Aki látta a Japánban végzett 17. századi jezsuita misszióról szóló Némaság című filmet, annak lehet elképzelése arról, milyen nehezen tört utat a keresztyénség a szigetországba, amelyet a misszionáriusok maguk között mindmáig úgy neveznek: a misszionáriusok temetője. Jóllehet, ma már nincsenek életveszélyben az evangélium hirdetői, mégis mindmáig falakba ütköznek, és az eredménytelenség kudarca miatt olykor nemcsak küldetésüket, de hitüket is feladják – számol be Illéssy Dorottya, a Károli Gáspár Református Egyetem japán szakot végzett egykori hallgatója, aki a Fiatalok az Élet Küszöbén diákmissziós szervezet tagjaként középiskolás és egyetemi éveiben kitartóan kereste a lehetőséget, hogy megossza az evangéliumot diáktársaival. Amikor a nemzetközi szervezet amerikai ága egy fiatalokból álló csoportot útnak indított Japánba, hogy ott ugyanezt tegyék, Dóri csatlakozott hozzájuk. Támogatókat toborzott tízhónapos kiküldetéséhez, amellyel a japán kultúra és nép őszinte csodálójaként régi álma teljesült: a legnagyobb örömhírt oszthatta meg a japánokkal.

Keresztyén diáktársaival nemzetközi hírű tokiói egyetemeket kerestek fel, a campusokon viszonylag szabadon mozoghattak. „Ha láttunk valakit, akiről úgy tűnt, hogy nem annyira elfoglalt, odasétáltunk hozzá, és megkérdeztük, van-e esetleg kedve, ideje beszélgetni egy kicsit. Elmondtuk, hogy egy keresztény diákszervezet tagjai vagyunk, amit teljesen természetesen fogadtak, hiszen Japánban bevett szokás különféle diákkörökbe tömörülni sport- és művészeti ágak, illetve érdeklődés szerint. Az volt a célunk, hogy a vallásról, a hitről, Istenről is szót ejtsünk. Persze, ott teljesen mást jelent ez, mint egy keresztény kultúrájú európai országban tenni ugyanezt. Ha itthon valakivel elkezdek beszélgetni a kereszténységről, vannak róla alapismeretei. Japánban viszont még az alapfogalmakat is magyarázni kell. A bűnre például csak egy szó létezik, ami inkább bűntettet jelent. Ha megkérdezed egy japántól, hogy szerinte van-e bűne, azt fogja mondani, hogy soha nem követett el bűncselekményt, tehát nincs.”

Éppen ezért több találkozásra és beszélgetésre volt szükség ahhoz, hogy a kereszténységről mit sem tudó fiatalokkal megismertessék az evangéliumot. „Volt, hogy közös fagyizást hirdettünk meg az egyetem parkjában, ahova minden újonnan szerzett ismerősünket elhívtuk. Csak annyit mondtunk: mi visszük a fagyit, gyertek el és beszélgessünk! Keresztény ünnepek köré is szerveztünk rendezvényeket, két-három havonta csináltunk egy jó nagy bulit. Ha valakivel kialakult mélyebb kapcsolat, vagy ha ő maga kifejezetten érdeklődőnek bizonyult, akkor bibliát is tanulmányoztunk együtt.”

Miért nehéz terep Japán?
Japánban a lakosság mindössze két százaléka vallja magát kereszténynek, és a szekták is nagyon aktívak. Hogy a keresztyénség nehezen veti meg a lábát ma is a szigetországban, ahhoz köze lehet annak is, hogy a japán kultúrának két másik vallás, a buddhizmus és a sintoizmus meghatározó elemei. „Még ha ez nem jelent is mély elköteleződést vagy hitet a japán emberek többsége részéről, a vallás, amibe beleszülettek, életük szinte minden területét áthatja. A kultúrájuk része az étkezés előtti hálaadó ima, a művészet alapvető ihletforrása a vallás, a legtöbb családnak van házi szentélye, és a főváros kellős közepén is van egy hatalmas erdő, amelynek a közepén egy sintó szentély áll.”

A sintoizmus a családi tradíciókat is meghatározza, Dóri szerint ez jelenti a legfőbb akadályt az evangélium terjedésében. „Sok diák érdeklődött Isten iránt, de amikor megkérdeztük, hogy szeretnének-e vele személyes kapcsolatot, akkor rengetegszer hallottuk, hogy érdekelne, de mivel a családomnak nem tetszene, ezért nem. Óriási rajtuk a családi nyomás mindenféle értelemben. Japán kollektivista kultúra a mi individualista kultúránkkal szemben. Ott nem számít, hogy te mit akarsz, csak az a fontos, hogy a közösséged része vagy, és az számít, ami a közösségednek jó.”

Épp ezért a keresztyénség iránt érdeklődő japán diákokat megpróbálták fiatal japán keresztényekkel összeismertetni, hogy lássák: a keresztyén hit nem nyugati kulturális sajátosság, hanem egyetemes. „Akárcsak a japán társadalom, úgy Jézus kultúrája is szégyenalapú kultúra volt, de mára a kereszténységet is nyugatiasítottuk. A japánok sokkal jobban ismerik, értik azt a kultúrát, amely a bibliai evangéliumok hátterét adják. Mivel mi a saját kultúránkhoz igazítjuk azt, ahogy a hitről beszélünk, alaposan át kell gondolnunk a beszédmódot egy másik kultúrában” – állítja a fiatal nő.

Apátlan társadalom
A japánok elveszettségének – csakúgy, mint az ország fejlettségének – egyik fő oka a második világháborús vereségben rejlik. Ekkor történt, hogy Hirohito császár rádióbeszédében megtagadta isteni származását. „A japánok megrendültek: ha mindaz, amiben eddig hittünk, nem igaz, akkor mi igaz? De lenyűgöző nép a japán, méltósággal viselte a vereséget. A békés amerikai megszállás alatt a korábban brutális, fanatikus harcosok szelíd bárányokként engedtek a megszállók követeléseinek. Abból indultak ki, hogy ha veszítettek, akkor valamit rosszul csináltak, és ha az amerikaiak győztek, akkor ők meg valamit jól csináltak – tanuljuk meg tőlük, amit csak lehet. A figyelmüket ettől fogva az ország újjáépítésére fordították. Jó helyen volt a fókusz, ennek is köszönhető a japán gazdasági csodaként emlegetett hatalmas fejlődés.”

Bár rendkívül fejlett országról van szó, a távol-keleti országban óriási a lelki éhség. „Japán apátlan társadalom. Egy átlag családban a gyerekek hetente összesen egy órát töltenek az édesapjukkal, aki általában rengeteget dolgozik. Ez is olyan hiány, ami egyszerre készít utat az evangéliumnak – hiszen Istent Atyaként ismerhetik meg –, ugyanakkor sokaknak már-már elképzelhetetlen egy elérhető atya képe.”

Dóri egy lányról mesél, akinek az édesapja a szomszédos városban dolgozik, ezért nagyon ritkán látja őt a családja. „Már a missziós utam vége felé egyszer áthívott magukhoz ez a lány, ami azt jelenti, hogy barátjává fogadott, hiszen az otthonaikat nem könnyen nyitják meg mások előtt a japánok. Ott aludtam náluk, és próbáltak a kedvemben járni, elvittek íriszföldre, hortenziaerdőbe, gyönyörű helyeken jártunk. Később az édesanyja megköszönte, hogy barátságot kötöttem a lányával. Mielőtt ugyanis megismerkedtünk, ez a lány már nem járt be órákra, depressziós volt, hosszú időkre bezárkózott a szobájába. Az anyukája nagyon aggódott érte, de időközben teljesen kinyílt: ismét elkezdett bejárni az egyetemre, hétvégékén programokat szervezett a diáktársaival. Nem tért meg, nem hozott döntést a szemem előtt, de ha senki másra nem gyakoroltam is hatást a szűk egy év alatt, ezért az egy lányért megérte.”

A halál árnyékában
A történtek jelentőségét rémisztő társadalmi jelenségek világítják meg. „Japán nagyon különleges hely, de ahol erős a fény, ott éles az árnyék is. Sehol a világon nem jelent ekkora problémát a hikikomori nevű jelenség, az, hogy japán fiatalok bezárkóznak a szobájukba, és egész egyszerűen nem kapcsolódnak a külvilághoz. Ott élik az életüket, a családjuk – akiknek ez nagy szégyen – adja be nekik az ennivalót. A másik probléma Japánban az öngyilkosságok elképesztően magas száma. Nagyon sokan a vonat elé vetik magukat. Volt olyan reggel, amikor a közlekedési információk kilenc alkalommal számoltak be arról, hogy egy-egy vonalat személyi sérülés miatt átmenetileg le kellett zárni. A legszomorúbb az egészben, hogy ehhez hozzá lehet szokni. Amikor a saját szememmel láttam egy alkalommal a takarító személyzetet egy ilyen eset után, rádöbbentem, hogy itt mennyire gyakori valami, ami nem normális, hanem minden egyes esetben tragikus.”

Az egyetemista korosztály különösen veszélyeztetett. A fiatalokat már óvoda óta arra nevelik, hogy kiválóan kell teljesíteniük, hogy a legjobb általános és középiskolába, majd egyetemre jussanak be, végül pedig a legjobb munkahelyhez jussanak hozzá. „Életfogytig tartó munkáltatásról beszélhetünk, hiszen van, hogy egy japán ember egész életében egyetlen munkahelyen dolgozik. Ennek, persze, megvannak a nagy előnyei és hátrányai is. De tény, hogy az egyetem elvégzése után rögtön be kell kerülniük a jó munkahelyekre, mert utána ritka a váltás. A cégek is akkor hirdetnek felvételi időszakot, amikor frissen végzett szakemberek jönnek ki az egyetemekről. Ilyenkor a legnagyobb a nyomás, és ekkor, valamint az egyetemi felvételi időszakban történik a legtöbb öngyilkosság is.”

Isten mozgatható bábuja
A fiatalok azonban már szeretnének kitörni a merev rendszerből. Felismerték, hogy több úton is elindulhatnak az életben, ám a döntést még mindig nehezen hozzák meg például a kereszténység mellett, mert ha a közösség, ahová tartoznak, emiatt kiveti őket magából, az a megsemmisüléssel egyenlő számukra. Missziói kiküldetése alatt mégis sokat tanult Isten gondoskodásáról – összegzi tapasztalatait Dóri. „Isten szeretetét korábban nem tapasztalt módon élhettem át irántam, a japánok és minden ember iránt. Rengeteget tanultam az ima erejéről is – erről a legtöbbet. Minden egyes reggelt közös imádsággal kezdtünk a csapattársaimmal. Leültünk valamelyikünk szobájában, és egy órán át imádkoztunk. Máskor a fővárosi legfőbb villamosvonalra ültünk fel, és egy meghatározott menetrend szerint vittünk különböző embereket, témákat Isten elé, egy időpontban, de más-más kocsiban ülve. Egyik alkalommal, ahogy végignéztem a fáradtságtól elalvó üzletembereken és a telefonjukat nyomkodó fiatalokon, rám zuhant az a tudat, Isten mennyire szereti őket.”

Imádság nélkül elindulni sem érdemes missziós útra – szögezi le Dóri. Talán ennek is köszönhető, hogy a tíz hónap alatt, amit Tokióban töltött, 14 diákot látott döntést hozni arról, hogy követni fogja Jézus Krisztust. Őket a helyi gyülekezetek vették szárnyaik alá – a japán keresztyének lehetőségeikhez képest igen aktív missziót folytatnak. Dóri is hozzájuk kapcsolódva látja a jövőbeni szolgálati lehetőséget, már csak azért is, mert szerinte a magyarok és a japánok sokkal több szálon kapcsolódnak, sokkal jobban értik egymást, mint a japánok és a szigetországban szívesen evangélizáló, ám kulturálisan tőlük igen különböző amerikai keresztények. „Úgy jöttem haza Japánból, hogy visszamennék, de nem a diákmisszió keretei között. Inkább japán gyülekezeteknek segítenék a mindennapi ügyeik intézésében, hogy a gyülekezeti tagok energiái felszabaduljanak a honfitársaik közötti misszióra. Óriási ereje van annak, ha a japánok között egy japán ember képviseli az evangéliumot. Ami pedig engem illet: bár magyar vagyok, és nem is lennék soha más, úgy érzem, Isten mozgatható bábunak teremtett, aki akkor van a helyén, ha nemcsak felsorakozik, de ki is lép.”

Képek forrása: Illéssy Dorottya