A reformáció emléknapjához közeledve sokszor felidézzük mindazt, amit, amiket a reformáció mozgalmának legnagyobbjai, Luther, Melanchton, Kálvin vagy akár Zwingli képviseltek. Sokszor azonban úgy kezeljük a múltunkat, mint valami muzeális értéket, ami, noha fontos nekünk, mégiscsak sok századnyi távolságra van tőlünk. A muzeális tárgy pedig lehet értékes és büszkék is lehetünk rá, de vajon része-e az életünknek, a jelenünknek? Érdemes a patinás örökségünkre úgy is ránézni, hogy érezzük-e annak aktualitását. Látjuk-e, hogy miben hat a mindennapjainkra? Jó meglátnunk, hogy múltunk megismerése milyen sokféle módon tudná gazdagítani nemcsak a mi életünket, de mai világunkat is!

Manapság gyakran halljuk és talán mondjuk is, hogy a nyugati civilizáció az elidegenedés világa, és az individualizmus széttörte a korábbi közösségi gondolkodást. Sokan még azt is hozzáteszik, hogy ebben alapvetően éppen a reformáció volt főbűnös, amikor a közösségi hitmegélés helyett az egyéni istenkapcsolatot, az egyéni megtérést szorgalmazta. És ebben természetesen van is igazság. Ugyanakkor jó tudnunk, hogy a középkor végére egyre nagyobb igény volt az egyes ember egyediségének értékelésére is, ami már a reneszánsztól érezhető volt. Míg ugyanis a középkor embere elsősorban és szinte kizárólag a keresztény közösség részeként értelmezte saját magát, addig a 15-16. századra egyre nagyobb figyelem fordult az egyén érzelmeire, istenkapcsolatára. Erre az igényre pedig nemcsak a reformáció válaszolt, de Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos útja is egyéni hitmegélést kínált. Azaz a kor maga is az individualizáció felé indult el, tekintet nélkül a felekezetekre. Természetesen nem azt szeretném ezzel mondani, hogy a közösségi önértelmezés rossz és az egyéni jó, hanem azt, hogy amíg a középkorban túlzottan nagy hangsúly volt a közösségiségen, addig ma túl nagy a hangsúly az egyénen, a közösséget sokszor elfelejtve.

Nem sokkal Kálvin után élt egy kiváló teológus, filozófus, jogász, Johannes Althusius, aki éppen a kálvini teológia alapján fogalmazott meg egy politikai víziót, amely csodálatos módon egyesítette a középkori közösségiséget és az egyén igényeire figyelő gondolkodást. Sajátos és különleges föderációelmélete mélyen gyökerezik a szentírási tanításokban. Nyugati gondolkodók éppen napjainkban kezdték újra felfedezni, mint olyan elmélet kidolgozóját, aki talán választ tud adni korunk társadalmának problémáira, és modellt nyújthat egy biblikus alapú együttéléshez. Mi, magyar reformátusok annál inkább magunkénak vallhatjuk őt, mert a neve már a 17. század folyamán ismertté vált az Erdélyi Fejedelemség gyulafehérvári akadémiájának diákjai előtt a híres herborni professzor, Johann Alstedt tanításai által. Azaz, a mi református eleink már akkor ismerhették őt, amikor még Európának vajmi kevés ismerete lehetett róla és a gondolatairól.

Johannes Althusius, vagy német nevén Althaus 1557-ben született a vesztfáliai Dienenshausenben, és 1638-ban halt meg, éppen akkor, amikor az első erdélyi puritán teológusnemzedék Kálvin tanainak szorosabb követésére tett fogadalmat. Kölni és bázeli egyetemi tanulmányok után Bázel egyetemén doktorált, és annak a herborni akadémiának volt a tanára, ahonnan később több tanár is érkezett Erdélybe Bethlen Gábor hívására.

Althusius egyszerre volt kálvinista gondolkodó, jogász, politikus, államelméleti író, és az újkori természetjogi szemlélet jelentős képviselője. Politica című főművében a bibliai szövetség-gondolatából bontotta ki a politikai föderalizmus koncepcióját. Elméletének alapja Kálvin teológiája, amit Althusius az emberi együttélésre alkalmazott. Minden közösség számára ideális mintaként azt a szövetséget állította, amit Isten kötött az Ő népével. Eszerint minden emberi társulás egyfajta szerződésre épül, mégpedig kölcsönös szerződésre, hiszen a Mindenható Isten már az Ószövetségben is elvárta az ember, a teremtmény aktív részvételét a szövetségben.

Althusius a közösségek különböző fajtáit különböztette meg (család, önkéntes csoport, helyi közösség, tartomány, állam), ezek bonyolult kapcsolatát szerinte összetett szerződések sora határozza meg, mivel a fejlettebb közösségek már nem egyénekből, hanem kisebb csoportokból állnak. Államelképzelése egy több egységből álló, korporatív jellegű struktúra volt. Az államszövetség szerinte olyan kisebb közösségek, társulások szövetségeként jön létre, melyeknek tagjai önként egyesülnek. Mivel az állam maga is közösségek szövetsége, ezért képes részt venni nagyobb közösségekben, államok szövetségében is. Láthatjuk, hogy ez egy olyan rendszer, ahol az egyén szükségletei is fontosak, ezt Althusius hangsúlyozza is, miközben az egyént nem ragadja ki azokból a közösségekből, amelyenek természetes módon tagja.

Az államelméletek korában végül nem az althusiánus modell lett az ismertebb és ezzel az államelméletek további fejlődését meghatározó, hanem a francia Jean Bodiné. Althusius elképzelése tiszteletben tartotta a szövetséget kötő kisebb közösségek eredeti természetét, érdekeit, identitását, a bodini államelmélet azonban mindent az államérdeknek rendelt alá. Bodin szerint az egyén a polgári társadalomba van száműzve, és politikai szerepeit csak mint egyéni polgár élheti ki egy tőle elidegenedett állammal szemben, amit tőle függetlenül működő gépezetnek érzékel. Az egyéni jogok kizárólagos hangsúlyozása tehát végső soron a magány, az elidegenedés irányába hat és az ember mint individuum elveszíti azokat a kapcsolódásait, amelyek fontosak lennének a számára az élete fenntartásához és ahhoz, hogy a világot ne idegen, hanem barátságos helynek lássa. Noha már Althusius filozófiai kiindulópontja is az individuum volt, azt mégis a közösségek viszonyrendszerében képzelte el, ezzel pedig éppen az atomizálódásnak és az elidegenedésnek mondott ellent. A politikai közösség tehát a szemében egyfajta szimbiózisos társulás, amelyet a benne részt vevők kommunkáció útján hoznak létre. Szövetségi jellegű, és egyesülésen, valamint kölcsönös megosztáson, részesítésen alapul.

Értjük-e, hogy Althusius, éppen a Bibliából kiindulva és Kálvin értelmezését alapul véve milyen csodálatos lehetőséget festett le a számunkra? Egy olyan, viszonosságon alapuló szövetségi rendszer képét, amelynek az ősképe már az Ószövetségben megjelent és a reformáció szövetségi teológiájában öltött testet. Egy olyan rendszerét, amely, szemben a jelen elidegenítő világával, kis közösségekből épül fel, és a kulcsszava a szimbiózis, a megosztás és a kommunikáció. Ki más lehetne ennek a jele a világban, mint éppen mi, akik a legközvetlenebb örökösei vagyunk ennek a szép és vigasztaló, reményt adó tanításnak? Althusius elemzői maguk is vitában vannak azzal kapcsolatban, hogy vajon ez a gondolkodás reménytelenül középkori vagy épp ellenkezőleg, nagyon is modern. Valójában éppen mi adhatjuk meg erre a választ. Ez az elmélet a mi Istenünk zavarba ejtő és mindig időtlen modernségéről beszél, amely sokkal aktuálisabb, mint a percenként változó divatos eszmék sokasága. Ez a mi igazi örökségünk, melyet a 20. századi református gondolkodók egyik legkiválóbbja, Bibó István is felelevenített a szabadság kis köreire utalva. Róla is azt mondják ma, hogy nem modern. De maga Althusius is szembement a mindenkori modernizmussal, és felmutatta a communió, kommunikáció és megosztás örökké divatjamúlt és mégis örökké aktuális példáját. Rajtunk is áll, hogy megismerjük ezt az örökséget és meg is éljük – kis és nagyobb közösségeinkben egyaránt.