Balatonszárszóra robogott a vonat. Különleges hétvégére utaztam, ami Isten gyógyító jelenlétéről szólt. Sajnáltam, hogy vonattal kellett mennem, életem során rengeteget vonatoztam, és a rossz tapasztalataimmal Dunát lehetne rekeszteni. Arra gondoltam, ha már így kell történnie, legalább a legjobb szolgáltatást vegyem igénybe, hátha valami jó is kisülhet ebből az útból. Első osztályra vettem jegyet, nyugalomra, pihenésre, csöndre, tisztaságra vágytam.

Hosszú kilométereken át egyedül utaztam a kabinban. Csodáltam a számtalanszor látott tájat, kényelmesen terpeszkedtem az ülésen. Szép ruhámhoz intelligens arcot vágtam, kihúzott testtartásommal igyekeztem jelezni az éppen arra járó utasoknak: ez tényleg az első osztály, ezért csak akkor üljenek le, ha ők is jól öltözöttek, és tudnak viselkedni. Nem is nyitottak be a kabin ajtaján, ennek valószínűleg sokkal prózaibb okai voltak, mint hogy nem akarták megzavarni az én ideális képemet erről az útról.

Balatonvilágosnál jártunk, ahol végre elém tárult a csodaszép balatoni panoráma. Néhány percig egészen jól látszódott a tó Tihany és Balatonkenese közötti része. Ragyogóan sütött a nap, fantasztikus élmény volt, ahogy betűzött az üres, elegáns kabinba. Egyedül voltam, igazi minőségi énidőnek éltem meg. Hálát adtam ezekért a pillanatokért, megéltem a csöndet, az áldott egyedüllétet, és úgy éreztem, mintha Isten is ott ült volna a kabinban. Ketten utaztunk Balatonszárszóra, közösen csodáltuk a teremtett világ szépségét. Arra gondoltam, ezt tényleg meg kell becsülnöm, mert ritka pillanatokról van szó, az is lehet, hogy hamarosan véget ér ez a hétköznapi, mégis különleges élmény.

A vonat megállt Siófokon. Reménykedtem, hogy egyedül maradhatok a szent kabinban, ahol egyértelműen átéltem Isten jelenlétét. Két férfi ült be, egyikük pólóján vörösen, hatalmas betűkkel világított az egyik közismert angol szitokszó. Olcsó sört bontottak, hangosan beszélgettek. Egyikük éppen most lett apuka, megtudtam, az asszony nagyon bánatos, hogy a férje nem lehetett vele a szüléskor. Majd túlteszi magát rajta, ne parázz – nyugtatta meg a másik. Tejfakasztó buli is volt, ahol leitták magukat a haverokkal a sárga földig. Egyéb, intimebb részletekről is szó esett.

Szomorúan és lassan hajtottam le a fejemet. Mi történt? Megjelent két idegen, akik kulturálisan, társadalmilag különböznek tőlem és mindent tönkretettek? Beszennyezték, amit szentként éltem meg? Hová tűnt Isten? Talán leszállt Siófokon? Kész, vége, eddig tartott az áldott egyedüllétem, ahol Istennel lehettem? Hogy merik megzavarni ezt a különleges helyzetet? Nem szégyellik magukat? Ilyen kérdések kattogtak a fejemben, míg végül megérkeztem Balatonszárszóra.

A hétvége során valóban sokat tanultam Isten gyógyító jelenlétéről. Ő akkor is ott van velünk, ha ezt nem tapasztaljuk meg. Sokszor vágyom természetközeli helyekre, ahol egyedül lehetek és átélhetem Isten jelenlétét, de ő ott van, amikor fellöknek a metrón, amikor társadalmilag különböző emberekkel találkozom. Ott van, amikor a legkevésbé sem tapasztalatom az ő jelenlétét. Nem szállt le Siófokon, végig velem volt és most, amikor ezeket a sorokat írom, itt van velem.

Nagyon szeretnénk, de nem tudjuk birtokolni őt. Sokszor esik szó arról, hogy ő mindenütt jelen van, de azt tapasztalom, csak akkor hisszük ezt el, ha éppen megéljük a vele való kapcsolatot az adott helyen és időben. Ha megtapasztalom a jelenlétét, akkor ott van, ha nem élem át, akkor nincs ott. Jelenlétének azonban nem feltétele, hogy én hogyan élem meg az adott pillanatot. Jézusnak szüksége volt arra, hogy elvonuljon a pusztába és Istennel legyen, de az Atya akkor is vele volt, amikor vámszedőkkel, prostituáltakkal ült le egy asztalhoz, vagy amikor a tömeg meg akarta kövezni őt.

Nagyon hangsúlyos számomra a jelenlét szó első része. Jelen. Nagyon könnyen kikerülök ebből a gyógyító jelenlétből, ha állandóan a múlton rágódom, vagy aggódom a jövő miatt. Ha elvárásokra, ítélkezésekre, nem egyenrangú kapcsolatokra figyelek. Ha emberek tetszését és dicsőségét keresem a mindenütt jelen lévő és gyógyítani akaró Isten helyett. Ha folyton agyalok a sebeimen ahelyett, hogy odaengedném Istent a sebekhez.

Az, hogy különleges pillanatokban lehetett részem a vonaton, csoda. Isten jelenléte inkarnáció¸ megtestesülés. Bennem, általam, lélekben. Szintén csoda, hogy ehhez nem feltétlenül kell kivonulnom csöndes, elhagyatott helyekre, és nem biztos, hogy mindig megtapasztalom a templomban, istentiszteleten. Aki vágyik Isten közelségére, átélheti, de amikor túlterheljük magunkat a gondolatainkkal, agyalásainkkal, bűneinkkel, a meg nem bocsátásunkkal, sok-sok gátat állítunk fel. Rájöttem: gyógyulásom egyedüli akadálya én magam vagyok, az önző énem, amely kontrollálni akar mindent.

Visszafelé már nem kellett vonaton utaznom. Ahogy a fővároshoz közeledtünk, arra gondoltam, hogyan fogom megőrizni azt a sok áldást, amit a hétvégén átéltem. De ez már újabb történet…