Péntek reggel a Pécsi Református Kollégium Internátusa felé tartok. Az udvar és a folyosók csendesek, már becsengettek. A nevelői szobában találkozom Pintér Jánossal. Pedagógiai felügyelőként dolgozik itt, most éjszakás volt. A Kollégium Nagyharsányi Általános Iskolájában alkotópedagógiai műhelyt vezet, az Ében Tanodában pedig hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatásában segít. Családjával Siklóson él, ahol a gyülekezetben presbiterként szolgál. Miután hellyel kínál, a gyermekkoráról kezdünk beszélgetni.



Nevetni a bajokon
Hejőpapin nőtt fel, Miskolctól harminc kilométerre, a család második gyermekeként – tudom meg. Hatéves volt, amikor elváltak a szülei. „Akkor már négyen voltunk testvérek, két húgom is született. Anyukámnak született még egy gyermeke a későbbi élettársától, akinek amúgy volt négy másik gyermeke is. Harmadikos vagy negyedikes voltam, amikor ők hozzánk költöztek, így nőttünk fel kilencen.”

Nevelőapja alkoholbeteg volt, aki elitta és eljátszotta a pénzt. „Mindig szegények voltunk. Sokszor csak vajas kenyér volt otthon. Gyerekként nekünk ez természetes volt. Nevelőapám nem volt rossz ember. Józanul mindig segített anyunak, szerette a gyerekeit és velünk is jól bánt. De olyan előfordult, hogy szobafestőként előleget vett fel egy munkára, amit utána elivott vagy eljátszott, és végül anyukám fejezte be a munkát helyette.”

János már felnőtt volt, amikor megtudta, hogy karácsonykor többször segélyszervezeten keresztül került ajándék a fa alá. „Mi mindennek tudtunk örülni. Anyu megtanított arra, hogy ez van, és ebből kell a legjobbat kihozni. Mindig azt láttuk tőle, hogy optimistán áll mindenhez. Megtanultunk nevetni a bajokon. Nyilván voltak nagyon nehéz időszakok, mélypontok, fájdalmas dolgok. De amikor a gyerekkoromra gondolok, mindig a jókedv, a vidámság jut eszembe, és hogy abban a szegény létben talpon tudtunk maradni.”

Valóban derű és felszabadultság sugárzik róla, ahogy erről mesél. „Sosem mentünk piszkosan vagy szakadtan az iskolába. A rendezvényeken is mindig részt vettünk. Valahogy mindig megoldotta anyu. Engem ez tanított meg az életre. Nem esem kétségbe most sem, ha nincs.”

Gyermekként nem látták, az édesanyjuk mennyit szenvedhetett egy-egy helyzetben. „Édesanyám első élettársa, aki szintén alkoholbeteg volt, egyszer meg akarta őt ütni. Mi gyerekként az ablakból figyeltük, készen arra, ha kell, megvédjük anyut. Akkor ez egy izgalmas kihívás volt számunkra. Gyermekjólétisként és gyámként ma már látom, hogy ez milyen komoly helyzet volt. De mi ezt belülről teljesen másként éltük meg akkor.”

Isten mint szuperhős
János gyermekként sokat játszott az unokatestvéreivel. Egyszer egy színes keresztyén könyv került a kezükbe. „Az egész játéknak indult: azt játszottuk, hogy istenhívők vagyunk. Készítettünk jelképeket, medálokat. Amikor az unokatestvéreim szakközépiskolába mentek, már gyerekesnek tartották ezt, de én kitartottam. Kezdtem úgy gondolni Istenre, mint egy végtelen hatalmú szuperhősre, aki mindig velem van.”

Egy nyáron az édesapja a Balatonra akarta vinni nyaralni, de az édesanyja nem engedte el. „Helyette egy hittantáborba küldött Tiszakeszire. Először nagyon csalódott voltam, hogy nem mehetek apuval. Mindig kevésnek éreztem az együtt töltött időt, de ilyenkor mindig jó apának láttam, vágytam az elismerésére és arra, hogy büszke legyen rám. Szerettem vele lenni, együtt filmezni, kirándulni, és persze vágytam a Balatonra is, de anyu azt mondta: vagy a hittantáborba megyek, vagy sehova. Végül elmentem Tiszakeszire, ahol megtapasztaltam az Úristen szeretetét.”

Csend telepszik közénk. Mély érzelmek ülnek ki az arcára ma is, ahogy az Istennel való első igazi találkozásáról mesél. „A családban mi nem nagyon mutattuk ki a szeretetet, sem öleléssel, sem szóban. Tudom édesanyámról, hogy végtelenül szeretett és a mai napig szeret minket, de ezt nem tudta kifejezni akkor. Tiszakeszin vadidegen emberek, számomra hihetetlen módon, kimutatták a szeretetüket. Ezután minden évben részt vettem a táborban, ahol folyamatosan fejlődtem az Úristennel való járásban. Ott tanultam meg, hogy ő már keresett korábban, és hogy nincsenek véletlenek.”

János ezután kezdett gyülekezetbe járni Hejőpapin. „Mindent tudni akartam Istenről. Volt olyan, hogy trágyás csizmában mentem templomba. Épp dolgoztam, és nem volt sem kedvem, sem időm átöltözni. Elbújtam a karzaton, de ott voltam. Anyukámtól ki is kaptam utána, hogy mehettem így templomba. De engem csak az érdekelt, amit Tiszakeszin is tanultam, hogy az Igére figyeljek.”

Szomjazott a hit után, de az idősödő gyülekezet a falujában nem mindig jelentett erős motivációt. „Amikor Tiszakesziről hazakerültem, nem akartam elveszíteni a hitemet. Azért imádkoztam, hogy legyen, aki visz a templomba akkor is, ha gyerekként éppen nem annyira érdekesek számomra a prédikációk vagy az idős gyülekezeti tagok. És egyszer csak édesanyám lett a harangozó.”



Isten mint pályaválasztási útmutató
János nehéz döntés előtt állt, amikor középiskolába készült. „Mindig nagyon érdekelt az informatika, amit az egyik miskolci szakközépiskolában tanulhattam volna. Könnyen alkalmazkodom, és tudtam magamról, ha hitetlen közegbe kerülök, ahol még egyéb rossz dolgokba is belevisznek, elveszíthetem a hitemet. Ezt semmiképp sem akartam. Így végül a miskolci Lévay József Református Gimnáziumba mentem tanulni. Óriási ajándék volt, amikor kiderült, hogy a tiszakeszi lelkész lesz a hittanoktatóm, aki gyakorlatilag elindított ezen az úton. Az Úristen úgy vezetett végig az egész életemen, hogy sokszor csak utólag vettem észre, hogyan vitte a lépteimet. Mikor azt hittem, hogy nagyon mélyen vagyok, akkor is vezetett.”

Gimnáziumi éveit hitbeli megerősödés és feltöltődés jellemezte. Lelkileg sokat adott Jánosnak az iskolai ifis közösség, az istentiszteletek és a református nevelés. Az érettségihez közeledve azonban nehéz időszakot élt meg: aktív tagja volt az iskolai színjátszó körnek, amely sok idejét elvette, romlottak a jegyei. Nevelőapja nem tudott lemondani az italról: mennie kellett. János nehezen élte meg négy mostohatestvére elvesztését. „Jött az érettségi, és nem tudtam rávenni magam, hogy tanuljak, nem is volt kivel. Ültem a szobámban, és annyit tanultam, amennyit akartam, vagy amennyit nem. Nagyon rosszul sikerültek a vizsgák.”

Az Úristen azonban tovább vezette ebből is. A Károli Gáspár Református Egyetem nagykőrösi pedagógiai karán tanult tovább, diakónus – szociális munkás szakon. Itt ismerte meg feleségét. „Már fiatalon arra készültem, hogy olyan párt találjak, akivel egy életen át tartó házasságban élhetek. A lelkészem, Szilágyi Zoli bácsi és a felesége házassága volt előttem a példa. Gyerekkoromban ki is faggattam őket arról, hogyan találtak egymásra” – mondja nevetve. „Mindig azért imádkoztam, hogy olyan feleséget találjak, aki az Urat követi, és ne menjek el amellett, akit Ő nekem szán. Orsit, a feleségemet a főiskola gólyatáborában ismertem meg. Az első perctől kezdve úgy tudtunk beszélgetni és úgy voltunk egymás mellett, mintha mindig is ismertük volna egymást.”

Már főiskolára járt, amikor édesanyja és az ő testvérének családja együtt lakott egy másfél szobás albérletben. Egyszer késő este ért haza a menyasszonyától. „Bementem az egyik szobába: mindenhol aludt valaki, bementem a másikba, az is tele volt. Nem tudtam hol lefeküdni, a fürdőkádban helyezkedtem el” – meséli nevetve. „De mi jól éltünk. Olyan családi kötelék alakult ki, amely a mai napig is hihetetlenül erős. Akármi történik, hatalmas megtartó erő, hogy van az embernek családja. Már az is, ha csak az egyik szülő úgy tudja felnevelni a gyermekeit, hogy ők már egészséges családot tudnak alapítani. Azok a gyerekek, akik ott születnek, már rendben vannak. A testvéreimnek is szép családjuk van, rendezett életük. Hatalmas áldás ez.”

Szívvel, lélekkel a gyermekvédelemben
János tizenkét évig dolgozott a családsegítő és gyermekjóléti szolgálatban. „Én is hasonló környezetben nőttem fel, mint azok a családok, akikhez a munkám során jártam. Tudom, hogy milyen stresszel jár az, ha nem tudnak egy számlát befizetni, ha alkoholista van a családban, nincs mit adni enni a gyereknek, nincs ruha, cipő. Engem nem érdekelt, hogy milyen az a ház, ahova mennem kellett: úgy mentem mindenhova, mintha egy rokonomat látogatnám meg.”



János többek között abban igyekezett segíteni a családoknak, hogy a mindennapokat hogyan tudják könnyebben és jobban megélni az adott lehetőségek között. „Gyerekkoromban sokszor láttam édesanyámtól, hogyan lehet megélni a semmiből. Igyekeztem átadni ezeket a praktikákat. A legnehezebb mindig az volt, ha ki kellett emelni a családból egy gyermeket, aki a legszörnyűbb körülmények között is végtelenül lojális a szüleihez.”

János sosem titkolta keresztyén szemléletét a munkahelyén sem. Családgondozóként egyszer egy száz százalékban cigányok lakta kis faluban dolgozott. „Hihetetlen szegénységben élnek ott az emberek. Gyermekkoromban természetes volt, hogy együtt játszottunk a faluban a cigány gyerekekkel. Nekem ez nem jelentett gondot. Ezt érezték a családok, akikhez jártam. Mindig imádkoztam értük.”

János minden szavában érződik az emberi élet iránti tisztelet, amelyet az Úrtól kapunk ajándékba. Nyíltan beszél azokról a nehézségekről is, amelyeket nehezen tudott feldolgozni. „Amikor a gyermekjóléti szakember veszélyeztetés miatt kiemel egy gyermeket a családból, azt gondolja, hogy megoldódott a probléma. Amikor gyámként kezdtem dolgozni, láttam, mi történik sok esetben ezekkel a gyerekekkel. Nehéz feldolgozni, hogy a rendszer hibáiból is mennyi további bántalmazás és nehézség érheti őket. Ez egy fiatal szakma Magyarországon. A pályám kezdete óta sokat változott a rendszer, jó irányba. A szociális szféra nem arról szól, hogy rövidtávon jót teszünk a társadalommal, hosszú távon viszont igen. Ha egy családból, ahol az egyik szülő alkoholbeteg, sikerül a gyerekek közül megmenteni egyet is, az már óriási dolog. Ha ő nem lesz szerfüggő, elkezd tanulni, ki tud lépni ebből az ördögi körből, az nagy eredmény. Mert egy alkoholista minden családtagjára hatással van. Nincs ennek nagy reklámja, de az alkohol az egyik lerombolóbb drog a világon, ami ráadásul legális.”

Az érzelmek sokszor szinte a levegőben vibrálnak, miközben János beszél. Szóba kerül, van-e olyan történet, ami különösen mélyen érintette. Kiderül: rengeteg ilyen van. „Amikor egy hatéves gyerekkel birkóztam az autóban, hogy el tudjam vinni az új nevelőszülőhöz. De az is nagyon nehéz volt, amikor sírt a gyerek, mert nem találkozhatott a szüleivel, vagy épp azért, mert találkoznia kellett velük.

Olyan szenvedéseken mennek keresztül kicsi gyerekek, melyeket Isten nélkül nem lehet feldolgozni.

Nekem nagyon sokat adott az, hogy amellett, hogy mindent megteszek, tudtam: azon túl is van kiben bízni. Mindig úgy éreztem, hogy az imádsággal még hozzá tudok adni valamit a munkámhoz. Nagyon sok olyan tizenéves gyámoltam volt, aki sosem kapott szeretet, csak bántást. Otthon az alkoholista szülők verték, éheztették. A gyermekotthonban pedig a dührohamait nem tudták jól kezelni. És egy ilyen csomaggal a társadalom elvárja tőle, hogy érezze magát értékesnek, tanuljon, járjon iskolába, építse fel az életét tizennyolc éves koráig, amikor kikerül a rendszerből. Ők értéktelen semminek érzik magukat, sokszor az öngyilkosságig jutnak. Igyekeztem elmondtam nekik: tudom, hogy mi volt – már amit a papírokból meg lehet tudni –, de engem mindez nem érdekel. Nálam tiszta lappal indulsz, megbízom benned, tudom, hogy te értékes vagy.”

Mély csend telepszik a szobára. János elfordul, én lenyelem a torkomban keletkező gombócot. Szinte magam előtt látom, ahogy egy teljesen megtört fiatal bizalmát és hitét próbálja felépíteni: „Isten számára te érték vagy, akkor is, ha nem hiszed el. Olyan érték vagy, ami nincs több a földön, egyedi vagy. – Mindig próbáltam elmagyarázni, megértetni velük, hogy ne dobják el ezt az értéket. Ne gondolják, hogy rájuk nincs szükség, mert még annyi minden lehet belőlük. De sajnos ezt biztos támogatás nélkül nehéz megerősíteni bennük.”

Ebben a hivatásban nagyon kevés a sikerélmény – ismeri el. Emiatt is igyekezett mindig is az apró eredményekre koncentrálni: „Ha már nem szökött el a gyermekotthonból, ha a tanulmányait kicsit komolyabban vette, vagy ha nekem el tudott mondani mindent őszintén, amit senki másnak – már az is sikerélmény volt. Vagy amikor hazagondoztunk egy gyereket, mert a szülők tudtak és akartak változni. Sokszor ezek a szülők maguk is lelencben voltak még az átkosban.

Nem volt előttük soha semmilyen példa, de elvártuk tőlük, hogy legyenek jó szülők. De hogyan?

Már az óriási dolog volt egy ilyen szülőtől, hogy ha elvették a gyerekét, ő küzdött érte: dolgozott, változtatott az életén, a körülményein. Megtett mindent, hogy visszakapja.”

Csend borul a szobára megint. Nagyot sóhajt. Érzem, hogyan dolgoznak Jánosban az érzelmek és az emlékek: a hite, a jelene és a múltja. „Édesanyám gyermekkoromban egyszerre próbálta megváltoztatni az alkoholbeteg nevelőapámat, és igyekezett sajátjaiként nevelni az ő négy gyermekét is. El sem tudom képzelni, mekkora dilemma lehetett neki elengedni a négy mostohatestvéremet: ott voltunk mi, öten, de meg akarta menteni a másik négy gyermeket is. De hogyan? Én azt láttam és tapasztaltam, hogy valójában nem számít a pénz ebben a tekintetben. Persze, az én gyerekeim is panaszkodnak, hogy miért nem vesszük meg ezt vagy azt. De ha a lényeget nézzük: ahhoz, hogy fel tudj nevelni egy gyereket, majdnem mindegy, mennyi pénzed van és mekkora házad.”



Beszélgetésünk során kirajzolódik, hogy hivatásként végezte munkáját a gyermekvédelemben János. „Nagyon szerettem gyámként dolgozni, de nagyon nehéz is volt ez a munka. Nem tudtam elengedni dolgokat: belém ivódtak események, arcok, történetek. A gyerekvédelemben az ember többnyire egyedül van, hatalmas felelősséggel. Olyan döntéseket kell hozni, amelyen gyakorlatilag életek múlnak. Sokszor „panaszkodtam” az Úrnak imáimban. Az, hogy ide kerültem, a kollégiumba, egy csoda. Most vagyok először olyan helyen, ahol a hitemmel nyíltan lehetek úgy, hogy nem kapok negatív reakciókat rá.”

Példaként élni
János minden szavában érzem a hívő keresztyén, szolgálatra elhívott embert, a nehéz körülmények között élő, mégis boldog gyermeket, a három lányát odaadóan nevelő apát és a sziklaszilárd, biztonságot nyújtó férjet. „Már gyermekként sokat gondolkodtam azon, hogy miért váltak el a szüleim. Mit lehetett volna másképp csinálni? És persze az is bennem volt, hogy ha nem válnak el, mennyivel több mindenünk lenne! Majd keresztyénként erős elhatározássá vált bennem: én nem így akarom élni az életemet. Nehéz volt feldolgozni, főleg most, hogy már apa vagyok, hogy hogyan tudott elhagyni minket az édesapám. A legkisebb húgom akkor három hónapos volt. Az apaságra készülve az Igére támaszkodtam: »úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.« (János evangéliuma 15. rész, 12. vers) Nekem ez azt mondja, hogy a feleségemet is úgy kell szeressem, ahogyan Krisztus szerette az egyházat. Ő pedig feláldozta érte az életét. Azt tanultam meg, hogy a házasságban nem alá-fölérendeltség van, hanem egymás segítőtársai kell legyünk. Nekem nem derogál, hogy megcsináljak olyan feladatokat, amelyek elvileg női feladatok. Engem soha nem érdekeltek a sztereotípiák. Az érdekelt, hogyan lehetek igazi férfi. Olyan, aki az Urat követi, és a családjának is ezt adja tovább. Nem a hatalomfitogtatástól és a szigortól lesz valaki férfias, hanem attól, hogy uralkodik magán és jó példaként él.

Nyilván nekünk is vannak konfliktusaink a feleségemmel, amelyeket látnak a gyerekek. De fontos, hogy a megoldását is lássák, és arra is legyen mintájuk, hogy mit jelent szeretni egymást. Az élet minden nehézségére látniuk kell megoldási mintákat. Látniuk kell, hogy az Úristenhez mindig lehet fordulni – kéréssel és hálaadással is. Ő nem egy távoli idegen, hanem létező személy, aki végtelenül szeret minket.”

Hallgatva Jánost, megismerve a gyermekkorát, felmerül bennem a kérdés: hogyan tudta mindezt felépíteni sérült apaképe után. A válasz egyszerű: „Nekem tulajdonképpen apám helyett apám lett az Isten.”


Komorné Csernáth Erzsébet
Képek: Ruprech Judit