Legalább annyira volt váratlan az a zsibbasztó semmi, az a tényszerű történés, amit én ott a repülőben többedmagammal, a vizsgálat közben pedig egyedül átéltem, és átélhet valójában bárki élete során. A váratlan és ijesztő magányt, amit ironikusan éppúgy átél az ember tömegben, mint egyedül. Az altatás nélküli műtőasztal-magányt, az MR-gépben fekvő magányát, a váróterem magányosságát. Azt a magárahagyatottságot, amit akkor érezhet egy ember, amikor égni látja mindazt, amire berendezkedett. Azt a másfél órás magányt, amit akkor érezhet valaki, amikor nem az augusztusi csillageső egy-egy különleges darabját, hanem rakétákat követ mutatóujjával az égen. Az én tapasztalatom mégis az, hogy ezek voltak és ezek azok a pillanatok az életemben, amikor igazán és valóságosan megtapasztaltam azt a „mégsem vagyok egyedül” érzést, amit keresztényekként hiszem, hogy számtalanszor átélünk.

Öt évvel ezelőtt az MR-készülékben eltöltött idő megháromszorozódott a tudtomon kívül. Az orvos által említett információkat jól az eszembe vésve, majd azokat mantrázva feküdtem be a „kemencébe”, ezzel is próbálva elhitetni magammal, hogy tudom, mi történik, nincs ok az aggodalomra. Aztán, amint már említettem, a megbeszélt húsz perc kerek egy órára növekedett. Egy órán át kellett feküdnöm mozdulatlanul, a fejemre erősített tárggyal. Az előre megalkotott tervem, ami abból állt, hogy majd számolom az időt, így kapcsolódva a valósághoz, és mindenhez, ami ott benn feküdve viszonylagossá vált, kezdett összeomlani. Kezdtem összeomlani. Amikor lassú léptekben is már jócskán túlhaladtam fejben a húsz percet, pánikba estem. Kapkodtam a levegőt. Az ápoló pedig, aki a folyamatot felügyelte, rám förmedt azon a nyelven, amit én nem ittam magamba anyám ajkáról. Így csupán a hangnembe kapaszkodva következtettem ki, hogy vele jobb nem keresni a kontaktust: meg sem mozdultam. Cikáztak a gondolataim, és úgy éreztem, néhány másodperc, és megőrülök ebben a helyzetben. Imádkozni kezdtem. Tétován, kétségbeesetten, de beszélgettem egy akkor még számomra teljesen ismeretlen Valakivel. Ez volt az első ilyen élményem…

Gondolatban most azon a repülőn ülök, amellyel a Gázai övezettől néhány tíz kilométerre fekvő Tel-Avivból haza terveztünk utazni egyetemi tanulmányi utunk utolsó napján. Azon a napon, amelyen újabb rakétaháború tört ki Izráel állama és a Gázai övezet között. Szóval, ott ülök a repülőn és nem hiperventillálok. Ott ülök, és nem írok kétségbeesetten méregdrága „utolsó üzenetet” a szeretteimnek. Ott ülök, és gondolatban beszélgetek… Istennel.

Nem köpködtem felelőtlenül ultimátumokat, hogy „ha ezt túlélem, akkor önzetlenebb leszek”, és hasonlók. Nem rángattam, cibáltam Istent, ahogy Babits írta egykor. Csak úsztam Isten jelenlétében azzal a biztos tudattal, hogy az Ő kezében vagyok, és az Ő keze elég nagy ahhoz, hogy ne tudjak csak úgy leesni róla. A meggyőződés, hogy a kezében vagyok: számomra ez az imádság.