” jelzők gyakori használatán kívül nem tudunk meg semmit a csodálkozásról vagy a számára addig ismeretlen pompa láttán érzett ámulatáról. Ám az út végén leírt hálaadása, amelyben benne van az őszinte elragadtatottság, mégiscsak mutat valamit az érzelmeiből:

„Uram Isten nagy hálákat adok én tenéked, hogy engemet az én könyörgésemben meghallgattál és az én utaimban oltalmad alá vévén, mindenféle gonosz veszedelemtől megőriztél, oltalmaztál és immáron házamba is béhoztál. Ezért én is mondom: Oh uram, hogy dicsértessék, dicsőítessék, áldassék, …, felmagasztaltassék mindörökkön örökké a te áldott nagy neved, Amen.” 

Az igazi vagy végleges esküvő a férj rezidenciáján, Sárospatakon zajlott, ahová a menyasszony szülei már nem jöttek el, csak a kísérete, akiket mellé adtak. Naplóírónk Patakon is jelen volt, de érdekes módon arról nem számolt be. Könnyen lehet, hogy a külföldi útról szóló lejegyzéseket felkérésre készítette, de az is, hogy azt a pompát és különlegességet tartotta érdemesnek a megörökítésre.

Az ekkor, 1651-ben elkezdett naplót abban az évben nem folytatta, 1652-ben azonban újra elkezdte, és kisebb-nagyobb hiányokkal ugyan, de 1686 végéig folytatta. A napló a korban írt legtöbb napló jegyeit mutatja: a helyváltoztatásokat, utazásokat, fontosabb eseményeket említette meg, különösebb érzelmek nélkül.

A legtöbb érzelmet a puritán szóhasználat hatása alatt írt év végi imái mutatják. Ezek ugyan minden bizonnyal a Nemes által ismert imakönyvek formuláiból építkeztek, mégis személyesekké váltak azáltal, ahogyan Nemes minden egyes imaszöveget a maga és Erdély helyzetére alkalmazott, és az imádságok a maga által megélt eseményekre, élményekre reflektáltak. Ezekből a sokszor megrendítően szép imákból nem hiányoznak a református bűnbánatra irányultság elemei, a magát bűnösnek és érdemtelennek tudó és valló ember őszinte alázata sem:

„de mégis ő felsége irgalmasságát rajtunk fenntartotta s teljességgel mindenestől a mi érdemünk szerint e földről ez egyuttal el nem törle várván megtérésünket.”

Nemes János 1661-től szinte élete végéig Háromszék főkapitánya volt, emellett Apafi Mihály fejedelem diplomatája, aki többször utazott követként a török Portára. Kétszer nősült és bár a második felesége nem volt református, a gyermekei végül nemcsak mind reformátusok lettek, de mind ő, mind a fiai a református egyház hűséges támogatói maradtak halálukig. Nemes János szemérmes volt ugyan naplóíróként, talán a magánéletében is, de a gyermekei iránt érzett szeretete átsüt például Éva nevű, egyéves kislánya és újszülött György fia halálakor írt sorain:

„Kezdettem a hidvégi nagy templomban a sírásáshoz az édes gyermekeimnek… 11. Temettetem el az én édes gyermekimet Nemes Györgyöt és Nemes Évát egy koporsóban a hidvégi nagyobbik templomban, az asztal alá a boldog feltámadásnak jó reménysége alatt, kit a felséges Isten engedjen mindnyájunknak fiáért Jézusért.”

Nemes János nemcsak magánemberként, de az erdélyi politikai élet fontos alakjaként is erőteljesen támogatta egyházát, sőt valójában a politika egészét abból a szempontból nézte, hogy az milyen hatással lesz az erdélyi reformátusságra. A naplója egy bölcs, megfontolt embert mutat be, aminek az apró kiszólásai sokban segítenek minket abban, hogy közelebb kerülhessünk egy, a 17. század második felében élt főkapitány mindennapjainak megismeréséhez, nem szószátyár, de mélyen megélt hitének megértéséhez. A napló a történészek és az érdeklődők számára is érdekes olvasmány lehet.

Kapcsolódó cikkünk:
A személyes és bensőséges hitnek számos eleme olvasható Vass György időnként gyermekien őszinte imádságaiban.
Aki Jézustól kért feleséget