Válságban vagyunk. A válság átélésében és értelmezésében mi, lelkipásztorok, de presbiterek, gyülekezeti tagok is többfelé fordulunk, számos „hang” között csapódunk ide-oda. Egyházunk válsága a politikai és média erőterében zajlik. A hangok sokaságában, amikor hallgatunk „kifelé”, másokra, amikor halljuk a „bentről”, szívünkből feltörő hangokat, érzelmeket is, amikor „jól értesülten” vagy éppen teljesen elveszetten mi magunk is szaporítjuk a szót, megszólal a hívás: hallgassunk felfelé. Figyeljünk az Igére, ez evidencia, legyen bármilyen nehéz is. Erre hívott a próféta is a napokban: Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám és mit felel panaszomra. (Habakuk könyve 2. rész 1. vers) Egyházunk közösségében sokakat vezetett ez az Ige.

De mit jelent közösségként, Isten népeként – hiszen bármilyen súlyos is megrendültségünk és megosztottságunk, nem adjuk fel, hogy egy közösség, Jézus Krisztus egyháza vagyunk – Istenre hallgatni? A közösségi megkülönböztetés (amint együtt keresi egy közösség Isten vezetését) néhány gondolatát szeretném itt megosztani.

Az első kérdés, hogy mikor van szükség Isten akaratának közös keresésére, a megkülönböztetés folyamatára. Amikor jó és rossz között kell választani, amikor napnál világosabb, hogy mi az egyértelmű morális döntés, illetve mit mond a helyzetről a Szentírás, Isten népe nem teheti fel a kérdést: Uram, mi a te akaratod? Hogyan fedezhetjük azt fel közösen?

A közösségi megkülönböztetés ideje akkor jön el, amikor a jó és a jó között kell választani.

Hogy ennek van-e most kairosza, nem tisztem kimondani – a megosztottságunk inkább mintha arra mutatna rá, hogy ebben sincs egyetértés. Ezzel együtt talán mégsem hiábavaló itt együtt gondolkodni, talán terek nyílnak egymás meghallgatására.

A második lépés eljutni a megkülönböztetés előfeltételeihez. Ezek a bizalom, a szív szabadsága, valamint imádságban bölcsesség kérése.

Az első előfeltétel a bizalom.

Csak amennyiben bizalmunk van Isten jóságában, merjük magunkat átengedni neki. Ezen a ponton a szív bizalmát említem, hiszen fejben a legtöbben bízunk, azaz tudjuk, hogy bíznunk kell(ene). De nem állhatunk azzal az Úr elé, hogy mutasd meg az akaratodat – és majd utána eldöntjük, tetszik-e nekünk. Segíthet a 131. zsoltár mint a „csendes bizalom” imádsága:

URam, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál, Izráel, az ÚRban most és mindörökké!

A második állapot az elfogulatlanság, a szív szabadsága.

Amikor teljes odaadás és bizalom van a szívünkben az Úr iránt, akkor szabadok leszünk arra, amit ő mutat. Elfogulatlanok, szabadok vagyunk: nem vágyjuk jobban a sikert, mint az esetleges kudarcot, nem ragaszkodunk jobban ahhoz, amit mi tartunk jónak, mint amit majd az Úr mutat… Azt kérjük, hogy a szívünket csak Isten akarata vonzza, és minden egyébtől legyen szabad. Oda törekszünk, ahová eljut az Úr Jézus a Gecsemáné-kerti imádságban: Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. (Lukács evangéliuma 22. rész 42. vers)

A harmadik a bölcsesség kérése: 

Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja." (Jakab levele 1. rész 5. vers) Gyakran úgy kérünk bölcsességet, hogy tudjuk, mi mit szeretnénk. „Az elfogulatlanság a bölcsességért való imádság  fontos előfeltétele, hiszen Isten bölcsessége bolondság a világ szemében. Amikor szabadok lettünk attól a szükségünktől, hogy bölcsnek látszódjunk mások szemében, készen állunk arra, hogy elfogadjuk az Istentől érkező bölcsességet." (Ruth Haley Barton, Pursuing God’s Will Together)

Bizalom, belső szabadság, alázatos könyörgés bölcsességért. Ezek nélkül nem hallgathatunk ma (sem) együtt felfelé, nem figyelhetünk együtt az Igére.

Talán látjuk ennek szükségét: a megosztottság minkét oldalán erőteljes „igei meggyőződések” vannak, amelyeket nem kétlem, hogy hűséges keresésben „kaptak” az illetők – de mintha a szív szabadsága sehol sem lenne meg. Nincs közöttünk olyan, akinek lelke, felindult állapotban, nem tévedhetne abban, ahogy hallja az Igét. Ez igaz azon az oldalon, ahol a megbotránkozásból születtek radikális megszólalások, de fenyegetik az egyházi kormányzókat is, akik a maguk csendjében meghallott Igét tárják elénk.

Fel tudjuk tenni a kérdést az Úrnak, elengedve minden előzetes meggyőződésünket, ragaszkodásunkat: Urunk, a jelen helyzetben mi a te akaratod, mi szolgálja a te Jézus Krisztus vérén megváltott egyházadnak az üdvét?

A harmadik lépés, amennyiben az előző előfeltételek megszülettek, hogy

együtt hallgatjuk az Igét, együtt vizsgáljuk meg Isten szavát és keressük, hogyan vezet az Egyház Ura kifelé a jelen válságból. Szabadon elengedve saját igazságunk, saját bűnünk, saját elképzelésünk.

Attól tartok, ez még nagyon messze van tőlünk. Attól tartok, ha nem érkezünk el az elengedés e pontjára, csak saját érdekeink Igébe burkolt hangjai maradnak velünk.

Attól tartok, megszomorítjuk a Szentlelket, és hiába keressük a megújulást.

És mégis: a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által. (Rómaiakhoz írt levél 5. rész 5. vers)

Lovas András református lelkipásztor
egyházkerületi missziói referens


Borítókép: Kovács Marcsi